A társaság tanyát ütött a vár nyílt gyepén; víg csapkodású tüzet rakott a foglalatos cselédség, sütött főzött körülte, míg a leheveredett uraságnak, Halkó és a flotás, hangával rövidítették az időt. Agg előidőnek románczai, balladái voltak énekeik tárgyai; s ezek a várrom tövében, élő világ felett, hegyek munkás viszhangjai között, csodásan hangzottak fülbe és szívbe. Laurát, kit hangai szenvedély s lángoló képzelet, most izgékonyabbá tőnek a többinél, különösen haták meg azok. Cilit a rege-dalok történetei érdeklék, epedéssel csüggeszté szemeit a vár romjaira, kiséré azokkal a körötte szálldaló csókákat, s szálldalt azokkal képzelete is az idők és események homályiban.

Evés után Laura és Cili nem nyughatának, látni akarák külön magokban a romokat, hallani a regét róla, mielőtt társaságban nézeglenék amazt és hallanák ezt; mert az efféle éldeletek és benyomások bájait, mint gondolák, gyöngíti, sőt gyakran elfojtja a társasági zaj. De a férfiakat ingerlék az ügyelő regéi, mikkel az uraságot mulattatá, s így ezzel együtt felindúla a romhoz az egész társaság.

Legelőbb is, így szóla az ügyelő, hadd regéljem el nagyságtoknak, a vidék regéjét e várról, miként azt ősapák szájadásából hallotta és fentartja. Romkövekre telepedett le a társaság, s az ügyelő mint szónok egy magasabbra a többinél.

«Szép Dorkó özvegy, így kezdé ez szavait, ím itt e kis teremben nyugvá délesti álmát, gazdag selyem ágyon. Kedvetőlt pihente után, ím ez ablakba lépe lenézni a szép vidékbe, s lelengetni szemeiről a hő nyár nyomasztó álmosságát. Búja Dorkó asszony szegezve marad terem ablakában, mert szép Móricz úrfi fürdik a vár árkában; ki védetve a hű bokrok által, s leső szemtől sem remegve, tiszta haboknak engedi által hattyú tagjait, s vélt szabadjában, könnyű eviczkeléssel, miként ifjúság szokott, legelteti kegy-úrnéje gerjedelmeit. Csodálkozik ez, hogy férje elhunyta óta, nem esék szeme a deli apródra; de ám alkalommal száll elő a kisértés! Dorkó asszony megvallani kénytelen, hogy ha Péter úrban férfiasabb az izom, Móricz úrfiban nyájasabb az ifjúság delisége.

Pihent vala Dorkó özvegy, és unodalmas idejű, mióta Péter úr szent földre mene el bűnt leróni; pihent bőség ölén, férje terjedt gazdagságában, és unatkozó szerelem-szünetében. Néhány kérő elutasíttaték, mert Péter úrnak vala szánva szívében a menyekző.

Mondják: szép búja asszony, élő munkás pokol e földön; ellenállhatlan, mert mennyet hazud, de kárhozatot nyújt. Móricz úrfi csakhamar hálózott lőn hizelgéssel, szép szemekkel, sima szavakkal és rakott kincstárból gazdag kösöntyűkkel. Legfényesb sisak és pánczél jöve szép testére, ragyogó boglár büszke lovára, s parancsolást oszta a várban úrnéjával. Hű egész szívet adott ő mindezekért ennek által, szép hitében, hogy azt kapott viszont cserében tőle. Szegény volt, de jó agg vér, bátor szíve országokat mért, s miként ne bizhatna így szép gazdag özvegyet megérdemelhetni?

Búja Dorkó asszony, a gondatlan ifjúnak, miként pók behálózott martalékának, vérét szívta szerelmével, ártatlan lelkét mételyezte bűnével. Nem eszmélt Móricz úrfi a mámor-kehely felett egyikére is. Ezer halál, ha kivánná Dorkó, könnyű lejtés vala neki, száz bűn, ha parancsolá, könnyű szíveskedés. Szerelem, tudjuk, miként láng mindent elemészt maga körül, míg szilajul lobog.

Dorkó asszonyt ború lepé. Egyik kérője fájlalá a fanyar választ, boszújában széteregeté a vidékben, miként vala fajtalan Dorkó asszony, már férje életében Péter úrral szövetségben. Móricz úrfi keztyüt külde a kérő lovagnak, halállal torolva meg a rágalmat tért vissza, és földeríté kedvese arczáról a bánatot. De most Lázár, a szigorú erkölcsű remete lobbantá fel feddőzéseivel a féktelen özvegynek haragját; s miként nem hallgata a kegyes férfi hajdan Péter úr ellenében, úgy buzgólkodék most is csábított Móricz úrfi körül; de kivált Dorkó asszony szemébe, lángolva süté tükrét a kárhozatnak. Móricz úrfit epedő szem és kéjes óra megszédíték, és zivataros sötét éjjel átszúrva hűle vérébe el a remete.

Nyugtalan volt egykor éje Móricz úrfinak; teli hold világított be ablakán, s kitekintett ezen, mert zörgés esett alatta. Felmeredtek hajszálai; Dorkó asszonyt látta, gyászfátyollal fején, feszűlettel kezében, vándorolni a hold-fényben s a kápolna felé intézni halkas lépteit. Utána ered lassan, eleibe kerül, mellette simúl el – borzadály reszket egész inazatján; mert húnyva látja Dorkó asszony szemeit, s alvó szuszogás lélekzete, bágyadt lebegés járása. Megáll Móricz úrfi, az éji csendben utána lesni kedvesének, önszivére nyomja kezét, hogy dobogása ne gátolja hallgatózásában. Majd utána lopódzik Dorkónak a kápolna felé. Dorkó asszony felhág könnyű léptekkel egy lajtorján, ellép biztosan, mintha földünkön járna, a kincstárnak, mely a kápolnával egybekötve áll, falpárkányán, erről a kápolna tetőre lép, megcsókolja annak élén az aranyzott keresztet, s tett útján lehalad újra a földre, s vissza lebeg háló erkélyébe.

Móricz úrfit réműlet és sajnálat ébren tarták reggelig. Nem kétkede, hogy szép Dorkó asszony holdkórságban sínlik, mert többször hallá szájából azon panaszt, hogy férje holta óta némely éjei szerfelett elbádgyasztják. Borzada aggó szerelmében, ha meggondolá, hogy a gyászos nyavalya halálos esést, zúzatást hozhat egykor kedvesére. A hű közel vala ezentúl, hold teljes fényeiben Dorkó asszony tereméhez, s kisérletet tőn előbb felkölteni őt, ha vándorláshoz szedközék; de ekkor Dorkó asszony egész éjjel riadozék rémektől; sírás, kézkulcsolások, hajszaggatások, jelei belső borzasztó kínoknak, több napokra elbetegíték őt. Hű Móricz úrfi, hagyá őt menni azontúl fátylával, feszűletével, de közel álla mindenkor lépteiben hozzá; ébren, terjesztett karokkal hága fel utána a magasságokba, hogy a könnyen lezuhanhatót felfoghassa, vagy vele együtt zúzattassék halálra.

Mi csillog amott a völgyben, porfelleg közől? kérdi egy reggel Dorkó asszony Móricz úrfit szorongva – szorongva kérdé őt, mert a vártás riadót fútt le a várta-toronyból. Dárdás sereg asszonyom, felele Móricz úrfi; úgy vélem valamelyik elutasított kérőd jő ostromra. Majd pofájára vágjuk újabb válaszodat! – Aczélt ölte Móricz úrfi testére, vasat övedze derekára, s rendbe szólítá a várnépet. Követ jelenteték a várkapuban, s beereszteték Dorkóhoz. – Szalkay Kristóf vitéz, volt férjednek bátyja, asszonyom, így szóla ez, gazszemélynek nevez általam! Rajtad öccse halálát megboszúlni jöve hadával; mert szökött szolgád kiadá, miként öletéd el Péter úrért jó férjedet, tüzes drótot szuratván altában agyvelején keresztűl!

Holt lőn Dorkó asszony, kül- és belriadásoktól, magában és maga körül. Frigyeseinek nem adhata rögtön hírt a véletlen veszélyről; de hű Móricz úrfi nyugasztalá. – Férjed rokonom volt, így szóla ez, rokonom Kristóf vitéz is. Ám mártsa rokonán keresztűl szívedbe fegyverét kedvesem, vagy leboszúlom nevedről a rágalmat.

Büszke válasz adaték a követnek. De idő múlva új követ érkezék Móricz úrfihoz, ekként szóló: Kristóf vitéz kér és int általam tégedet, mint rokonát úrfi, ne kösd magad undok bűnhöz, és ne gyalázd vérét. Szabad menést és gagyi várát ajánlja neked, s jó akaratját igéri számodra holtig, mint az kedves rokont illet. Különben boszúját és átkát várhatod!

Szép Dorkó asszony epedő búnak ködével eseng Móricz úrfi szemébe; elbirnál-e hagyni, így szóla ölelő karokkal, engem árva özvegyet és szeretőt, ki mindenével sajátod? – Móricz úrfi bal karral szép Dorkó asszonyt öleli, jobbal kardjára üt: vidd ezt válaszúl Kristóf bátyámnak, csausz! mondá, s kirohana a vár-udvarra, Dorkó marok hadát vezérleni.

Kristóf vitéz, dühös boszúval ostromlotta hetekig, Móricz úrfi bátor hűséggel védte ingatlanúl szép Dorkó erős várát. Többször csüggedezett a még kevesebbre olvadott kevés várhad, s feladást sürgetett; de Móricz úrfi mindenkor lelket tudott öntni belé, inkább lángoló vitéz hevével, mint Dorkó asszony bő ajándékozásival.

Egy éjjel rést törének Kristóf-vitéz faltörői a vár falán; Kristóf berohana elszántabb vitézivel azon; de Móricz-öccse jókor megsejté a kárt, a szoroson lese felczipelt köveivel, s nemvélő bátyját a magasról mázsás szírt-darabbal sujtá össze. Megfutamlott azonnal Kristóf vitéz hada, miként pásztor-vesztett nyáj; egyszerre szabad lett, és megboszúlt, szép Dorkó asszony. Nyájasan fogá ez hű Móricz úrfit karon, bevezeté rakott kincstárába, s kérdé: vegye abból mi szemének tetszik, mihez csak vágya vonja. Drága kövek, vert arany medenczék, kelyhek és boglárok, vert ezüst asztalok, nyereg-kápák, fegyverek, csillogó sisakok, paizsok, hímzett szerszámok álltak felrakva a kincstárban; de az úrfi csupán egy paripa-szőnyeget választott magának, melyet Dorkó saját kezével varrt vala virággal ki egykor, jegy-ajándokul volt férje számára. Kedves kezek dolgozták, gondolta magában, minek nekem különösen a kincs? enyém szép özvegynek szíve most, s leend keze egykor mindenével.

Újított mámorral forgott most a pár között a szerelem bűvös kelyhe, mert eső előtt legégetőbb a nap: de csakhamar végképen kiürült az. Péter úr jöttét izente Dorkó asszonynak egy zarándoktól. A nő csalfa szíve azonnal visszahajlott régi szerelmére. Hű Móricz úrfi únt akadály lett neki; aggódott sötét lelkében: láb alól miként tehetné el őt?

Kedves sólyma Péter úrnak, emlékeztetőűl honn marada a szerető özvegynél, kedves sólyma ennek is, bár felejtett gyakran újabb latorságban. Régóta nem vadászék vele senki, s az unatkozott madár, könnyű lánczostul együtt hegyekbe szökék, s nem tére vissza.

Hozd vissza kedves sólymomat, te kedvesebb ifjú! esenge szép Dorkó asszony; nem lesz ízes ételem italom, nem álmom nyugodt, míg vállamra nem repíted madaramat. Valóban nyugtalan volt az özvegy, Péter úrtól remegtében; de inkább fúrta gonosz szívét, hogy az únt ifjat elveszítse.

Hű Móricz úrfi fogta fegyverét, egy pár napi élelmet terhelt fel szolgájára s Dorkó asszony álnok csókjával hegyeknek indúlt. Jövőt menőt megtudakolt lánczos sólyom felől; hol utasúlt, hol tévelyedett! Elesége ki, ereje megfogyott, szolgája eldölt, de hű úrfi nem tért vissza; mert esküt tőn kiindultakor szép Dorkó asszonynak, nem térendni várába élve vissza, kedves sólyma nélkül. Épen madár után igazodék, fán ülve találá ezt, dobogó szívvel lecsüngő láncza után gebeszté magát, a mint egyszerre nyíl üté mellbe Móricz úrfit. Lepattan aczéljáról a megtompult nyílvessző, dühösen ragadja kardját, de alig van ideje kivonni azt, két gaz robban eleibe, kik dühös fegyverrel sarkalják őt. Harczos Móricz úrfi nem riad, vitézűl kűzd kettő ellen, halált vág egyikének agyán, erdőnek futamlik a másik. Csodálja Móricz úrfi a dolgot, mert a ledöntöttben Dorkó asszony várcselédjére ismer. Pór és gaz vala mindig! gondolá magában; bizonyosan hitetlenűl szökék meg úrnéjától, s méltó díját vevé karomtól. – Az űzött sólymot megkapá másnap Móricz úrfi, galyakba bonyolódott lánczán; szép jutalmi reményben vivé meg azt szép asszonyának.

Dorkó asszony halványan bágyadozott selyem ágyában. Ég hozott meg, hívem! nyögött gyöngén érkező Móricz úrfihoz; mint remegék érted! mint bánkódám tett fogadásodon! nem éleszté azóta éji nyugalom testemet. Éjféli csendben halál-madár jöve mindig ablakomra, szárny-csattogtatva verdesé annak karikáit, s iszonyú vijjogással rémíté borzadó lelkemet. Veszélyekben elhal hű Móriczom! gondolám, vagy, mit inkább ohajtnék, elhalok magam, mert mit jelenthetne egyéb iszonyatost a gyásznak madara? Móricz úrfi, lágyult szerelmében megölelte az álnok özvegyet, ki miatta, miként látszék, felejtett kedves solymának is örűlni. Ravasz Dorkó asszony új kelepczét font, mert haza futamlott orozójától megértette jókor Móricz úrfi menekülését; de egyszersmind kínosan remegett bünhődő lelkében. A gyásznak éji madara bűntudatnak súlyát ébreszté nála, víjjogásával rosszat jóslott házára, s felriasztotta vak álmából lélekismeretét.

Reszketve tagjaiban, külde le a völgybe, ottan lakozó tudós vén banyáért; kérdé ettől: mit jelent házához az írtózatos éji madár? s remegve várá a feleletet. Tudós banya gyász fátylat pólyáza a maga fejére, szereket vete parázs-tűz közibe, morogva értekezék az alvilág lelkeivel: «meghalsz asszonyom! így szóla, borzasztó halállal halsz el, ha a szemtelen halál-madár vérét nem ihatod előbb. Ha előbb ihatod a szemtelen halál-madár vérét, fölgyógyúlsz holdkoros gyász nyavalyádból is. De szivétől a madárnak ovakodjál; ezt csak ellenséged igya meg porúl, hogy vesszen kínos előzött halállal! Ezt mondják szövetséges árnyaim!»

Ijedés jege futa Dorkó erein végig. Tavaszi kornak, deli szépségnek, gazdagságnak, kedves bűnnek és kéjnek közepette, kivágatni az életből! iszonyú rém vala lelkének. – «Móricz hozza meg nekem a madarat, ő igya bérűl szívét borban, s vérét én, gyógyulásul és feloldatásul»! – Ezt mondá gonosz Dorkó asszony; s midőn ezeket mondá, kaczagának szavaira a tudós banya szövetséges árnyai!

Kedvesem! így szóla csapodáran Móricz úrfihoz szép Dorkó asszony, szemébe, szavába szöktetve minden igézőt a mivel bíra; egyedűl a vakmerő halál-madárnak vére adhat nyugtot testemnek, adhat üdvöt lelkemnek. Hívem valál szívem ifja mindenkor; ám vezessen, ha birtokodba bírod ejtni, bús halál-madár víg menyekzőre veled!

Hű Moricz úrfi újra gyúlad szerelmében, az óhajtott bér kísértve int szivének. Ne búsulj szép asszonyom! szóla, biztos idegem felviszi a büntetést a vakmerő madárhoz.

Ó ne! kiálta Dorkó asszony! ne lőjj nyílat a madárra; elevenen hozd azt meg Móricz nekem, ha méltónak vélsz, hogy értem fáradj! – Hű Móricz úrfi szinte neheztele az utolsó szavakért. Mi fáradás, munka, kín és halál lehetne neki drága, a megigért szép jutalomért?

Leselgő Móricz úrfi megtudá korán, hogy az éji madár azon veres torony-tető alatt fészkel, mely a vár nyugoti részén a kertre néz. Kikémlelé eltávoztát, veszély közt, horgos kötelen felcsúszék a szédítő magasságba.

Dorkó asszony elhagyá selyem ágyát, halvány arczai szépekre pirulának ismét; mert Péter úr megtért a szent földről, s zarándok ruhában harmad nap óta a várban lappangott. A régi szerelem, Móricz úrfinak helyére tére ismét Dorkó asszony szivében vissza, mert ez csak bűnhöz tuda lenni hű. – Ó csak búm madarát hozta volna már meg Móricz úrfi! ezt súgá Péter úrnak, hadd menne láb alól az ezerszer únott!

Móricz úrfi azon erkélyben nyugvá déli álmát, melyből egykor Dorkó asszony őt fürdeni látá. Ezt választá, minthogy egyik ablaka, a veres torony-tetőre ada látást.

Madár-vijjogás riasztá le szeméről a könnyű álmot. Ablakba rohan Móricz úrfi, s szív-verdesés közt látja, vetett hurokján vergődni toronytetőben a halál-madarat. Leomlik a várból, feltör a toronyba, felér a tetőbe, már kezében a veczkendő madár, láng-szivében a szép jutalom, s immár lehaladni indúl – a mint a kertből víg kaczaj és nyájas robaj üt fel a magasságba. Letekint a toronynak kertre hagyott ablakán – elhal ereiben minden vér – elmarjúl testében a lélek, – szép Dorkó asszonyt, immár jegyesét – Péter úr karjai közt enyelgni, szép nyájasságot váltogatni látja. Ráismert a latorra; mert a nyári hőségben zarándok-köntöse leöltve fekszik mellette; s a gonosz pár, torony hűs árnyában, selyem fűvön ülve, kéjént osztja szerelmét.

Móricz úrfinak szeme elmered – agyában az ész el áll – írtózatos bosszú-szándék lövel egyszerre keresztűl lelkén. Halkkal feláll a torony ablakába, és halál-madarával kezében, iszonyú ugrással omlik le Dorkó asszony fejére, rémítő halállal zúzva ezt, rémítővel önmagát. – Az éji madár szabadúlva, iszonyú vijjogással kele szárnyára keze közől. Péter urat fölriasztott bűn és gyötrelmes lélek-korbácslások, Palaestinába űzék ismét.

Még most is láthatni, a mint a vidék beszéli, teli holdnak fényében, miként járdal a romfalakon szép Dorkó asszony, hű Móricz úrfi mögötte nyílt karokkal; s a halál bús madara, rémítőn víjjog felettök. – Ily jutalma van hitetlen csábításnak!»

Szavait végezve felálla, majdnem aggkora felett tetsző hevennyel az ügyelő; úgy látszék, tűzbe kapá őt elbeszélése. A társaság még figyelt, vagy képzeletében utána legelt a hallott történetnek.

Ügyelő úrnak igen jó előadása van, megjegyzé Laura.

Ifjonta, míg szemeim jobbak voltak, olvasgattam nagyságos asszonyom, s az ezrednél tiszt urakkal biztos lábon állván, őrszemek unalmas estéin sokat kelle regélgetnem; úgy hogy ebben némi ügyességhez jutottam.

Most az ügyelő meghordá a rom hajdani osztályaiban a társaságot, s története helyeit megmutogatván nekik, munkás hevűletben tartá annak képzeletét. Amott az aljban, mutatá az ügyelő, látnak nagyságtok egy hosszú padlót, mely a vár mély árka felett áll. Dorkó hidjának nevezik azt; s ha a vidékben valamelyik szerelmes kétkedik párja hűsége felől, azon hagyja átmenni ezt, hűség próbája gyanánt. Leszédűl a hívtelen róla, bármily épfejű legyen is; gonosz szíve levonja a mélységbe. – A társaság egymás szemébe nézett, ingerkedett egymással: ki merne közte föllépni és ki nem a veszélyes padlóra? Egyedül Kornél vala az, ki őszintén vonakodék a kisérlettől. Laura elmerűltében nem látszék hallani az enyelgést. Gyula és Cili vidoran bizakodának önmagokban.

Itt a kápolnával egybekötve állott a kincstár, mutatá az ügyelő; embereink gyakran turkálnak romjaik közt, s találnak néha apróságokat; mert nagyját a kincsnek, mint gondolni lehet, elhordták régen; ámbár a köznép most is sokat hisz, és regél erről. Egy hutásom, ez előtt hat évvel, megtalálta az omladék közt Dorkó gyürüjét, s azt én magamhoz váltám. Sok tréfát adott már azóta víg társalgás közt ez a gyűrü; mert ha én magam – más nem tudja fortélyát – leány vagy asszony ujjára felvonom, el kell neki halványodni, vagy legalább változni szinében, ha valaha hűtlen volt kedveséhez vagy férjéhez. Férfiakra nem szolgál ereje a gyűrünek.

Tegyünk próbát! kiálta Kornél, titkon örvendve, hogy maga próba alá nem eshetik. Cili azonnal mosolygva nyújtá kezét, s kiállá a próbát. Náni kissé vonakodva engedé oda ujját, s némi öntudatból csakugyan változék a szín arczain. Kaczaj és enyelgés ostromlá a szégyenkedő leányt, Laura egy kövön távolabb ülve, mosolygá a tréfát. – Nagyságod se maradjon ki próbám alól, mondá a víg öreg ügyelő, s Laurához vivé gyűrüjét. A többi társaság még Nánival ingerkedék, s Laurára kevés ügyelettel vala, ki felől nem is kétkede, hogy a próbát tisztán kiállja. Egyszerre éles sikoltás üti meg amannak fülét, s Laura ájultan rogyék le ültéből. Hozzá omlott egyszerre mindenki, Gyula karjai közé fogá őt, s levivé a tanyára.

Azonnal segély után látott a felriadt nép, s szorgalmaival felocsúdtatta Laurát. Bágyadtan pihegett ez, s rémedezve tekingetett széllyel. Minden galy-zörrenés, minden nesz felriasztotta lázas képzeletét. Hol van? kérdé gyöngén, s miként rém után, szétmeredezék szeme. Az ügyelő nem vala immár a társaságnál; senki sem eszméle a zavarban: mikor és hová tüne el attól. Laura testében és lelkében beteg vala; esdekle, hogy körülte maradjon minden, s csak haza vágyakozék.

Sem nagy szerencsétlenség, melytől sejtve előre remegtünk, sem súlyos bánat, mit többnyire a remény enyhítni szokott, nem csapja meg oly élesen az emberi lelket, mint akkori véletlen baleset, midőn örömnek nyíltunk meg, ezt igérte napunk, csak ezt várta reményünk és képzeletünk, s ez után esenkedett kedélyünk. Megzúz azon nap bús elleneteivel bennünket, mely örömre kelt felettünk, s bánatunkban nyugszik el. Az egész társaság egyszerre olyan lőn mint vert tábor, zavar közt borúsan kapkodá össze podgyászát, némi heveny foglalkodtatá a cselédet, és aggály az uraságot. Gyula gondos szorgalommal fona saraglyát galyakból össze, rásegíté a beteget, ki maga lábán nem vala képes mehetni, s a cselédséggel halkkal leemelé őt az aljba, hol a szekértanya állott. Laura csak akkor kezdé érzeni könnyebbülését, csak akkor lélekzeni szabadabban, midőn hát megett hagyá a hegyeket borzasztásaikkal.

Uzay, ki maga is egy idő óta gyöngélkedék, elréműle a hazaérkezteken. Nem tudá: mit véljen? mint ezt, maga az egész társaság sem tudá; a körülmények nem nyújtván a csodálatos rejtélynek megfejtésére mit is. Laura szakadozott szavai után, az ügyelőben valamelyikét gyaníták azon rablóknak, kik egy idő óta a környéket remegteték. Megnyugtatás és bizonyosság végett kiküldének a hutába. Oly választ vőnek onnan, hogy a fiatal ügyelő, egész nap otthon tartózkodék munkásinál. Azonban ha rabló volna amaz, az ő gonosz tervének előre koholtnak kelle lenni; erre mutat úgy álöltözete, mint egész magaviselete. De miként tudhatá meg az udvar kikészülését? Ezen rejtélyes befolyása az udvarba, vala az, mi leginkább remegteté a háznépet.

Laura sorsa legméltóbb volt a szánakozásra; nyugtalan remegés ült minden mozdúlatán, félénken őgyelgtek tekintetei, vagy elmerűlve állottak szegzetten; s egész lénye olyan volt, mint ki még nagyobb bal eseménytől remeg. Riadozott minden ajtó-nyilásra, minden erős hangra, s egész éjjel lámpának kellett égni szobájában. Egy érvágás azonban nyugtatott valamit teste ingerült inazatán; de lelke borús marada.

Kornélnak be kelle sietnie Pestre, mert, úgymond, magyar szinészek érkeztek oda, kiknek első fölléptöket nem mulaszthatja el. Halkó, nem remélve egyhamar víg órákat Várfokon, úti társul csatolta magát hozzá.

Néhány napok múlva, melyek alatt síri csend bírta az Uzay-udvart, bevezeté Bodnár, kinél szállva vala, Porubayt, ki szomszéd falubeli születés lévén, szüléit jöve látogatni. Kedves vendége vala ő Uzaynak, minthogy inkábbára ez gyámolítá egykor a vagyontalannak tanulását. Porubay, elhalt fia mellett egykor nevelőül lakván házánál, szokva vala hozzá és egyszerű modorához. Megvala még iskolai szine mindkettőnek, s legnyájasabban érzék magokat egymás társaságában, miként két hajdani szépség, kiknek az idő lerombolá szépségöket, s kik elől a hódítás mezejét immár más virítók foglalák el, de egymást közt visszaemlékezésekben ifjodnak vissza. Most Uzaynak, saját gyöngélkedésében, és háza gyászolásában, még egyszer oly kedves vala a professor.

Együtt volt a ház, a mint ez belépett. Uzay járatja iránt tudakozta őt és útja felől.

Egy kis eseményem volt a hegyek közt tekintetes uram, felele Porubay. Ezeken keresztül közelebbnek tudtam az utat, s az erdőségnek indúltam. Az ösvény felett egyszerre tüzet látok az oldalban, s e mellől lerobban előmbe egy pár jó madár. Megállj jámbor! kiált az egyik, s nekem szegez egy fa nyársat, melyre egy szépen pirúlt sült lúd vala húzva, másik fokost forgat felettem, s ez utóbbinak puska is csügg a vállán; de azt, fegyvertelenségemet látván, méltónak sem véli miattam leakasztani. Megállj! kiált még egyszer, látod ím a sült; a ki eszik, iszik is az; amott a csárda az aljban, vess ki egy pár garast borocskára, aztán vigyen az ördög! de szaporán, mert éhezünk, szomjazunk! – A fegyvert villogtaták körültem!

Mosolygnom kelle domine spectabilis! hogy még megfosztathatónak is lehete tartatnom! Quo quo scelesti ruitis? kiáltám a két kurta birónak; nem ismerem torkaitokat atyafiak, de ha csak kevéssel bővebbek is a rendesnél, a miben kétségem nincs, gyanítom, hogy a csárdás amott az aljban, minden vagyonkámért sem fogja megenyhítni szomjatokat. Jertek, mást gondoltam én! s megindúltam előttök a tűz felé, ők pedig bizonytalan léptekkel jöttek utánam. Oda érve leheveredtem a parázs mellé; ti meg ide két oldalt telepedjetek le hozzám, mondám; a sültet ide előmbe tegyétek, lakjunk jól belőle mint illik hárman; aztán én ismerve a vidéket, mert ide való vagyok, majd elvezetlek jó friss hűs forráshoz benneteket; így ehetünk, ihatunk, s mi legtöbb, jó barátok is maradhatunk.

A két madár nem tudta hevenyében mit véljen? egymás szemébe nézett, s kaczajra pattant mind kettő. Tehát egér vagy te is? mondának fejcsóválva; no jer, lakj jól velünk; tán csak nem gágog ki a lopott lúd a te béledből is. – Leültek mellém, s ettünk; megvallom, én némi belső aggódással; mert az ő szavokra eszméltem először, hogy orgazdává lettem. De már vissza nem léphettem, mert gondatlanúl magam tettem a javaslatot.

Étel-közben tudakozá az egyik: mi vagyok? – Professor, mondám. – Tehát tudós? üsse a patvar! kiáltának, miért nem rikoltád először is ezt fülünkbe? dehogy kerestünk volna pénzt körülted!

Igéretem szerint, mihelyt jóllakánk, elvezetém új barátimat a forráshoz, melyből ők ugyan kissé foghegyen, én pedig elégüléssel ivám. Ekkor szegődtetni kezdének magokhoz. Mit fognátok nyerni velem? mondám; a görbe úthoz még több ügyesség kell mint egyeneshez; én pedig ez utóbbin is bukdácsolok. Megrázák kezemet, forró barátságuk jeleül, nekem ajándékozák a lúd-nyársat, mint ritka szert nálam, s nyájasan válánk meg egymástól; ők sok szerencsét kivánva nekem, én, minthogy hasonlót nem teheték, jó éjszakát nekik.

Porubay előadása nevelte Laurának remegését. Igaz tehát, hogy rablók tanyáznak a vidékben. Szorongató remegése annyira hágott, hogy egyedűl nem maradhatott a szobában, s kivált az éjek csöndes magányai borzasztók valának hánykódó képzeletének.

Férje nyájasan nyugtatgatá vigaszival nejét; de mikre önmagának is szükséges vala. Uzaynak szembetünőleg roskada egészsége, s az orvosok aggodalma nem vala többé titkolható. Nem szóltak ugyan a vérségnek, nehogy rémítéssel bajt neveljenek; de a ház barátinak megsúgták, hogy mellbeli vízkórság az úr nyavalyája, s előre elkészítni szükség azokat, kiknél a halál szívet tépni fog. Ehhez annyival több idő és mód szolgált, hogy Uzay nem volt ágyhoz szegzett beteg, s olykor jobbúló erőt mutatott. Most Porubaynak néhány napi társasága szemlátomást fölvidította őt, s elváláskor, ennek több újabb látogatást kelle igérnie.

Gyula a maga részéről, érzelmeinek hullámzása közt hányaték. A vár-romi esemény, az orvosoknak Uzay felőli nyilatkozása, Cili szerelme, mi felől nem kételkedheték tovább, Regéczy czélzásai, és saját sorsa, csodásan zajlottak keresztűl lelkén. Nem jöve álom szemére, s bár éjbe haladt már az est, lement az udvarra, miként szokott, a szabadban eredni gondolatainak. Nyájas volt az éj, csillagos az ég kárpitja, s Gyula egymást váltogató érzelmek és sejtemények közt sétált fel s alá. Minél mélyebben merült gondolatiba, annál nagyobb bonyolódásba látta élte pályáját, s annál jótevőbben hatottak lelkére a bíztató ég felé vetett pillantatjai, honnan egyedül várta sorsa nyájasabb fejleményét. Győződve volt, hogy egyedűl várás és kitűrés az, mit most körűlményei közt tehet. Elmetszve látott maga körül minden önmunkássági fonalat; érzé, hogy csak idő és körülmények változása nyújthatják azt ismét kezébe egykor. Nyájas remények küzdtek szivében borús érzelmekkel, mikbe merűlve, csak akkor eszmélt magához, midőn szokatlan világosság csapott szemébe, borzasztó az éji homályban. Cili ablakáról jött ez, s Gyula az első felpillantással mindjárt sejtette a gyúladás veszélyét. Láng csapkodott ki az ablakon, s ennek üvegei szertepattogtak alá. Szél-sebességgel töre fel Gyula a lépcsőkön, felriasztá a szobaleányt, ki az első szobában alvék, s beront Cili szobájába. Lángban, füstben és gőzben vala itt minden, s ágyában szorongva nyögdele Cili, már alig hallatszólag. Izmos karok közé ragadá Gyula a lyánkát, ki már fejcsüggesztve pihege vállain, s kironta vele a szobából, le az ispánné lakába, mely alul oldalt esék a kastélyban. Itt azonnal gond és segély alá fogta a beteget az ispánné, Gyula orvosért futott, s mikorra megjött ezzel, már a beteget az egész háznéptől körülvéve találta. De mint nem hűlt el, a mint ebben nem Cilit, hanem Laurát lelte, ki bágyadt, de nyájas tekintettel látszott köszönni neki megszabadíttatását. Miként gyönge előadásaiból ki lehete venni, Laura remegéseiben megcserélte a maga szobáját, mely a hegyekre nézvén, neki borzasztó volt, a Cilijével, melyben a históriai festmények összetett székeken halmozva állottak. A szobaasszony ezekhez közel almozott, a gyertyát miként Laura kiváná égve hagyta, s álomba merült; ugyan ezt tette Laura is, kit több éji nyugtalanság nyomott, s ez csak iszonyú gőzre ébredt, de nem volt ereje többé kirontani a veszély elől. – Az alatt Náni fölrémített a háznál urat és cselédet, a gyulás hamar elnyomatott, mert a szobát erős bolthajtás borította; de bútorai nagyjából elégtek, s a szobaasszony, ki asszonyával benhált, benfúladt.

Azonban új réműlés érte a házat. Cili nem találtatott sehol. Hosszas sikeretlen zörgetés után, betöretett ajtaja. Fekhelye látszott ugyan ágyában, de őt magát nem lelték; nyitott ablaka alá lajtorja volt támasztva. Zajba jött egyszerre az egész háznép, az öreg Uzay kezeit törve, mások szerteszaladoztak, magokon kívül fájdalom és réműlés miatt. Gyula azonnal lóra parancsola néhány cselédet maga vezetése alá, s épen kironta velek a kapun, a mint egy huszártiszt szemközt hozá az elveszett leánykát, karjai közt keresztűl vetve lován a szép terhet. Nyugton uraim! kiáltá a tiszt, itt az elrablott kincs; előre szöktete legényével, s utána vissza embereivel Gyula. Leírhatlan volt öröme ez utóbbinak, a mint a szabadító tisztben barátját Ongay Józsit ismerte fel. Ő nehány napi szabadsággal ment jószágaiba, rendbe hozni azokat, s miként barátjának igérte volt, útba ejtette Várfokot. Igen kiszámolt levén ideje, sietett, éjekkel is pótolta útját, hogy csak egy pár napot is áldozhasson Gyulájának, s így történt, hogy az ország-útról a falu felé fordúlván be, szorongó sikoltás ütötte fülét, s lovasok robogtak felé. Ongaynak helyén volt szíve, s bajt sejtve nem késett segélyül előre rontani. Megállj ki vagy? ezt dörgötte a lovasoknak. Egyike ezeknek pisztoly-sütéssel felelt, de nem talált. Ongay és legénye tüzesen csaptak a rablókra, s néhány fordúlat után Ongay oly szerencsésen vágott ahhoz, ki vezérök látszott lenni, s Cilit tartván karjain szabadon nem viaskodhatott, hogy a vágás annak lova fejét érvén, ez azonnal lerogyott alatta. Iszonyú káromlással fogta ez balkarja alá a lyánkát, s jobbjával dühösen vívott. De Cili eszmélt a segélyre, s kettőztetett erőlködéssel kifejtette magát rablója keze alól, s futásnak eredt vissza a falu felé. Egyike a rablóknak felfogja ismét a sikoltó leányt, de elereszti megint. Csalatkoztunk kapitány uram! így kiált ez, a leányt hoztuk el, nem az asszonyt. – Tüzes menykő! dörög a rabló-vezér, felkap egyik legénye lovára, s elszáguld embereivel az erdő felé. – Ongay nem tartá szükségesnek űzni őket a sötétben, lovára vevé a remegő leánykát, s behozá őt a rémült háznéphez.

Sok függ első fölléptünktől valamely háznál arra, hogy szív nyíljék ennél előnkbe, vagy csukódjék előttünk. Ongay hálára kötelezve jelent meg Várfokon, s egyszerre, mint a ház védangyala fogadtatott ottan. Az ifjúnak nyílt egyenessége, józan tüze, minden jó és szép iránti lángolása, mit biztos érzelem inkább, mint tudományos nyomozás és mívelt fő vezérlettek, deli elfogó külseje, vidám élet-kedvű kedélye, nyájas, nem simúló ugyan, de őszintes társalgása, nevelték az első kedvező benyomást. Bánattal eresztetett el útjára az Uzay-háztól, mit csak azon igérete enyhíthetett, hogy első alkalommal hosszasabb időre teendi látogatását annál.

Ápolás és ifjúi könnyen pótoló erő, csakhamar lábra állíták Laurát; de Uzayt kor, régi sinlés és házát ért csapások ágyba szegzék, s nem vala többé remény felgyógyulásához. – Laura nem tágíta ágyától, unatlan vala ápolásaiban éjjel és nappal. Most, midőn közel állott elvesztéséhez férjének, még egyszer oly foglalatos vala lelke kiemelni ennek számos szép tulajdonait, vádlani önmagát, hogy nem vala tán elég méltatással azok iránt, s ügyelettel gyöngeségeire, mikkel minden halandó bír, s ő oly kevéssel, oly tűrhetőkkel mások felett!

Báró Regéczy kiérkezett a városból, részint átvenni kialkudott borait és lovait, részint új alkukat kötni. Az Uzay-ház más czélt sejtett jötte alatt. Törte magát eleibe és szolgálatára a cseléd, melynek még friss emlékezetében voltak ajándékozásai; mindenki ragadta podgyászát szobájába fel, hogy alkalma lehessen szolgálni körülte. Azonban az uraság elfogadása nem felelt meg a cselédének. Udvarias volt az, de minden szívesség nélküli. A báró látta a nagy változást, s az első és mostani elfogadtatása közti különbséget, mosolygott magában, s Gyulára gyanakodott; azonban mint jártas világi, mit sem akart látni. Kitárakodék hozott ajándékival; Laura kótákat nyere tőle, Cili egy régi pénzgyűjteménykét, általában a ritkább nemekből, egy pár intagliát, cameát, s Károly egy kis török paripát. Lángoló vala öröme a fiúnak ezen; de Laurát és Cilit alig birhatá Regéczy, ajándékai elfogadására. Átallunk kötelezettek lenni azok iránt, kiknek czéljaikon átlátunk, s nem szándékozunk teljesítni azokat; idegenkedvén finomabb eszméletünk hálára szólíttatni fel, midőn előre látja, hogy hálátlannak kell lennie. Cili erősen állott föltételében: nem lenni a báróé, Laura pedig jól tudta, mily keveset remélhet javára ennek.

Azonban Regéczy nyájas és unatlan volt figyelmeiben a ház minden tagjai iránt, melynél kedvező kilátásai valának. Finom udvariassága, mely önkénytesen és szokássá vált simasággal folyt ki viseletéből, többnyire megnyerte a családot; a nők is kénytelenek voltak megvallani, hogy ő egyike a legmulattatóbb, legügyesebb társalkodóknak. Gyula, ki régóta nem volt vele, elbámult azóta gyűjtött ismeretein, kivált a mint Cili előtt e pénz-gyűjtemény darabjait tolmácsolgatta, oly széles historiai jártasságot fejtett ki Kálmán, hogy Gyula és Cili méltatlanság nélkül csodálkozásaikat tőle meg nem tagadhaták; annyival is inkább, hogy előforduló alkalmakkal is bebizonyította azt, hogy ismeretei a históriának minden ágaira kiterjednek.

Nem hogy hideg tudnék lenni báró úr ajándéka iránt, mondá Cili, hanem hogy igen is érzem annak becsét, megvallom: inkább óhajtnám az ily ritka darabokat, közintézetek gyűjteményeiben, s közhasználatban tudni, mint magányos kezek közt. Ez utóbbi esetben úgy vagyok kénytelen tekinteni azokat, mint egésznek kiszaggatott részeit, míg azok egészben a históriai nyomozások körül a legsikeresb hasznot nyujthatnák.

Annyiban helyes ezen ohajtás, közbe szóla Gyula, a mennyiben közbirtokká fognának válni ezen darabok, miként közbirtok maga a tudomány is, s így többoldaluak lehetnének a nyomozások és fölfedezések.

Magam is önző zsugoriságnak, s közjó iránti buzgalom hiánynak tartom, mondá a báró, különködni egy két oly ritkasággal, mely közintézetek nagy gyűjteményeiben közhasználatuvá lehetne, de emberi gyarlóságunk: bírni szeretni gyakran oly dolgot is, melyből semmi egyéb hasznunk, mint hogy birtokosai vagyunk annak. Nálam azonban nem vagyon-vágy, hanem szenvedély volt a gyűjtögetés; ily esetben úgy tetszik, menthető a nagy gonddal, költséggel, fáradsággal szerzett gyűjtemény megtartása. De mit mondjunk ott, hol egyesek felfedezett titkot, találmányt, vagy fortélyt birnak, mik emberiség boldogítására szolgálhatnának, s nemtelen egyedüliséget csinálnak azoknak birtokából, csupán azon aljas viszketegből, hogy tudhassanak valamit, mit más nem tud, s azzal mások felett némi felsőbbséget mutathassanak?

Az ifjú Regéczy a maga társalgási tulajdonival, ha nem szerelmet is, de jóakaratot bizonyosan fogott volna támasztani maga iránt az Uzay-háznál, ha más alakban jelen vala meg annál, nem kérőjében.

Másnap estve vacsoránál ülének, s a báró épen városi eseményekkel mulattatá a társaságot, a mint Bodnárral Porubay belépe. Elhalaványodott a beszélő s fennakadt nyelve szavában. Porubay is meredt komorsággal tekintett a báróra s eszméletlenűl fogadta el az ajánlott széket. De a báró egyszerre felugrott ültéből, s minden feltünő elfogultság nélkül, meleg kifejezésekkel üdvözlötte a professort, sajnálkozott maga ritka szerencséjén látogatásihoz, járatáról tudakozódott, s nem eszmélve, vagy ügyelve ennek nyilvános zavarára, s egy tagú feleleteire, elhalmozta őt kötelező szavakkal. A báró ügyes simasága ismét folyamatba hozta a beszélgetést; alig tünének fel valakinek többé az első kedvetlen benyomások.

Asztal után bevoná Regéczy Porubayt a maga szobájába. Mindketten nyugodtan jövének ki abból, s a báró sajnálkozva említé a társaság előtt, miként kedves barátja a professor úr, oly újságot közle vele, mely a városbai sietős bemenetelét kivánja; a minthogy másnap búcsut is vőn az Uzay-háztól. Senkinek sem vala ez oly kedves mint Cilinek. Cili oly pillantatot vetett Gyulára, melyből léleknek kéje lángola felé; mert nem lehete nem látnia, miként örvendett Gyula is a báró búcsu-vételének; s mi tehette ezt egyéb, mint szerelem aggódása?

Uzay nyavalyája naponként súlyosodék, fuldoklásai erőltetőbbek, aggódtatóbbak levének. Egy éjjel zörögtek Gyula ajtaján; a beteg, fiát kivánta magához, s Gyula bement vele. Az öreg kinyújtotta reszkető kezét, másik Cili fején nyugodt, áldani akart, de a szó nem volt többé erejében. Néhány percz alatt kikölt a lélek belőle. Gyula ellágyúlva fogta be kegy-urának, barátjának szemeit, Laura eljajdúlva rogyott férjére, gyermekei hideg kezét nyomták ajkaikhoz, s Tamás az ágy mögé térdelve csókolta volt ura lábait. Bú és jaj szó terjedt el az egész háznál és helység lakosinál, kik jámbor urokat szivökből szerették. Kiki legszebb tulajdonait, s önmagávali legszivesebb viszonyait tartotta szíve előtt, és szája vetélkedett okok felhordásában: szánnia a kimultat.

Jótevőleg munkálnak, hatnak körültünk, midőn kedveseink halnak el, a látogatók, járók-kelők, a temetési zaj, és azon bajlakodások, mikre új viszonyaink kényszerítnek bennünket. Időt adnak ezek élet-vágyunknak és erőnknek, megvívni a bánattal, s diadalt venni azon. Magány gyakorta elfogná ölni lelkünket.

Uzay halála inkább súlyosb mint véletlen csapás volt a házon. Több hetek teltek el tompa fájdalomban, végre nyugosztalódott kiki, s új viszonyai után, új élet-terven jártatta elméjét.

Laura atyja, az öreg Türey, behajtatott az udvarba, s lélektelen tört fel a lépcsőkön. Lyányom! így szólt Laurához, gyalázat fenyegeti házamat! Kornél fiam egy comédiásnét akar elvenni; ma veszem a hírt Pestről. Neked eleitől fogva nagyobb hatalmad volt rajta, mint nekem; menj be hozzá, s ha lehet óvj meg a szégyen halálától!

Az öreg majd vígasztalhatlan volt, s nem nyugodt előbb, mint Laura megigérte, hogy bemegy s értekezik bátyjával. Azonnal rendelések tétettek az út iránt. Bemenendő vala az egész háznép, egyszersmind némi szükséges változtatásul is a folytonos házi viszályok ellen.

Laura és Cili egy kocsin utaztak, Gyula Károlylyal másban. Kevés és szaggatott volt a beszélgetés mindkét kocsiban; kiki saját gondolati és érzeményei után eresztette képzetét, melyet kocsirengés és tárgyak felváltásai éber-életben tartottak. Est borúlt már a város felibe a mint bele értek.

Kornélt nem lelték a szállásán; a magyar szinházban volt, s oda ment társaságunk is. Kornélt itt sem láták; Gyula megtudá, hogy a színfalak megett mulat, miként rendszerint szokott, mióta a színész-társaság Pesten játszik. Azonban Kornél megsejté a vidékieket s lejöve közikbe. Lessing Galotti Emiliáját adák, s a társaság több tűzzel mint művészi készülettel, több érzéssel és természeti tapintattal, mint studiummal játszék. Gyula tűrhetőleg, s várása felett lőn elégült az előadással. Várjon ön, szóla hévvel Kornél, első művésznőjök még nem lépe ki. Abban fog ön kellemet, erőt, kifejezést s érzést egybeolvadva találni. – Most! kiálta Kornél, s kézen ragadá Gyulát. Egy deli fiatal, virágzó, gömbölyeg testű személy lépe fel a színpadra, s a közönség tapssal üdvözlé őt. Gyula rámereszté szemét, s halvány sáppadás űze el egyszerre minden vért arczából. Hirtelen változásról panaszkodék, s kirohana a színházból.

Gyula legelőbb is szállását tudá meg a művésznőnek. Nyugtalanul lesé hazajöttét; szorongó érzetek közt jára kapuja előtt fel s alá. Jött végre ez, mohón rohant eleibe Gyula, s látta, hogy nem csalatkozott, ő volt – Biri, a testvérhúga. Mosolyogva nyújtott ez kezet neki, s felvezette őt szobájába.

Te vagy-e Biri? vagy képzetem játszodtat-e? Te vándor színész társaságnál?

Biri vállat vonított. A mi társaságomat illeti, felelt ledéren Biri, hidd el édes bátyám, alkalmasint arányban áll az közönségünkkel. Annyit nyújtunk, mennyi kivántatik tőlünk, s mi nem vagyunk okai, hogy többet nem bir kivánni jó közönségünk; jónak mondom őt, mert elég kegyes hazafiuságból elnézni botlásainkat, s megtapsolni mindent, mi nem épen botlás. A mi pedig állapotomat illeti: sorsom így akarta édes bátyám, s előadá bátyjának a maga történetét.

Biri mindinkább mélyebben szövé biztosságait Legulival. Ez utóbbit azon homályos remény is lépezé, hogy többnyire sinlő nője halálának esetére, elkészítse magának a szerencsét; Birit pedig kedélyének gondatlansága és heverő unatkozás, e hatalmas bűn-alkalom, kerítgeték. Nem sejté a szövetséget senki, ámbár a cselédség már suttogta a két háznál.

Egy délután nyári hőségben, Matyi borködtől nyomott fejének pihenést keresett a kertjében, s a peres diófáknak, miknek Gyula elmente után ismét béke és élet engedteték, átszolgáló hűs árnyában leheveredett. Rövid szunnyadtából boszúsan ébredt fel, mert a szomszéd kertből, ugyanazon diófák alól víg nevetkezés és dévajkodás zajgott által, s elverte nyugvónknak déli álmát. Kifakadóban volt Matyi, ráismervén leánya szavára; de a tréfa-űzés csakhamar gyanús kezdett lenni előtte. Átlesett a palánk hasadékain, de azok nem engedvén tiszta látást, felmászott egyik fája derekán, s itt nem volt nyugtató a mit látott. Felgerjedt iszonnyal tapasztalta leánya biztosságát azzal, kit hálának kelle köteleznie le házához, s kit szent lánczok kötének nejéhez. Nem lehete ura borús felindúlásának: jöjj elő gyalázatja véremnek! kiálta le a fáról leányának; és te hálátlan por-csiszár! kiálta Legulinak. Menykő csapott le e szókra a mulatozó pár közé; Biri futásnak eredt fel Kriskához; Leguli pedig rövid zavarodás után, legjobbnak vélte szembeszökni a boszús apával. – Hagyd el sógor az apai boszút! kiáltott által Matyinak; a természet hatalmasabb az ész fontolgatásinál.

Ez a mentsége minden gaznak! felelt lángolva Matyi. De silány az, egy nős csábítóra és egy magyar hajadonra nézve!

Amice Matyi, a fa soha se szégyenelje gyümölcsét; mert miért nem termett jobbat? A dolgot csak hiresztelés fogja gyalázattá tenni. Az én Kriskám beteges, később minden jóvátehető leend.

Matyi annyira reszketett e szavakra boszúságában, hogy majd lehullott a fáról. Minden durvasága mellett is elég becsületes érzettel bírt ő, átlátni ezen terv és kinézés tisztátalanságát: különben bánta ő eddigi rokonúlását is Legulival, s most kétszeresen borzadozott azon gondolattól, hogy őt, kit nem becsűlt soha, hanem csak használt, egykor vejének szólítsa.

Mit sem szólva szállt le a fáról, s felsietett Lénihez! Itt mérges hevet fuvallva járt fel s alá szobájában, hányta, vetette elméjét: miként előzze házának minden órán kitörő gyalázatát? Majd idegenbe akarta küldeni leányát, majd elzárva tartani őt a háznál, majd nyakrafőre férjhez adni. Akadályokra talált mindegyik tervénél, de még is legkevesebbre az utolsónál, csak az volt a kérdés: hol vegyen hirtelenében vőlegényt?

Azon kevés tivornyázó közt, kikkel Matyi olykor unalmait űzte, járt a házhoz egy fiatal, Vártay nevű nemes, ki korán árvaságra jutván, csekély örökében lakott magányosan a szomszédban. Az ifjú jó házból való volt, kire sok jószág örök joga nézett, de mik már elei által elzálogosíttattak. Maga egy volt legközönségesebb jellemű ifjaink közől: jó vadász, agarász, paripász, örömest mulató pipa és bor közt, nem jó, nem rossz, mindkettő, miként körülmények hozták magokkal: féloskolát végzett, felével adós maradt, azon győződésből, hogy tudomány nélkül könnyen ellehetünk. Ezt leginkább tűrheték mind Matyi, mind Léni; mert az ifjú nyájas kedv-kereső s figyelmeivel magát beszinlelő vala. Ezen akada meg most Matyi gondolatja; s minél inkább kifejté ezt, annál alkalmasabbnak tetszék az ifjú neki. Nem kétkede Léni javallásában is; mert tudá, hogy Vártay jól áll beirva nála. Eleibe adá tehát ennek mai fölfedezését, s Biri férjhez-adása iránt tervét. De mint nem hűle el, midőn Léninél Vártay iránt ellenzésre talála. Ezer vala kifogása ennek, miket addig forgata Matyink előtt, hogy ez, különben sem szokva az utolsó házi szóhoz, minél előbb elálla javaslatától. Másfelé hányták, vetették tehát a dolgot, s ez Matyi második tervénél maradott, hogy tudniillik házi tilalom alatt tartassék a leány addig, míg illő pár-társ fog akadni számára.

Azonnal cseléd ment Biriért által; de ez őt nem találta. Matyi dúlt, mert lappangtatást gyanított, s fegyverre akarta szólítni cselédjeit; de Léni lecsillapítván őt, maga ment által. A leány nem volt sehol; Biri rettegve atyja haragjától, világnak indúlt; sok csavargás után Miskolczra ért, hol épen vándor színész-társaság adá mutatványait, s közéje szegődött.

S mit akarsz most Türeyvel? kérdé Gyula.

Férjül fogadom, felelé könnyedén Biri.

Ismered-e őt és magadat, hogy boldog házasságot remélhess vele?

Miért ne, édes bátyám? ő vagyonra néz, s nekem lesz valamim; én férjet keresek, ezt feltalálom benne. Indulat nem ámit bennünket felidegzett képzetekkel; tudjuk egymás körülményeit, kedélyeit. Én ismerem az ő ledér hiúságát, ő az én könnyelműségemet, s előre megegyeztünk: szabad kezet hagyni egymásnak, feledni a múltat, és szemet húnyni a jövendőre. Azt tartom: üdvösebb házasodáskor biztosan tudni előre mit várhatunk, jót-e vagy rosszat? mint csupa rózsaszín-reményekkel állni előtte, s később bánattól tépettetni az elborúlásoknál.

Biri vidor könnyű gondolatlansággal ejtette ezen szavait, s Gyula nem férhete hozzá komoly ellenvetéseivel. Még folyt beszédjök, a mint ajtó nyílt s Kornél belépett a szobába. Ütközve tekintett ez Gyulára és Birire, kik biztosan ültek egymás mellett; de Biri kaczagva fogá kézen Gyulát: a testvérbátyám édes Kornélom! így szólott.

Tehát Bélteky Gyula? kiálta csodálva Kornél.

Az vagyok, mondá Gyula, s épen most értem mi lábon áll ön hugommal. Örvendek, hogy ha egymásban föllelék kölcsönös ideáljaikat.

Tökéletesen! kiálta Kornél, s megölelé leendő sógorát.

Jegyesem Bélteky Borbála, és testvére Bélteky Gyula! ezen szókkal mutatá be Kornél Lauránál és Cilinél, még azon estve a két testvért. Laura elhalványodék. Bélteky? kérdezé vont hangon, s Bélteky Mátyás rokonság önhöz? kérdé Gyulát. – Atyám, felele ez, s Laura elkomorúlva fordúlt el Gyulától. Ennek rejtély vala a dolog; látá, hogy neve feketén áll jegyezve az Uzay-háznál.

Még bonyolódottabb lőn a rejtély előtte Várfokon, hová már Kornél és Biri, mint házasok mentek ki az Uzay-háznéppel. Másnap belépe hozzá Kornél. Sógor! így szóla ez, egy levelet nyújtván által neki, mit tudsz e levélről? Gyula átfutá azt, s csodálat fogá el őt. A név és aláirás tagadhatlanul atyjáé vala; de a levél maga, idegen ismeretlen irás, s foglalatja még idegenebb előtte. Ebben Laura hűtlen hitszegőnek festeték; ki iránt egykor maga Bélteky Mátyás is jó szándékkal vala; de megtudván kaján hitszegését, elálla korán szándékától; s nyomósan inteték Uzay, hogy aggott korára, házi nyugalmát ily bizatlan egybeköttetéssel ne veszélyeztesse. Ezen levél sógor, így szóla Kornél, miként Laura mondja, már egybekelés után érkezett, s nem egy két bús órát szűlt a háznál.

Gyula szerencsés vala megnyugtathatni Laurát az iránt, hogy az egész dolog mély titok előtte. Az aláirás ugyan atyám betűi, mondá; de a foglalat, s annak fekete szándéka, egekre mondom, nem lehet sajátja. Laura szívéről nehéz súly gördüle le; fájlalá azt, hogy ismét gyanu alá fogá azon ifjat, kihez őt hála köté, s kit egy idő óta becsűlni kezde.

Csodások valának azon érzemények, miket Gyula születésének és sorsának fölfedeztetése, a nőszemélyekben támaszta. Úgy tetszék mindkettőnek, mintha eleitől fogva sejtették volna rajta a nem közönséges származást, s meg nem foghaták, miként nem vala ez eddig is nyilvános előttök. Cili nem saját indúlatára nézve, mert ezen tekintetből Gyula előtte soha semminek híjjával nem volt, hanem a maga rokonságára nézve, örvende az új viszonynak. Szabadon ereszté most reményeit boldogságának, melynek most mi sem álla ellent, bájos képei után; s csöndes nyugalom s elégülésnek üdve szállának keblébe. Laura, már előbb hála által enyhűlve Gyula elleni keserűségeiben, örvende, hogy föllelé kulcsát számos félreértéseinek. Gyula nem vala előtte többé az elhitt, kevély, a tolakodó csábító. Figyelmes nyájassággal töre most pótlást nyújtni Gyulának, szíve és viselete sok méltatlanságaiért.

Ki Kornélt és Birit együtt látta, több éves házasoknak vélte őket. Az a zajtalan nyugalom, csekély kölcsönös figyelem, az a szabad tartaléktalanság önhibáikkal és megszokásaikkal, az a vonzalomhiány egymás irányában – különös hideg érettséget kölcsönöztek nős életöknek, s éveket előztek abban. Szembetünő volt nálok, hogy inkább körülményeik mint személyeik annak kapcsai. Azonban mindenben jól jöttek ki egymással minden összezördülés nélkül, miként két békés együttutazó, szűk szekérben.

*

Várfokon rémülésben volt helység s udvari cselédség, mely főkép Laurát újolag aggódásba ejtette. A hegyi rablók szemtelensége naponként növekedett. Még ugyan a helység határában nem tettek károkat; de a környékben új-új rablásokat, fosztásokat hordozott a hír, mik borzasztó vakmerőségre mutattak. Többen hoztak hírt az udvarba, hogy gyanús csapatokat láttak a rengetegben, s Bús rabló-kapitány neve naponként iszonyatosb lett, s szájról szájra hordoztatott. Végre sok panaszra kiküldte a megye maga pandúrjait. Össze is csaptak ezek a rablókkal, de veszteséggel. A rablók elszánt kétséggel harczoltak, egy párt elejtettek a pandúrok közől, s néhányat megsebesítettek. A megye katonaságért folyamodott, s néhány nap múlva Ongay a maga huszárjaival bevágtatott az Uzay-udvarba. Egyszerre megkönnyültek segély láttára az elfojtott szívek. Úgy tekintette Ongayt mindenki, mint őrző angyalát, s nem volt szívesség, mellyel kivánsága ne előztetett volna. Laura a legnyájasabb házi asszony vala iránta, Cili pedig testvéresen biztos hozzá, mint Gyula kedves barátjához. Egyedül azon aggódának s Gyula leginkább, hogy azon vakmerő kétségbeesett csoportokkali csatázásai, nyilvános veszéllyel leendnek összeköttetve.

Ongay csakhamar nyomokban volt kémjei által a rablóknak, s másnap korán ellenök indúlt, szorongó szívdobogásaik közt az udvariaknak. Váró remegés ült egész nap ezeknek arczain, mert délután egy pár sebes huszárt hoztak be, s a hegyekben puska-ropogás hallatszott. Kémek jöttek mentek, nem igen nyugtató hírekkel, s Gyula, estve borultával mindenesetre rendeléseket tett az udvarban, fegyvereket töltött, kaput záratott, őröket rendelt – egy szóval majdnem ostromvédő állapotba tette az udvart.