Toldásul azonban még egy szivességre kérem önt, mondá ez.

Toldásul? kérdé fojtott nehezteléssel Matyi; gondolnám.

Igen is kedves Bélteky úr! kaczaga az idegen; mert hiszen reménylem, hogy hálásan fogja ön méltánylani nagylelküségemet, midőn oly becses élet-váltság fejében, mint öné, ily hitvány cserével beérem.

S mi lenne a kivánt toldás? rebegé Matyi.

Én csak úri nevét kivánom önnek egy pillanatra; mely kölcsönzés azonban becsületemre fogadom, mit sem fog ártani önnek.

Matyi előtt ugyan nem a legszilárdabb kezességnek tetszék az ajánlott becsület-fogadás; azonban legtanácsosabbnak látszék neki: szivességet mutatni a szükséghez. – Csak módját tudnám ezen név-kölcsönzésnek, mondá Matyi; a mennyire emlékezem, ez csak az irói világnál van divatban.

Ne búsuljon ön, mondá az idegen, s megrázá Matyi kezét, mi ketten a mint vélem, a könyvnyomó sajtókat nem igen nyikorogtatjuk. E szerint tehát tisztában vagyunk. – Erre az idegen egyet füttyente, hogy Matyi füle szinte megcsendüle belé, s négy jó tagbaszakadt legény ugrék elő. Matyinak összeszorúla szilaj alakjok látására szíve.

Ez az úr, parancsolá az idegen, oly szíves volt, hogy szegény házamhoz ajánlotta rövid látogatásra magát; vezessétek el, mint illik.

A négy legény azonnal beköté Matyi szemeit, s a remegőt körbe vévén elvezeté. Az ő állapota, érzeménye és szorongása, nem sokban különbözék, a vesztőhely felé vezetett rabétól. Nem tudá: mit várhat magára? Az idegen, kit rablóvezérnek gyaníta, oly csodásan egyesíte magában míveltséget és szilaj elszántságot, hogy kétkedni vala kénytelen: amabban bízzék-e, vagy ettől remegjen? Hideg kezdé rázni tagjait, és koczogtatni fogait. Egyszerre sejté hogy sűrüségbe értek; mert kezével kelle takarnia arczát, hogy az akadékos bokrok ágai meg ne tépjék azt. Egy idő múlva valami szorosságon kelle bebúvniok; s a hűsebb, állottabb kitolakodó levegő azonnal meggyőzé Matyit a felől, hogy barlangba jutottak. Huzamosan mentek így, a mint egyszerre lerántatott szeméről a kötelék, s az idegen szivesen üdvezlé lakában őt.

Matyi széttekintett maga körül: látta hogy csakugyan barlangban van; de a melynek, miként kiveheté, számos osztályai voltak. Borzasztotta őt minden, mit maga körül látott. A barlangot egyetlen lámpa világította, melynek bágyadt fényinél, mint megannyi ijesztő rémeknek tetszettek neki a benne mozgó emberi alakok. Rablott portékák, egyháziak, katonaiak, polgáriak, békésen feküdtek halomba egymásra hányva; ládák, szekrények hevertek mindenfelé, fegyverek csüggtek a falakon. De a mik főképen rémítették Matyit, bizonyos apró mintái voltak akasztófáknak, törő kerekeknek, pallósos hóhéroknak, fából ügyesen kifaragva, s egy polczra rendesen felállítgatva. Megállott útjában Matyinak lélekzete.

Örülök szerencsémnek! mondá az alvilági vezér; hogy soká ne tartóztassam önt, ime itt a tenta, penna. Tegye meg ön azt a barátságot, irja emlékűl ezen levél alá becses úri nevét, lakát, s évünk mai nevezetes napját, melyben íly szerencse érte házamat. – A vezér eleibe raka mindent, de a levelet akként tolá Matyi tolla alá, hogy abból egy betűt sem olvashata. Kötelezvény lesz! gondolá magában; érné bár be azzal a gonosz! A toll vagy kihulla kezéből, vagy reszketve inoga az abban; mert Matyi remege, hogy míg irand, az alatt fog adatni jel kivégeztetésére.

A vezér gyanítá Matyi rettegését, s ujra fentebbi biztosságu becsület-szavát adá, hogy nála ugyan ily becses vendégének semmi bántása nem leend. Matyi bátorodék, s megirá a kivánt betűket.

Köszönöm önnek e baráti figyelmét irántam, mondá a vezér; tartson meg ezentúl is hű emlékezetében; nevezetesen azon oldalról, hogy én szerfelett szeretem a titok-tartást, s e részben oly hatalmas vagyok mint akármely törvényszék; minthogy a hallgatni nem tudókat oly csöndes állapotba birom helyheztetni, melyben még a szót is örökre feledik. Lőtt borza önnek ím itt van; vegye kezéhez ön, utolsó emlékjeleül volt fegyverének.

Kedves vezér úr, mondá Matyi felvidúlva szivében, hogy oly olcsón szabadúlhat; ha meg nem sértném kiváncsiságommal, óhajtnám tudni; mit jelentnek itt e nem legnyájasabb butorkák, miket itt legkevésbbé fogtam volna keresni?

Szivesség, kedves Bélteky úr, felelt a vezér, viszonszivességre kötelez. Ezen alkotmánykák, miket egyik emberem, ki molnár volt egykor, s mindig osztályos atyafi őrletőivel, faragott, hasznos memento morik nálunk. Az én embereim catechismusa, mint gondolhatja ön, egy kissé szakadozott, s megmaradt lapjain is jó formán megkoptak a betűk; de ezen kis alkatkák egészen felfrissítik azokat. Arra, hogy az igazság kimondására kényszerűljünk, elég nálunk ezen gépecskékre függesztett szemekkel, s általok jelenítő képzelettel mondanunk: ám száradjak akasztófán, törjenek kerékben, jussak hóhér pallosa alá, ha igazat nem szólok s a t: így becsület szavunkra annyit adhat ön, mint akármelyik hernhuter szavára.

Matyi némi tiszteléssel vált meg ezen alvilági társaságtól. Az előbbeni négy legény beköté ismét szemeit, borzát hátára kötözé, s kivezeté a szabadra, hol egy völgy szekér-utján, szerencse-kivánással ereszté őt útjára.

Bolyongott Matyi Bakony rengetegében, úton kalauz, bérczeken út nélkül. Megfáradt, minthogy az ijedés is sok erejébe került, s Bakony vaczkorán derekasan meghízott borz is gonoszúl megvonta vállát. Az est immár borúlóban áll, mereng Matyi szeme mindenfelé, hová szíve vágyik, embertanya után; de hasztalan! s majd nem is merenghet már, mert innettova a szomszéd fát sem látja, s az éj ráköszön rémes borzasztásival. Tanyát választ szorongó Matyi egy terepély tölgy alatt, minden esetre megtőlti fegyverét; de döbben, mert csak most veszi észre, hogy cserefegyvere diójában a sárkány nem áll meg egyik vágáson is. Átkozza magában a vezért, s keblesen óhajtja, hogy legelső becsületszava, melyet a látott három mintára mondand, sikeresen fogja meg őt, s jusson ezeknek eredeti gépeikre; leveti hízott borzát a fa aljába, hisz úgy is megtalálja azt reggel; maga pedig remegtében felmászik a tölgyfára.

Matyi, kinek különben sem sok oka vala panaszkodni álomtalanság ellen, gyanakodék, hogy a mai tetemes fáradás után, nyomósabban fogna elaludni, mi is a magasságban üdvtelenül üthetne ki. Ennélfogva, megakasztá fegyverét egy galyon, ennek szíjjával pedig magát övedzé körül a fa egyik vastagabb ágához, s csakhamar álomnak erede. Baj nélkül folya le éjje, kivévén, hogy mintegy derekán előálmának, valami robajra, mely a fa körül történt, fölriada, s erőszakos mozdúlatával akasztott fegyverét leüté; de a fáradás erőt vévén félelme gáncsoskodásain, újra elszunnyada. Szürkület felé megeredt az eső, mely Matyit csakhamar facsaró vízzé áztatta. Az idő már ősz felé hajlott, s Matyi didergett mint a kocsonya. Lemászott tanya-fájáról tovább folytatni útját, borza után nézett, hogy felkösse azt; de vadját a fától néhány lépésnyire megszaggatva találta. Hihető a kövér csemege farkast idézett elő, s azt csak a lezuhant fegyver riasztotta el kedves prédájától. Ez volt legsajnosabb vesztése Matyinak; kedves terve csüggött volt borza bőrén, s ez vigasztalta őt némiképen tegnapi szenvedésiért. Mennyit fáradt érte egyszer-másszor, s most tépve találta kincsét! Új boszú és átok kelt keblében a rabló-vezér ellen, kinek tulajdonította minden viszontagságait; megfordult homályosan azon boszú gondolatja is fejében, hogy felfedezze a rabló-tanyát, de az örök elhallgattatás fenyegetése visszaborzogatta őt e gondolattól.

Sok bolyongás után majd délfelé ért Matyi falut, ázottan, éhesen, fáradtan s komoly kedvvel, milyennel csak installátiói szerencsétlenségei után vala életében. Mindig szenvedett azóta egészsége, melyet újabb vadászati törődések még jobban megrongáltak. Saját lövésű borzzal csakugyan nem bírta kiegészíteni vadász-öltözetét.

Gyula előtt, atyja elbeszélésére nyilvános lőn azonnal, hogy a rabló-vezér Olmay vala, ki atyjának nevét használá arra, hogy levelével az Uzay házasságát meggátolja; de a levél már későn érkezék. Innen vala Laurának, kivel Uzay jó órájában a levelet közlé, borzadása a Bélteky-névtől.

Gyula föltevé magában, azonnal haza-érkeztével, magára venni át a házi úr szerepét, s elhatározólag parancsolni; mert csak ez vala az egyetlen mód, nyugtot és kényelmet szerezhetni atyjának. A minthogy tapasztalá is, hogy az erős megállásu szilárd akaraton és egyenességen, lesiklik minden pulya álkodás, minden alacsony epéskedés. Határozottan osztá Gyula a maga parancsait, s kénye szerint rendelgete; s megtörténék minden, miként parancsolá, rendelé. Léni bár belül neheztelő boszús, de kívül engedékeny és szolgálatos vala iránta, s a cseléd erőt és akaratot érezvén maga felett, már előre mint jövendő urának engedelmeskedék. Gyulának legalább meglőn azon gyönge vígasztalása, hogy atyjának néhány végnapjait megédesítheté; mert Matyit egy újabb szélütés másvilágba költözteté.

Gyula igaz fiui illetődéssel vevé atyja halálát, szíve örömest kimenté annak minden gyöngéit, miket fonák nevelés rovására róva, s mik mellett jó szív doboga az elhúnytnak keblében. Híven megőrzé minden végrendelését, miket inkábbára eltakaríttatása iránt tőn. Ennélfogva jó anyja mellé téteté őt, első vőlegényi köntösébe öltöztetve fel, jobbágyait megvendégelé torában, vidék koldusainak alamisnálkodék, s a cselédséget egész évre kifizeté. Gyula maga is javallá atyjának ezen rendelményeit; mert mi lehet édesebb és nyugtatóbb mint tudnunk: hogy jó emlékezetet hagyandunk magunk után?

Kornél és Biri már temetés után érkeztek meg, minthogy Biri gyászruha nélkül nem akart kiindúlni a városból, s időbe telt, míg ez teljesen testhez alkottatott. Megjött Leguli is, ki már nem lakott a faluban, úgy látszott pártfogásaul Léni-rokonának.

Csakhamar megpendűlt az osztály hangja, s utóbb megzúdult annak zajja. A két ügyész, Leguli és Kornél egymás ellenében zajogtak. Viták, alkuvások, összezörrenések napirenden voltak most s Gyula egy székre vonúlva, néma közlöttséggel hallgatta a csatázást. Leguli az özvegyi jogokat vitatta, felcsigázta azokat a lehetőségig, s gyakran azon felül is; mert elve és szokása vala: sokat kérni, hogy legyen miből engedhetnie. Kornél az egyenes örökösök jogai mellett vitézkedett, az özvegy és özvegy közt, Léni nem mindenkori kimélésével, különböztetéseket állítgatott fel. Segélyűl vétettek mindkét részről, hazánk minden élő és nem élő törvényei, s törvény-tolmácslatai, Szent István óta szinte az utólsó dicisióig, s miként két ügyes küzdő, kergetőztek embereink az igazság széles sorompói között a nélkül, hogy a diadal egyik vagy másik részre látszanék hajolni.

Gyulát egy ideig mulattatá a dolog; csodálá az emberi gyarlóságot az enyém és tiéd kisértéseiben; de végre hosszadalmas lőn neki a vita, mely olykor többre is siklék ki, mint óhajtá.

Egyet mondok uraim, így szóla végre hideg elhatározással; a mostohának egész napot engedek. Hordjon az alatt el a háztól annyi bútort és eleséget, a mennyi neki tetszik; ezen kívül özvegyi joga fejében fizetek neki tizezer forintot – s vége minden további követelésnek. Ha nem tetszik a föltétel, mostohán fogok bánni a mostoha nővel, és még mostohább anyával!

Gyula jól tudta mit mível; mert besúgva vala neki, hogy Léni új menyekzése, csak az osztályi alkutól van felfüggesztve. Gyula hideg tónja s a nagylelkű ajánlás, fenakaszta minden szót Legulinál és Léninél, mely utóbbi, több tekintetből rettegé Gyula elszánt jellemét. De Kornél tudni, s meghatároztatni kiváná: hány emberrel, szekérrel kíván pakoltatni a mostoha? mert úgymond, egész falut is bérelhet ki erre. A két ügyész ismét egymás ellenébe szökelle itt; de egy pár órai harcz után, mely elől Gyula a kerbe vonúla le, csakugyan megegyezének, s írásba tevék fel az egyességet, melyben mód és határóra vala kiszabva.

Másnapra volt halasztva az elhurczolás. A felhúzott óra zár alá tétetett, nehogy a felek vagy siettessék, vagy késleltessék annak járását; Gyula a folyosóra ült ki s mosolygotta a rabló munkásságot. Mint sietett, mint erőlködött a Léni pártja, hogy több időt nyerjen több vitelhez! A pohos Leguliról szakadt az izzadság, biztatásban és emelésben, s a déli evés órája, most volt tán neki először éltében kedvetlen és hosszas. Kornél sajnosan pillantgatott sok bútor-darab után, szorosan ügyelt az egyezés pontjaira, figyelt az órajárásra, s a mint az ebben kiszabott estvéli óra elérkezett, szünetet koppantott az asztalra. Új vita vala itt ismét kezdőben; mert a kimozgatott és félútban lévő portékát, még Léni sajátjának követelé Leguli, Kornél pedig ellenzé; de Gyula Léninek itélte azt által, s véget vetett a versengésnek. Megállapodott a kiszállító nép, s Léni kimerűlt fáradással dőlt egy karszékbe. Leguli pedig vacsora helyett ágyba kivánkozott.

Kaczagva lépett be Gyula kirablott szobáiba. Ellenség, melynek szabad prédája alá bocsáttatik a város, nem fogott volna abban dúlni különben. Másnap végkép kielégíttetett Léni, s búcsut vett azon háztól, melybe szegényűl lépett be, s melyet most vagyonosan hagyott el. Elmenetele után morgott Kornél, de Gyula: hagyd el sógor! így szólt, nagy lelki bajtóli menekűlést, vagyonunk egy részével vehetni meg, mindenkor olcsó vásárlás!

Most hát már Gyula, szabad ura volt személyének, vagyonának, tettének, munkálkodásának. A szivében terjengő jólét érzeményét csak az foghatja fel, ki mindig, miként ő, rabja volt sorsának és körülményeinek. A szabadság, kétségen kívül első föltéte boldogságunknak, hogyha az nem a boldogság maga. Mindenfelőli nyájas kilátások, szerelem szép boldogítása, barátság, s miután az öreg báró Regéczy, a maga bélteki jószágát, utolsó falatját volt szép birtokának, Legulitól kiváltá, kedves szomszédság is, mind meg annyi kezességek valának lelkén, boldog jövendője felől.

Kéjjel tölt szívvel ment le kertjébe, hol hajdani alkotásai most már mindenütt vidoran diszlettek. Mily változás azóta! mily különbség hajdani és mostani sorsa közt! Igazán, ha az ember átláthatna jövendőjén, így szóla magában, pirúlni fogna olykori kishitűségeért! Mint remeg, mint csügged gyakran csekélységek felett, miket egy kedvező percz képes javára váltani!

Isten hozott öcsém! kiálta egy ismeretes szózat a kerítésen által hozzá. Az öreg báróé vala ez, kit Gyula, minthogy amaz a temetésen nem vala jelen, csak most láta Bélteken először. – Temettél édes öcsém és osztoztál, mondá a báró: s ily alkalmakkal bús és zavart arczok jőnek napirendre, miktől iszonyodva futok. Mosolygó arczok az én barátim! Ha festész volnék Gyulám, minden bölcset mosolygó arczczal festnék; mert csak úgy tehetem fel felőle, hogy megbirá fejteni az élet feladatát: hogyha nem sírdombon ülve tanít meghalni, hanem rózsáktól övedzve oktat élni. S aztán temetés! bús tűkör-tartás előnkbe! Azt szeretném inkább, hogy minden ember Illés próféta példájával bíztatgatna, ki elevenen ragadtatott az égbe, hogy szivem némi reményt kapna, kikerülhetni egykor a halált, s még tán második Illés is lehetni. – Szánakoznám édes öcsém előtted, atyádnak halálán, de bizony nem tudok én hozzá, s okot sem igen látok reá; de nem is üdvözöllek, mert fiú vagy. Hanem hidd el, hogy szomszédságodnak szivemből örűlök. Egy jó szomszéd legalább is két atyafi, s a rosszából több is. Némelyike ezeknek sokat szeret követelni a rokonság jogánál fogva, bár maga mézes szavaknál nem igen terjedez is tovább. Úton útfélen osztozik veled, bojtorványkodik apáid, anyáid százados osztályleveleibe, pört akaszt nyakadba ha magvat sejt reá, és még is komolyan követeli, hogy forradozzál érte míg élsz, és reá halj, ha megszünsz élni, mert rokona vagy! Már nekem jó barát, jó szomszéd az emberem, s rokonom is csak úgy, ha egyszersmind ama kettő a jámbor!

Nyájasan szövetkeztek az új szomszédok, s Gyula kipattanván titkával, hogy mihelyt az illés fogja engedni, nőt hozand a házhoz, derűlten fakadozott örömében az öreg báró. Azt kikérem öcsém, hogy itthon én legyek az öröm-atya, s a mennyekzői ebéd azon diófák tüzénél főjjön meg, mik végett Valkayval és Legulival annyit pörlöttetek, s miknek még ma fejszét vettetek, hogy száradhassanak, s mennyekződön rossz jóslásu füstöt ne adjanak.

Gyula szivét nyájasan illeté az öregnek szives ömlengése, csodálá erős lelkét annak, mit annyi viszály sem tuda elcsüggeszteni.

Ej mit édes öcsém! jó kedvemet csakugyan nem eresztém vagyonom közt csőd alá. Kissé rossz számoló voltam az igaz, s ennek leginkább nevelőim voltak okai. Soha fel nem tudták velem fogatni az algebra hasznait, s innen jött, hogy az a + b = ab-t, tudós gyermekeskedésnek s hasztalan betű-játéknak vélvén, sem hozzá, sem vele a számolás mesterségéhez, kedvem hajlani nem birt soha. Édes öcsém, ha még valaha az ég egy pár millió urává tenne – mert kivánásban miért legyek fösvény? – hidd el! azonnal intézetet alkotnék hazánkban, melyben az iskolákból kikerülteknek, a világ folyását, élet philosophiáját, a józan háztartást, s pénzköltés hasznos mesterségeit taníttatnám. Ó mi sok forrását dugnám be intézetemmel a világi élet boldogtalanságainak! – Gyula javallást inte a bárónak. – Bizony megtenném öcsém, folytatá ez szavait; ámbár a még csak óhajtás alatt álló kincsből rendesen nagyobblelkűek szoktunk lenni, mint a már birtokunkba jutottból. Most már akként vagyok, miként az egyszeri fösvény köpenyege, melyből kabát, később mellény, s végre sipka lőn. De öcsém – itt szivére tette kezét – a posztó hidd el jó szövetű, és nem durva!

Gyula gyermekeiről emlékezék. – Kegytelen tapasztalásom az a világban, mondá a báró, hogy az ápolás és gondoskodás kegyelete, nem akar akként terjedni fölfelé, mint lefelé önkénytesen hajol. Nem ritkák ugyan az oly fiak és leányok, miként ezt az emberiség becsűleteért hajló vagyok hinni, kik örömest visszaápolják szülőiket, s készek áldozatokra is irántok; de rendesen nem találják el azt a kimélő gyöngédséget, melyet érzékeny szülék ápolása kiván. Ez a viszony igen kényes, s mindkét részről finom tapintat kell hozzá. Az öreg komolyan másba szakítá át a beszédet.

Gyula sietett rendbeszedni bélteki dolgait s Harsag felé vevé visszaútját, hogy Vinczéjét láthassa, ki még csak a jövő tavasz végével készűlt átköltözni Kisrétre. Az öreg Gyomay számolgatott, Vincze olvasott, Klárcsi pedig a várandó kis polgár számára szabogatott. A boldog háznépre nézve ünnep volt Gyula érkezése.

Délután tiszteletére mentek a generálnak. Épen jókor! kiáltott ez Gyula eleibe, vőfélyre van szükségem, s másnapra mennyekzőre hívta meg vendégeit. Senki sem tudta a párt, s a generál titkolódzott azzal. Sátorok vonattak az udvaron, s a generál foglalatos volt rendezgetéseiben. Nekem, így szólt az ifjakhoz, szebb rész jutott öregségemre, mint reménylhettem saját örömeim feldúlatások után, t. i. részt vennem azok boldogításában, kiket szív vagy sors kötött hozzám. Kár hogy ezen szép örömeket rendesen vagy csak gyöngén, vagy csak akkor keressük, midőn már saját örömeinkből kiszorúltunk.

Másnap gyűlve volt már az úri násznép ott fent, s a parasztok ott lent, a pap hivatalos öltözetben állott a szőnyegen, de még a nászpár nem volt jelen. A generál kinyitotta oldal-szobáját s a bámuló Gyulának átadta a menyasszonyt, hogy az esküvőre vezesse. Angelica volt ez, a festészleányka, s a vőlegény – Porubay, esküdt jegyző a generál egyik falujában. Egy tisztes asszonyság lépett ki velök a szobából, ki iránt nagy tiszteletet mutatott a generál, s kiben Gyula azonnal azon nőre ismert, kinek egykor Budán a hegyek közt vesztett jegyzőkönyvét visszaadta volt, s utána Erzsike.

Nyájas komolyság ült az esküvő pár arczán, s csak az asszonyságon és Erzsikén látszottak búnak és szenvedésnek jelenségei. Gyula az egész szertartás alatt nem eszmélhetett fel bámultából, meg nem foghatván a pár összekerűlését mindaddig, mígnek későbben Porubay e történet előadásával világosította fel a titkot.

*

Létay altábornagynak, a hadi tanács tagjának, vürtembergi születésű hitvesétől, egyik cs. k. herczegné udvari dámájától, ki korán elhala, három leánya maradt. Két öregbike, kiket később báró Regéczy s a septemvír vittek haza, úgy látszék öröklé atyjának nagyralátó, büszke és borús természetét. Ezek el nem téveszték szemök elől soha annak szoros latolgatását: mi illik, mi nem illik rangjokhoz? Székhelyi szokás és udvari illedék valának nekik törvény, erkölcsben és viseletben. A lánykák magában Bécsben is, hol állandóul lakozott Létay, kevélyeknek tartattak. Majdnem egészen ellenetben állt velök a szép Jusztinka, a harmadik testvér. Ez utált minden feszességet, magában vonúlt volt nagy társaságokban; de annál nyilatkozóbb és bíztosabb kisebb biztosokban, s gyakran a fontolatlanságig egyenes. Ilyenkor atyja mord szem-nyillal, testvérei pedig kiméletlen gúnyokkal bünteték őt. Ezeknek nem vala ínyökre Jusztinnak, mint nevezék, azon aljaskodása is, hogy megfeledkezve magáról, mindenkivel hamar szóba eredt, cselédtől kérte inkább mint parancsolta a szolgálatot, s nem bírta tulajdonává tenni a magasabb tónt s illető rangtartást.

Ebben nem ismerek saját véremre, mondogatá gyakran borús felindúlással Létay, ha Jusztinka ellen újabb panaszt hordának eleibe testvérei. Ezen szavakban, miket gyermekei csak harag kifakadásának vettek, több fekvék ennél. Létay sokat kínzá vala életében nejét azon gyanújával, hogy Jusztinka nem saját gyermeke; ámbár ismerősi a boldogúlt nőt mint erényest emlegeték, s innen szembetűnőleg mellőző vala többi két leánya mellett iránta. Ezek híven osztozának atyjok hidegségében öccsökhöz, s ez egészen kiszakított személy vala a család között.

Ezen mellőztetése azoktól, kik oly közel állottak szívéhez, a lánykának különben is szilárd akaratát elmakacsíták, s ellennyomásokra ingerlék. Minthogy testvérei a musikát szenvedéllyel űzék, őt nem lehete annak tanúlására bírni; fel kelle vele hagyatni az órákat. Ellenben a festés nem vala barátja nénjeinek, s így annál nagyobb Jusztinkának. E szenvedély egyszersmind óhajtott elvonódás vala neki testvéreinek örök gáncsai elől. Ezek nem kedvellék, miként nevezék, a fejcsüggesztő olvasást; annál inkább kedvellé azt Jusztinka, s főkép az akkoron eláradozott érzelgő regények, úgy magány-keresésének, mint érzékeny szívének, kedvelt tápláléki lőnek. Korán túlságokra kapák ezek a lánykának képzeletét, mind élet mind világ folyása felől.

A testvéri ellenkezés mindinkább nyilvábban mutatkozott. Ha közhelyre vagy társaságba készűlt Jusztinka nénjeivel, kedve telt ezek ellenére a legegyszerűebben öltözni; otthon a méltatlan bánással sértett cseléd iránt még egyszer oly nyájas és leereszkedő volt ő. De az efféléknél nagyobb gáncs volt, mind atyja, mind nénjei előtt, Jusztinkának nyers egyenessége a társaságokban. Azok irányában, kiktől szívét eltolatottnak érzé, minden parancsolás daczára is nem bírt palástoló lenni; s így nem jöhettek úgy társaságból haza, hogy Jusztinka egy vagy más botlásért feddést ne érdemlett volna atyjától és nénjeitől, kik ritkán is voltak ellenei vádtól üresek. Mindezen vádolások nem annyira testvéri gyülölségnek, mind azon kevély eszméletnek voltak jelenségei, hogy Jusztinka sem akar sem tud becsületet tenni a Létay-háznak, ámbár gyanítható vala, hogy homályos irígykedés is játszá szerepét nálok; mert a szép nyájas Jusztinka, akaratlanúl is hódított a társaságokban, homályt vetett büszke nénjeire, s az atyai házon kívül mindenünnen jóakarat mosolygott felé.

Létay mind rangjánál, mind talentománál, mind a felség iránt többször bizonyított hűségenél fogva nagy tekintetű és befolyású úr volt az udvarnál. Ez arra kényszerítette őt, mire saját kedélyénél fogva is hajló vala, hogy úgy nevezett nagy lábon éljen. Ő jó birtokú volt ugyan, de nem gazdag, s így a felidegzett költekezés jó formán megrongálta házát. Innen egészségbeli ürűgy alatt egy időre engedélyt eszközlött ki az udvartól, falusi jószágára vonúlhatni. Az egész háznép kiment, Jusztinka örvendve szívében, nénjei aggódással a falusi unalom iránt. Nem is ok nélkül; a zajhoz, nagy társaságokhoz szokott leánykák, sehogy sem lelheték fel magokat a falusi csendben. Sokáig öröm vala nekik az est-borúlás, mely egy-egy unalmas napot zárt be, s aggódás a reggelnek-nyilása, főkép a felől: mit kezdjenek e napon a mászó idő ellen? De Jusztinka elemében volt künn, szabadabban járt kelt a szabadban, festett, olvasott, s egy órácskáját sem engedé vala éldeletlenűl által a múlásnak.

Vala egy rokona a Létay-háznak, Judith, már éltes özvegy, ki részint nyavalygása, részint aggkora, részint szegénysége miatt, nem tarta többé számot újabb férjülésre. Ez saját betegeskedésein alkalmat és kedvet nyere házi orvoslásokhoz, miként ez azon időben még szokásban vala, melyben rendes orvosok szűkét irgalmaskodó nőnép pótolgatá a hazában. Különös tudománya és ügyessége vala Judithnak a fűszeres vizek eresztésében, gyomor-cseppek, szemvizek, zsírok, kenőcsök készítéseiben, s évenként újabb sor erőslevendula-, kapor-, zsálya-, rózsa-vizek, svéd cseppek, keserű italok, csodatévő flastromok s a t. állíttattak hosszú henger-üvegekben, tégelyekben és laponyokban, fel a falszekrényben. Ezeket tűrhető jártassággal használá Judith a nyavalygó emberiség számára, s ha tévede is olykor, szent és kegyes vala a szándék, s azon közbízodalomban, melyet magának kituda vívni betegeinél, áldás vala ő a köznépnek. Mert enyhítő vígasztalás a betegre nézve, tudnia, hogy nincs végkép elhagyatva, s a halál előtt még bíztatva áll reménye a segélynek. Judith mindenkor kész vala szekrénye bőségéből orvos-szereket nyújtani; de ezeknél gyakrabban használa leereszkedő nyájassága és részvevő szive, mikkel a beteget ápolá.

Judithot részint társaságul, részint kimélésűl, elhozatá lyányaihoz Létay, s gondjaira bízá a háztartást. Jusztinka csakhamar összeszövetkezék a szelid lelkűvel, kinél megpihenhete indúlataival és kedvteléseivel, s kinél viszonvonzalmat talált. Segédűl adá magát hozzá a gazdasszonykodásban, de főkép abban lele elégűlést, ha egyűgyü gyógyszerei készítésében, gyógyításaiban, s betegei ápolásaiban, mikre nézve a természeti hajlam ügyességre fejlett ki benne, segítheté Judith szorgalmait. Ismerni tanúlá a fűveket, átirogatá magának Judith jegyzeteit, figyelmes lőn több orvos-szerek iránt a vidékben, mindenfelől összegyűjtögeté a hasznos orvosi tapasztalásokat, s szenvedélylyel űzé ezen tudományt, mely kedélyével annyira rokon vala, hogy maga is csodálni kezdé: mint nem nyilatkozék ez nála eddig is?

Létay agg ősi épületében, a nagy terem festése megromladozott, s ő a régi helyébe új fresco-festést határozott. Megérkezett a festész, ki művészi utazással járta meg az olaszhon jelesb városait, s azokból valamint tudományt és ügyességet, úgy maga külsejére nézve is, finom simúlást hozott hazánkba vissza. A fresco-festés ritkaság volt még a magyar földön; Berky ezt a mesterséget, különös szorgalommal nyomozá vala Rapháel, Bounarotti, Volterra, Mengs, és Maron remekeiből, s tört ellesni titkaikat. Egy pár mágnási palotában szép jeleit adta immár ebbeni ritka tökélyének, s Létay örűlt a fiatal művésznek. Csakhamar suttogni kezdtek a szobaleányok a szép festészről, s annak kedveltető módjáról, s udvariasságáról; magok a kisasszonyok is figyelők lettek reá, s Jusztinka nénjei sem tagadhatták meg tőle a méltánylást; ámbár benne inkább az utazottat és a külföldi mívelésű, mint a szép ifjat, és kitűnő művészt látszottak becsülni. Jusztinka is újságvágyó lőn, voná őt festői kedvtelése is, s megtekinté Berky dolgozását. Ez épen festékeit vegyíté ekkor tégelyeibe, árnyéklatokat készíte különféle színekből, s Jusztinka tudakolásira kész szívességgel tolmácsolgatott. Előadá a fehér festék készítése módját, a testszínnek, korok és testek különbségeihez képesti különbféleségeit; előmutatá cartonait, mik után rajzai a falra jövendenek; és sejtvén a lányka festészi értését, művészi hév folyá el előadásait. Jusztinka vágyat nyilatkoztata az iránt, hogy némi kisérletet tegyen a fresco-festésben. A szíves ifjú kész vala erre, s megtekintvén Jusztinkának némely dolgozásait, hogy erejét becsülhesse azokból, egyikét könnyebb cartonainak átengedé neki, s friss meszeléssel bevonván egy darab falat, nem annyira szembetűnő részén a teremnek, maga utasításai után festeni hagyá a leánykát. A festés nem rosszúl üte ki, de száradván a mész, több helyen más lőn a festék kiadása, mint Jusztinka reménylé. Mosolygva igazított utána Berky, s figyelmeztette őt: miként keljen előre kiszámolni a festékek munkálatait? Az épület rondeljében, hol hamvas festést kivánt az öreg Létay, szerencsésebb próbát tett Jusztinka, s Berky tüzet kapott oly szívesen lenni tanítója, mint ez tanítványnéja vala. Festészi oktatások, ezeknek biztosságaik, magány és kedvtelés rokonsága, aprónként nyájas ismeretséget szövének a két fiatal között. Jusztinka megcsalá magát, művészi vonzalomnak és rokonságnak tekintvén azt, mi immár kelő érzelem vala. Azt vélé ő, hogy egyedűl festői kedvtelés vonja őt Berky dolgozásaihoz, holott immár a szép s mívelt társalgásu és lelkű ifjú üle szivében.

Jusztinka szép recze-mustrákat kapott kölcsön. Máskor könnyen maga másolta le maga számára azokat; de most valami édest sejtett abban, hogy Berky dolgozásából bírjon valamit. Egy szócska elegendő volt ennek arra, hogy szíves esenynyel fogjon a munkához, s nappal elfoglalván őt fresco-festése, éjjel pótolja szorgalmát. Jusztinka bámult, a mint harmad-napra Berky a kész mustrákkal megjelent. Szemérmesen nyúlt tűpénzéhez a lányka, s fizetést akart nyújtani a festésznek, nagyobbat, mint munka ért; de Berky oly szerényen esdeklett a kisasszonynak, hagyná őt szolgálhatni csekély fáradságával, hogy Jusztinka nem meré, nehogy az ifjú finom eszméletét sértse, a további kinálást megkisérteni.

Jusztinkának névnapja következett. Estve lekéretett az uraság a kertbe, hol csinos világosítás lepte meg azt, mely egy jelentő ábrázolatot jelesen tüntetett elő. Egy fiatal lyánkát szives nyájassággal öleltek a grácziák, s háttérben a művészség istennője, a maga symbolai kiséretében, hozta feléje a koszorút. Tetszett az uraságnak ezen sziveskedés, ámbár mind Létay, mind a két öregbik leány, sokalva mosolygották a hizelgést. De Jusztinkát, a figyelmes művész iránti hálás jóakarat és szivesség foglalák el, s bájos képekkel lopák meg éjjeli nyugalmát. Szép álmai körülte lebegének, s ezentúl vonzani kezdé őt minden, mi a fiatal festészt érdeklé. Berky azon cartonában, mit Jusztinka másola, a boldogságot festé vala. Egy fiatal lányka, ártatlan örömmel szedegete hímes réten virágot; markában kevés vala a tépett, de siető léptei és mohó tekintetei előtt, ingerlő bőségben viríta a tépni-való. Jusztinka érzé most, miként a festésznek igaza volt; mert kis jelenben és nagy reményekben, ő is mi boldog vala most!

Napok teltek el úgy, hogy a szivek kölcsönösen égtek egymásért, de szóra ajakra nem adták érzeményeiket. Jusztinka minden regényes hangulatú képzete mellett is, nem hajlott épen semminek venni a rang korlátait és születés javait; innen lelke előtt még semmi komoly és elhatározott czél, a festészszel kezdett szívjátékban meg nem jelent. Festésnek szine alatt forgott ő Berky körül, kivel mindig vala kérdeni vagy közleni-valója. Az ifjú nem fogyott ki sziveskedéseiből; szem, tekintet, figyelem naponként biztosabbak lettek; de naponként némább a száj; főkép az ifjú búsongó néha, és Jusztinka elfogúlt gyakran. Egy ünnep estéjén Berky mandolint vert a kertben, Jusztinka benne sétált fel s alá, s bár miként ovakodott is, mindig közel estek hozzá fordúlatjai. Most egy szép vadrózsát kivánt a leányka leszakasztani, az ángol osztályban álló bokor-tetőből, nem messze Berky ültétől; de a rózsa magasan ülvén, Jusztinka föl nem érte azt. Berky látván a sikeretlen ipart, előpattana, lehajtá a gallyat, leszakítá az óhajtott virágot, s szerény szivességgel nyújtá azt a lánykának által. Lelkes nyájassággal fogadá ez el a rózsát, s észrevévén, hogy Berky kezét megvérzette a tövis, kirántá zsebkendőjét, s beköté azzal a sebet. Berky pirúlva vonakodott, csekélylette a sérelmet, de hagyta még is a maga körüli édes gondoskodást, megcsókolta a jóakaratos kezet, s forrón szorította azt szívéhez; majd mintegy megrettenve nagy merésén, hátra állt, s zavarodva sütötte le szemét. Jusztinka maga is kínos zavarodásban vala, hol a rózsát szaglalá eszméletlenűl, hol szavakon tünődék, mikkel közös megzavarodásukat elfordíthassa; de nem akadván ilyekre, megfordúla végre, s nyugtalan szívvel mene szobájába be. Itt szerelme szabad lángolásában forrón szorítá szívéhez kedves ereklyéjét, a rózsát. Utánereszté szívét és képzeletét, boldogsága nyájas képeinek. Édes szorongás nyomá szívét, de oly boldogító, melytől a világért sem kivánt volna megválni.

Berky egészen más érzelemmel volt. Jusztinka szótlan elfordúlása tőle, lezúzta az ifjúnak lelkét. Megneheztelt! így tépelődött magában; vakmerő valék, s így elriasztám őt zajos tolakodásommal! Esztelen én, alacsony sorsommal oly magasra merengni! – Dúlt e tünődés szívében, s bús és hátravonúló lett a lányka iránt; minden tekintetében és szavában ennek, vakmerőségét büntető szigorúságra vélt találni; mert Jusztinka, miként szemérmes indúlat szokott, ha már eszmélkedni kezd magára, maga részéről szintúgy elfogúltabb lőn.

Ismét néhány nap telt el, s a szív erőszakja mindig nyomasztóbb lett mindkét részről, s nehezen tűrő immár a titkolást. Jusztinnak önküzdései is a sorsok különbözéseivel, mindinkább gyöngűltek. Egy napon Jusztinka fenakadt egyik festésével; s hosszas belső tusa után tanácsért folyamodott Berkyhez. Ez már bevégezte az először határozott munkát, s Létay nagyon elégűlt lévén azzal, még épülete egy szárnyát bízta kifestése alá. Épen e czélra dolgozott cartonokat a maga szobájában, a mint Jusztinka belépett. Első, mi itten szemébe tűnt, saját mellképe volt a rózsával, a megszólalásig találva. Pirúlva állt meg arczképe előtt a lyánka, rámeredve szemével, s oldalt a meglepett ifjú állott, lesve a lányka arczán derűt vagy borút. – Mi jó Berky úr! hogy annyi időt veszteget körültem. Azt tartom, találva vagyok, de egy kis hizelgéssel.

Ó én nem vagyok elégedett dolgozásommal, mondá forrón ömledezve az ifjú. Hol van itt az a nemes homlok, azok a lelkes vonások, bélyegei a szép léleknek? hol van az a nyájas nyomatja a szelid ártatlan kedélynek? az a varázs tekintet, mely haldokló ifjat is képes fogna lenni életre derítni? az a kéjjel telt pillantat, mely egykor üdvöt, boldogságot fog derítni arra, kit az ég szerelmével áldand meg? Ezen pillantattal törtem én festeni nagyságodat; de munkám, érzem, kontárdolgozás!

Boldognak véli ön, kit szeretni fognék? mondá Jusztinka, mindjárt kisuhanásokkal megbánva szavait, s nem merve pillantni az ifjúra.

Vég nélkül boldognak, felelt az ifjú. Kegygyel telt pillantat lett jutalma a lányka részéről. Berky nem bírva többé érzeményivel, térdre omlott Jusztinka eleibe, s forrón szorította ajkához megragadott kezét. – Bocsánat a vakmerőnek, ezt rebegte, ki homályából azon fényre feltekint, mely őt jótevő napként éleszti. Vagy tán vétettem nagysád áldozó érzetimmel? – kezére borúlva várta itéletét.

Melyik lányka dúlt valaha azért, hogy bájai mindenhatók valának? s épen Jusztinka tehetné ezt, az előbb szerető, a titkon epedő lányka? Érzé ugyan, hogy messze halad az ifjúval, s nem vala teljesen elégűlt, sem önmaga, sem az ifjú megfeledkezésével; de szánat, pártos szíve, s azon zavar, melybe őt az ifjú szavai és helyzete hozák, újabb fontolatlanságba ránták őt. Másik szabad kezével megsimogatá a kétkedő ifjú arczait, felkelni parancsolá őt, s zavart érzelmei között fontolatlan szavakkal biztatá annak reményeit. Berky lelkesedve szökék fel, bátorodott hévvel szorítá a lánykát magához, s ez feledve mindent, szenvedé, majd viszonzá kéjelgéseit és édes nevezeteit. A szeretők tudák s tudaták most, hogy egymáséi, mit már régóta sejtének, érezének. – Jusztinkánál a szerelem lángoló boldogsága feledtete minden gáncsokat, miket elméje vagy büszkesége az ellen tehetének.

Mindinkább szorosabb, s foglalkozóbb lőn most szövetségök, s végre gyanús a háznép előtt; mert boldog szerelem, gondatlan a maga áradozásaiban. Jusztinka megbízott szobalyányánál elfogaték egy levelkéje a festésznek, s Létayt dühösség fogá el. Csak hirtelen szökés mentheté meg az ifjat, szörnyűt esküdt boszúja elől. Jusztinka testvérei ájuldozának a ház mocska felett. Nem létezett kín, mi szánva nem volt számára, s mi rajta el nem követtetett. Méltatlanságok, alacsony boszúk űzték egymást rajta, s végre tudtára adta az atyja, hogy vagy azonnal férjhez-menésre határozza el magát, vagy örökös inségre szánja el Berkyt. Jusztinka reszketett, ismerte mind hatalmát, mind szilárd természetét atyjának, s tudta hogy az ifjú vesztve van, mihelyt ő akarni fogja. Azonnal kész lett határozásával.

Testvérei már jegyben álltak jövendő férjeikkel, s ő körülte is számos tisztelő epedett. Ezek közt eleitől fogva kedvezőleg jelölte ő ki becsülésével Rónapataky őrnagyot, atyjának ezredéből. Ennek nemeslelkűségébe veté most a lányka minden bizodalmát, s tudtára adá atyjának tett választását. Létay örömében megenyhűle leánya iránt, az őrnagy kivánt vő vala neki, s értesíté ezt szerencséje felől. Rónapataky szívből tisztelé s szereté Jusztinkát, s boldog érzelemmel fogadá kiválasztatását. Jusztinkának azonban nem vala komoly szándéka másé lenni, mint Berkyé. A szenvedés és szerelme viszályai, még inkább lánczolák hozzá szívét, s egy különös fölfedezése épen örökre sajátjává tevé őt. Szerelme zálogát szíve alatt hordozá; nem vala tehát más menedék előtte, mint ámítni rokonit férjhez-készülésével, s az alatt időt nyerni Berky számára, hogy félre állhasson a boszú elől. Biztos emberét küldé levelével utána, ő maga feltevé magában, hogy mindenki iránt titkot tartson; de nemeslelkű Rónapataky előtt nyilatkozzék, s őt titkába vonja, s ha lehet, maga segélyére bírja. Szíve annál nyájasabb bizalomra nyílt iránta, mivel csak ő volt egyedűl s a jó Judith, kik szánó kimélettel bántak vele. Atyja, s kivált testvérei, hidegségökkel és gúnyaikkal, makacs hidegséget szültek vala szivében; utálni kezdte nemzetsége viszonyait, melyek szabadság és szerelem helyett, erőszakkal és gyülölséggel kínozták őt.

Rónapatakynak elborula szive, a mint Jusztinka neki titkát s egész állapotját fölfedé. Ő a lánykát szívből szereté, de a saját becsületét még inkább, mire egész a gáncsoskodásig kényes vala. Jusztinka többé nője nem lehetett, de szivéből megszáná ennek ügyefogyott sorsát, s a mint a lányka kúlcsolt kezekkel rimánkodék előtte: ne hagyná el árva sorsában őt, kiben egyedűli reménye és bizalma él a földön, nemes tökélet szálla lelkébe. Föltevé magában, hogy a boldogtalan lánykát kimenti inségéből. Elrendele titkon mindent, s az alatt folytatván a háznál kérői szerepét, s ezzel elszunnyasztván a Létay-ház figyelmét, kiszökteté a lánykát az atyai udvarból. Az őrnagy ezredében szolgált volt egy Gárday nevű öreg seborvos, ki lábai romlása miatt elhagyta szolgálatát, s egy kis városkába vonúlván, csekély nyugpénzéből s orvoslásaiból éldegélt. Rónapataky úgy ismerte őt, mint talpig emberséges férfit, kinek úgy erényességében, mint szívnemességében bízni lehet. Ezt bízta ő meg Jusztinka állapotával, s hozzá vitte ki a szerencsétlent. Gárday mindent fogadott, mit szív igérhet, s meg is tartotta fogadását. Jusztinka már néhány nap alatt saját leányaként vala házánál. Az öregnek szótlan komolysága, egyenes, de gyöngéd kedélye, jótevőleg egyeztek Jusztinka mostani hangulatával.

Most már Jusztinka minden nyomozási szorgalmát Berky után vetette. Az őrnagy sem nyugodott ebbeli munkálkodásiban; de a hír, melyet felőle vihetett, majdnem kétségbeeséssel zúzta meg a lyánka szivét, Létay elfogató parancsot eszközle ki Berky ellen. Sokáig nem lelték ezt, ámbár a szerencsétlen ifjú nem bírhatá magát arra, hogy Jusztinkát messze hagyja. Darabig, miként kivert méh volt kasa körül, csak a Létay faluja vidékében bolyongott, egy párszor betért a faluba is bizonyost hallani, s beszélt Jusztinka biztosabbjaival. Megfordúlt szivében a vér, s minden érzemény, hallván, hogy Jusztinka az őrnagy jegyese. Ugyan ezt hallotta ennek legényétől is, s nem kétkedhete tovább. Majd eszétől válva futott a világba, s így kerűlt a Létay hatalmába. Számos méltatlanság érte az ifjat, mely párosúlva mély bánatával, oly súlyos betegségbe buktatta őt, hogy abból csak ifjúi ereje segíthette ki. A tömlöcztartó leánya szives gondját viselé a szép bús ifjúnak, s ha nem indúlatot is, de hálát és jóakaratot víva ki magának nála. Berkynek tudtára adaték, hogy csak nősülés oldhatja őt fel további üldözés alól. Neki már az élet csekély kecsű, s örömtelen jövendőjű vala; Jusztinkát, kinek állapotát nem sejté, más sajátjának tudá; mi vala hát többé nyerni-, mi veszteni valója?

Mintegy eszméletlenűl határozá el magát, hogy a tömlöcztartó leányával egybekeljen. A lányka szivéből ragaszkodék hozzá, s így gondolá, boldogíthat, ha maga örökre boldogtalan marad is. A hír, ha rosszat visz, űzetett madárnál sebesebben repűl. Jusztinka korán megtudta kedvesének sorsát. Az ő érzelmeit ennyi viszály, sorsának ennyi méltatlansága, borús fásulásba ejtették. Volt nyájas és nyílt kedélye élet-unalommá változott most, s minden lágyabb érzelem, elzárkózó szivébe vonúlt vissza. Volt örömei és kedvtelései elhagyák őt, csak az egyetlen orvosi maradt még fenn, melyet bánat-űzésből is kettőztetett szorgalommal gyakorolt most, naponkénti alkalma lévén ebben, az agg seborvos betegei körül. Aprónként enyhűlt, s csendes szenvedésbe ment által bánatja, s mindinkább több-több kedvvel űzte orvoslásait. Az öreg seborvos, sejtvén e részben a természeti hajlamot, nyílt elmét és némi ismereteket a lánykában, örömmel oktatgatta ezt az orvosi tudományban, s közlötte vele hosszas gyakorlataiban szedett tapasztalásait. Jusztinka orvosi ismeretei szemlátomást növekedtek, biztosúltak, s gyógyításai naponként szerencsésebbek lőnek. Utoljára majdnem eleme lett neki az orvoslás; minthogy tépett lelkének csak a boldogtalan, csak a szenvedő emberiség volt képes írt nyújtani; míg a boldog, kínos visszaemlékeztetéssel gyötrötte lelkét.

Jusztinka kín és bánat közt szűlte el fiát. Minthogy inkább kivánunk attól szabadúlni, mi szivünknek alkalmatlan, mintsem remegünk bizonytalan vagy távolas veszélytől; Jusztinka mihelyt felépült, tudván atyjának még most is tartó nyomozásait maga ellen, de különben is kietlen lévén immár előtte saját szülő-földje, hol annyit szenvedett, útnak indúlt Vürtemberg felé, egyik nagybátyjához, kit leveleiből kedvezőleg ismert. A seborvos épen faluján kívül volt egyik betegénél; levelet hagyott ehhez, melyben fiát atyai indúlattal szívére kötötte.

Idő-múlva levele érkezék a nagybátyának Vürtembergből, hogy Jusztinka bújában elhala, s holtnak tartá őt minden rokona, ismerőse, holtnak az öreg seborvos is. Ez telhető gonddal nevelte a kis Uzoryt – e nevet adá vala neki az őrnagy, később generál, hogy üldöztetéstől megmentse – s benne telt fő gyönyörűsége. A gyermek úgy szerette az orvost, mint édes atyját, s nem is vélte őt másnak. Azonban a nőtlen öreget, vénségére játszottatta még a szerelem. Elvett egy fiatal személyt, kit szívből szeretett ugyan, de kinek élességeitől sokat vala kénytelen szenvedni. Békes indúlatja könnyen tűrte ezeket mindaddig, mignem nejének lánya született tőle; de azontúl nem volt többé mellette nyugalma. Naponként felfrissűltek az a feletti pörlések és szemrehányások, hogy a seborvos inkább szereti az idegen fiút, mint saját gyermekét, hogy ennek mellőzésével kedvez amannak. Hova-tovább borúsabbak lőnek e viták következései. Az asszony félve, hogy a csekély örökségben is részeltetni fog Uzory, méltatlanul kemény vala a fiú iránt; ellenben a seborvos, nejének ezen fanyarságait lelkiismeretesen kivánván kiegyenlítni, megkettőzteté irántai gyöngéd figyelmeit, s így a ház felett örök terhes fellegek csüggének.

A fiú, ki már hatodik évében jára, csakhamar megsejté, hogy ő a háznál a folytonos viszályok tárgya. Ellesé hogy ő nem saját gyermeke a seborvosnak, s elbúslakodék magában. Különben is csöndes ábránd vala sajátja szelíd kedélyének; most elvonakodó bús szerény lőn. Mit sem kért többé, kéztől várt a háznál mindent, nem játszott többé a seborvos lánykája játékaival, s minden tettében kitetszett, hogy tudja saját árvasorsát. Fájt ez a seborvosnak, a lelkes férfiúnak; nem tűrhette tovább a dolgot, felpakolta Uzoryt, s elvitte őt kis vagyonkájával a generálnak.

Ez nemes gonddal és költséggel neveltette ki orvosnak a gyermeket, s ebben tisztelet, hála és szeretet nőtt és égett jótevője iránt. Kedvét találni mindenben, s magát feláldozni házáért, volt minden gondolatja, nemes iparja a fiúnak.

Jusztinka maga koholá vala nagybátyja levelében a maga holt hírét, hogy nyugtassa rokonit, s nyugodjék valahára mind maga, mind gyermeke. Nagybátyja szívesen fogadá őt, annyival is inkább, hogy Jusztinka angyalként jelene meg házánál. Tizennyolcz éves, jeles indulatú és készületű fia, már hónapok-óta nem látott volt szemeire, s az orvosok kifáradtak gyógyításából. Ki belső hályognak, ki szél-zsibbadásnak, ki köszvénynek vette a bajt; különbféle utakon indúltak el orvoslásaikban, mindnyájan siker nélkül. A bús atya inkább azon tekintetből, hogy maga nyugtatására semmit kedves fiánál kisérletlenűl ne hagyjon, mint reményből, Jusztinka keze alá engedte az ifjat. Lassú és igen halkas volt a siker; de a nagybátyja kimondhatlan örömére még is szembetűnő. Edvárd előbb fátyolos homályban, majd mindig tisztábban veheté ki a tárgyakat, végre nem vala szükség vezetőre, s már csak idő és erősödés hiányzék szemeinek. Ki bírná leírni örömét a háznak, s forró háláját az ifjúnak? A szíves nagybátya esdekle rokonának, mutatna alkalmat és utat hálájának; Jusztinka csak nyugtot, békes lakhatást kére házánál; többre mint mondá, szüksége a világban nincsen.

De nyugta, békes lakása nem lehetett Jusztinkának itt is. Az ő még virító szépsége, mely a szelid szenvedés által még vonzalmasabb lőn és szives ápolásai, mély benyomást tettek Edvárd szivébe. A forró hála, szép orvosnéja iránti forró szerelemmé változott nála. Atyja nyájasan látszott javallni a fiú gerjedelmét, s üdvözölni az alkalmat, mely a hálát kivívott lánykát, még közelebb fogná kötni házához. Edvárd, a fiatal szemérmes, nem birt egyenesen nyilatkozni szivével és tisztelő szerelmével; levélbe zárta égő indúlatát és ohajtását birhatni Jusztinka szivét és kezét. Maga Edvárd útra indúlt volt, mi alatt levele Jusztinka kezébe adatott. Felriadt a sorok olvasására kurta békéje ennek. Mit feleljen az ifjúnak? titkolja-e előtte körülményeit és anyaságát? megcsalja tépett szivével őt? mely érzi, nem birhat többé nyílni örömre, szerelemre, boldogságra? alacsony önzéssel használja-e maga részéről a háznép háláját? Űz sorsom! így kiálta fel bánatosan, el van végezve, hogy csak síromban leljem fel nyugtomat! – Tollat foga, nyájasan, de határozottan irá meg a kedves ifjúnak, hogy vas végzete nem engedi vele élni boldogságát, s őt csak akkor fogja láthatni maga körül, ha előbb szerencsésebb nőt hozott házához. – Feleségben tán kivánatosabb erény, édes Eduárdom, ezt írá neki, kedvessé tudni tenni férjének az életet, mint csupán szeretni őt. Nő, ki tördeli, és nem simán hajtogatja az életet, nem fog boldogíthatni soha! – Biztos kézhez adá Jusztinka a levelet, maga pedig észrevétlenűl indúla ki ismét azon háztól, hol szép, de csak rövid nyugalom mosolygott felé. Oly szerencse reményétől válni, melynek sugára már biztatólag játszott szemünkbe, nem kisebb vesztés gyakran, magánál bírt örömünk enyészténél. Nem bús játéka-e az sorsomnak, gondolá magában Jusztinka, hogy az atyai háztól gyülőlség hajt el és szerelem az idegentől?

Hónapokat, éveket töltött bizonytalan bújdoklásban; mindenütt áldásként jelent meg és mulatott. Orvoslásai hírt és vagyont szereznek vala neki, ha amazt húzamos maradással bevárja, s ezt keresi vagy csak elfogadja is. De Jusztinka csak kikerűlhetetlen szükségeire szorítkozott, s csak annyit fogadott el betegektől, mennyivel ezeket pótolhatá.

Honvágy, melynek édes fonala szivünkben meg nem szakad soha, s anyai érzelem, visszavonták Jusztinkát végre a magyar földre. Dobogó szívvel tért azon városkába, hol fiát hagyta volt. Idegeneket talált a házban, a seborvost sírhant fedte már, s háznépe tartózkodásáról nem tudott bizonyost mondani senki, csak annyit hallott, hogy a seborvosnak egy lánykájánál több gyermeke nem maradt. – Földben nyugszol tehát szerencsétlen gyermek te is! kiáltott áradozó könnyekkel; boldog, hogy nem öröklöd anyád sorsát és könnyeit!

Épen a generálhoz készült végsőt és bizonyost hallani fiának sorsáról, a mint a budai hegyek közt, hol jegyzőkönyvét elveszté vala, Berky festésznével és Angelicával megismerkedék. Varázsolva lőn egyszerre a kedves lányka szomszédságába. Szembeszökő volt arczvonásiban az attyávali hasonlatosság, s láttára Jusztinka szivében, bús, de édes visszaemlékezés keledezett. Egy vagy más ürügy alatt többször megfordúlt Anglica szállásán; a beteges Berkyné csakhamar bizalmat érzett iránta, s orvoslása alá adta magát. De nyavalyája ennek nem volt többé gyógyítható. Angelica árván maradt, oly világban és életben, miket nem ismert.

Jusztinka lett most egyedűli istápja, s volt is reá szüksége Angelicának. Báró Regéczy Kálmán naponként közelebb fonta csábos szövedékivel a tapasztalatlant körül. Angelica teljes lélekkel csüggött a báró szerelmén, nem aggódva a rang korlátin, miket nem ismert, s egyedűl csak az ifjúért dobogó szivére ügyelve. Nem óhajtott, nem kivánt ő egyebet, mint visszonszerelmét bírhatni ennek, minden egyéb czél és vágy szunnyadt lelkében; ez egyben szögellett össze nála az életnek minden boldogsága. Jusztinka látá a lánykának fedetlen szivét s remege érte. Kálmánnak tisztátlan czéljait sejté, s bár e részben nem vala is oka féltni az angyal-kedélyű lánykát, rettege még is azon csapástól, mely szeme nyiltával annak szívét sújtani fogja. Porubay, ki akkoron épen a báró szolgálatában álla mint irnok, s mindennapi vala Angelicánál, mindig kétségesebbeket horda elő Kálmán jelleme felől, s gyanakodva adá intéseit Jusztinkának; minthogy Angelica ártatlan bizalmait felriasztni átallá. Jusztinka föltevé végre magában, komoly szót váltni a báróval, s bátor ostrommal vetni véget a fenyegető veszélynek.

Egy eset, alkalmasan segítette elő Jusztinka czélját. Egy kies nyári estvén kisétált ő Angelicával a város egyik népes mulató-helyére. Sürű volt a nép, s a mulatónak főhelye előtt, padokon, székeken települt le a számos uraság. Közte Kálmán épen rangos társaságot mulattatott, a mint Angelica ráismert a kedvesre, szokott bizalmával szökött mögé, s nem sejtve a világi tón illéseit, biztosan megveregette vállát, hogy édesen lepje meg őt ittlétével. Leirhatlan volt a báró zavarodása, a szegény s túlságos öltözetű lányka biztosságaira. A társaság gúnyosan mosolygott s örvendve mosolygott Jusztinka is. De Angelica vélve, hogy nem ismert reá a báró; Kálmán! így kiáltott, még sem ismert meg?

Engedjen meg a leányasszony, mondá zavarja legfőbb polczán a báró, – nincs szerencsém ismerni – tán tévedés.

Kár megtagadni ily szép ismeretséget édes báróm! közbeszökék kaczagva egy uracska a társaságból.

Az asszonyságok kaczagának; Angelica arczain láng és holt sáppadás váltogatták egymást. Jusztinka majdnem eszmélet nélkül voná el őt. Az ártatlan lelkű, a tapasztalatlan, nem tudá megfogni a dolgot. Betegnek kell neki lenni, gondolá magában; mert hisszen látá színe változásait, s különben miként nem fogott volna ismerni ő reá, kivel naponként mulat?

Jusztinka legjobb alkalomnak látá most törni meg a lányka ütközött szívét, nehogy többszörös zúzatás több veszélyt hozzon arra. Angelica bámészan merede Jusztinka szemébe, a mint előtte Kálmán viseletének okait fejtegetni kezdé. Hiedelmetlenségre mutatott egész lénye. Tiszta szíve nem vala képes oly silány lelket tenni fel Kálmánjában. Az az igazi ártatlanság, mely még csak mérszerrel sem bír felfoghatni képzetét a gonosznak. Szerelmét szégyenlené-e a nagy asszonyságok előtt? így szóla; mi köze ranggal a szerelemnek? kivántam-e én valaha egyebet mint szívét? volt-e ő kénytelen megcsalni engem? és miért tenné ezt? – Jusztinka nem boldogúlt, szép lelke hite ellen Angelicának. Majd meglátjuk édes leányom, mondá Jusztinka végre, kitudom én: van-e komoly tiszta szándéka irántad? ha nincs, futnod kell a csábítót, a fúlánkos kígyót!

Angelicának ismét rejtély valának e szavak, s azon tolmácslatok, miket Jusztinka utánok ragaszta. Nem boldogúlhatott ez a természet gyermekével; mert miként költse fel vétek gyanúival ártatlanságát ennek? Föltevé magában, e kedély tisztasága után intézni megszabadítását.

Kálmán néhány nap kimarada, s Jusztinka örvendni, Angelica pedig komoly-bús kezde lenni, és naponként nyugtalanabb. Egy délután belépe Kálmán a szobába; Angelicának öröm lángja szökék arczaiba. Nem mondtam anyám? e szókkal fordúla diadallal Jusztinkához, hogy Kálmánom beteg volt? – Kálmán kész elfogadója vala az ohajtott mentségnek. Nyájas lőn a pár mulatozása, s Kálmán elfogúlatlannak mutatá magát, s szinte az ámításig kedv-előző vala.

Egy szóra kedves báró úr! szóla komoly hanggal Jusztinka Kálmánhoz, a mint ez menni készült. Kálmán kétkedve tevé le fölvett kalapját. Angelica Jusztinkának intésére kifordúla a szobából.

Édes báró úr, így szóla Jusztinka, s erős nézést szegze Kálmán szemébe, mondja meg nekem, mi czélja van Angelicával?

Édes asszonyom, felele Kálmán s parancsos állást és tónt erőltete magának, mi előtt vallatnám, tudni szeretném: mi joga van asszonyságodnak e kérdéshez?

Emberiség és fogadott anya jogai, édes báróm, mondá Jusztinka szilárdúl; mely mindkettő nem engedi, hogy egy ártatlan teremtést borzasztó mélység szélén aggtalanul szunnyadozni hagyjak.

Szabad tudnom: szőve van-e Angelica e csínos fortélyba?

Angelica lelke ártatlanabb, mintsem fortélyról, ha úgy tetszik aggodalmamat nevezni, álmodhatnék; s ily ártatlanság, mely gyanakodni sem képes, gondtalan bíztosságában legkönnyebben bukik. Báró úr magaviselete minap a mulatóban, neki csak bánat vala, de nekem botrány; ámbár ahhoz, hogy komoly czéljai legyenek önnek a lányka iránt, már előbb is csekély reményem vala. Vagy tán csalatkoztam, s a lányka valóban bárónénak volna szánva?

Az nem, mondá mosollyal Kálmán; de Angelica számára fedett hirű s könnyű kényletes életet, annak számára pedig, ki barátném leend Angelicánál, nem megvetendő hálát ajánlhatok. – Álnok szemvágással szorítá meg Kálmán Jusztinka kezét.

Csábító! kiálta felindúltában magáról megfeledkezve Jusztinka, oly hangon, melytől ütközve hátrála az ifjú vissza.

Asszonyom! mondá ez élesen, ne tegye, hogy magam is megfeledkezzem arról, mivel tartozom neme gyöngeségének.

Ezt nagynénéd mondá, s mondja még egyszer: hitetlen csábító! lásd a leveleket! – Egy nyalábot ada Kálmánnak által. Angelica, folytatá Jusztinka nyugalmasabban szavait, miután Kálmán átfutá az irományokat, azon férfiúnak leánya, ki férjem fogott volna lenni, ha rokonim erőszakoskodásai őt el nem szakítják tőlem. A lányka árva s gondolhatod öcsém, hogy őt védni fogom.

S mit kiván tőlem asszonyom néném? kérdé bizonytalan hangon Kálmán, kire nézve a jelenet több tekintetből szorongató kezde lenni.

Ne gondold öcsém, hogy jogaimat követelni keltem fel vélt halottamból. Én Angelikával elhagyandom Pestet, s őt alkalmasint most látod utoljára. Egyedűl arra kérlek: gyógyítsd meg azt a szívet, melyet gonoszabbúl sebhetél, mint vélnéd. Íme itt az író-eszköz, írj egy levélkét Angelikának, miként én azt tolladba szólom. Kálmán kész udvarisággal fogá a tollat, s ezeket írá:

Édes Angelikám! Gyakori eset az életünkben, hogy ámulva magunk, másokat ámítunk. Ez esetben valék én is. Szerelemnek gondolám szivemben azt az Angelicám iránti nyájas indúlatot, mi nem vala egyéb szíves barátságnál, s szép tulajdonai iránti tiszteletnél. Az idő felkölté szunnyadó szívemet gróf Vértesi kisasszony iránti lángoló szerelemmel, kivel épen jegyben járok. Kötelességemnek érzem megtenni e nyilatkozást, bocsánatot kérve szép Angelikámtól, hogy levél s jó fogadott anyja által teszem azt, mihez magamnak erőm s bátorságom nincs. Éljen szerencsésen, s tartsa tisztelő barátjának

B. Regéczy Kálmánt.

Udvarias meghajtással Jusztinka és Angelika felé, de minden szó nélkül vőn búcsut Kálmán a háztól.

Jusztinka Angelikának utóbbi dolgozását nézeglé, egy olasz tájfestést, mely félmunkában álla a festő-álláson. Édes Angelikám, így szóla a lánykához, ez szép darab leend; milyen eget fogsz adni a nyájas táj felibe?

Tisztát, felele Angelika, derült olasz léget, felhőtlent.

A művészetnek szép alkotási jogai közé tartozik, mondá Jusztinka, oly nyájas világot, oly derűlt eget alkotni művei felibe, mint milyen a művész lelkében dereng, és szabadon lebeghetni a valóság felett. Nem volna-e képes az emberi erő ugyan ezt tehetni az élettel, s világi körülményekkel is? Minden szívnek bizonyos szempontja, bizonyos kisebb vagy nagyobb árnyéklatú színvegyűlete van, melyből és melyekkel az életet s ennek változásait tekinti, s nagy részben amazoktól függ: borongásban-e vagy derengésben tekintse emezeket? Azt tartom: a bennünk szunnyadó lelki erőknek felszólítása és használása sokat enyhíthet világi kedvetlen viszontagságainkon.

Angelica sejtve a czélzást nem felelt.

Édes leányom, folytatá szavait Jusztinka, én ezt a lelki erőt óhajtnám felszólítni nálad. Sajnos ugyan felriadni kedves ámulásunkból, de üdvös, hogyha későn nem esik boldogságunkra. Kálmán e levelkét írja neked.

Angelica mohón átfutá a levelet, minden szónál halványabb lőn arcza, s reszketőbb kezében a papír, s kiskori merevűlése után dőlni hanyatlék. Ápolva, bíztatva fogá fel őt Jusztin. Elhangzék a lányka füle és szíve mellett minden vígasztalás. Szótlan meredezés és lelki elmarjúlás vala iszonyú állapotja. Vádolni nem tudá Kálmánt, mert hiszen ámult ő is; s tapasztalatlan szíve nem bíra rosszat tenni fel arról, kiért az ége. Csak azt érzé, hogy végnélkül boldogtalan, s Kálmán szerelme nélkül nem élhet!

Jusztinka pakolt, s Angelika eszméletlenül nézte készületeit, mint kit nem illetnek azok. Porubay belépett, s megrémlett látván az úti készületet; de megértvén a bajt, minthogy iránta bizalommal volt a ház, vidoran segítette a rakoskodást. Szíves szóssággal tárogatott, szebb jövendőt az idegenben Angelica eleibe; s végre magát is ajánlotta útitársul, s megigérte, hogy utánok indúland. Quo fata trahunt, retrahuntque sequamur! ezt mondá ünnepélyes lelkesüléssel. A nőség nem értvén szavait, csak szeme lángolásából sejté nemes tökéletét; Jusztinka köszönettel fogadá el ajánlkozását, Angelica pedig némán nyújtá kezét a szíves barátnak, ki azt tisztelve nyomá szívéhez.

Báró Regéczy Kálmán, mind szó, mind ismerkedés után úgy vélé, hogy Porubayban emberére talála. Kálmán ugyan nem hanyagolá el egykor iskoláit; de azokat különös tűz és szorgalom nélkűl végzé vala. Most bizonyos czéljára szükségessé lőn neki a római és görög história, s nummismaticai nyomozások, mikben Porubay kivánt mestere lehete, ki különben oldala mellett, mint írnok is hasznos szolgálatokat tehete. Vala ezek mellett más mellékes czélja is vele, mi különösen Angelicát érdeklé. Szolgálatába vevé tehát őt, s Porubay nem igen kedvező körülményeiben, elfogadá a meghívást. Kálmán küldésekben, apró megbízásokban, gyakran használá Angelica körül írnokát: s a lelkes, minden feszesség nélküli, nyájas ártatlanságú lányka, csakhamar szelid vonzalmat, majd indúlatot támaszta a derék férfiú keblében. A lánykának művészi tüze, lelke, s Porubaynak ismeretsége a művészet hajdani bölcsőjével, nyájasan egyezének. Porubay római és görög lelkes történeteket, jelenéseket hordogata elő az ó historiából, Angelica képzeletét, ízlését formálá azokból, vagy feldolgozá azokat. Elbeszélő Porubay, mindig szívesebb, oktatóbb vala, mindig lelkesebb és vonzóbb előadásaiban; a hallgatóné pedig mindig figyelőbb, hálásabb, s a férfiú barátságát, mit nem tekinte egyébnek, hajlóbb viszonbarátsággal és vonzalommal jutalmazni. Mint Jusztin, mind Angelica úgy tekinték Porubayt, mint ház barátját, ki előtt nem vala nála titok. Idővel avatva lőn ő főbb körülményeibe a családnak, melynek az ő egyenességébe és tiszta erkölcsébe határtalan vala bizodalma.

Porubay tudta Angelikának Kálmánhozi szerelmét, s az több tekintetekből nyugtalanította őt. Inkább barátnak és jószívnek féltése volt ez, mint szerelemnek. Ő ismerte saját ügyefogyottságát, s így Angelica iránti indúlatja tiszta, czéltalan jó akarat volt, inkább, mint bírásnak vágya, mihez nem vala semmi reménye. Azonban Kálmán hova-tovább kevésbé tetszett neki; azon homály, azon titok fátyla, mely minden tetteit, munkálatait fedé, s minek bár háznál lakott, soha nyomába nem igazodhatott, gyanúsok lettek előtte. Némely számolások, melyek kezén mentek keresztűl, még inkább megerősítették őt gyanújában. Angelica nyílt ártatlan szívét átallá és szükségtelennek is látá felriasztni gyanakodásival; de annál lelkesebben nyilatkozék azokkal Jusztinkánál, s ez a derék férfiút naponként inkább tisztelé. Drága gyémánt ő, ezt szokta mondogatni Angelica előtt, mely úgy miként természet kezéből jő, minden hozzá járúlta nélkül is a pallérozó kéznek, bírja a maga belső becsét. A pallérozó kéz nevelni szokta ugyan ragyoglását a kőnek, de csökkentni is nagyságát annak.

Kálmán báró most már szíveskedései s apró jótéteményei után, megértnek gondolta Porubayt arra, hogy előtte nyilatkozzék. Őt egyébiránt is könnyen használható eszköznek vélte; sokat várván ügyefogyottságától is, s azon szép igéretektől, miket neki már egyszer másszor tett vala. Néhány nap különösen nyájas volt most a báró iránta.

Kedves Porubay úr! így szóla egy délután hozzá, ön engemet többféle szolgálataival lekötelezett, s illő hogy hálám ne csak úri legyen, ne csak bérfizetésből álljon, hanem barát nyújtsa azt barátjának. Én azt a józan prózai érettséget tulajdonítom ön gondolkozásának, melynél fogva hiszem, hogy ön az életet és embereket, nem fogja költői varázs színekben tekinteni, hanem úgy miként vannak, saját gyöngéikben és bohóságaikban; s vétkellés helyett okosnak fogja vallani azt, ki ezeket használni tudja. Ott hol a bölcs gyöngének érzi magát arra, hogy kijózaníthassa a világot, legtanácsosabb, ha mosolygja annak bohóságát, s vagy annak malmán őröl együtt a többivel, vagy vizét okosan a maga malmára igyekszik hajtani. Én, miként sejtheté ön, kereskedési társulatban állok, s mint láthatja, nem siker nélkül. Önt kész részes tagjául elfogadni a társulat, befizetés helyett csak szolgálatot kivánván öntől. Most lássa ön előbb munkálkodásunkat, s úgy adja elhatározását. De minden esetre adja ön előbb becsület-szavát, hogy a mit látni fog, örök titok maradand nála, s nyelvre nem adandja azt soha. Porubay vonakodék előbb, de végre több ellenvetései, s ezek iránti megnyugtatásai után elfogadá a titoktartást. Kálmán báró inte egyik szolgájának, ki ügyelői tisztet látszék vinni a társulatnál, s ez elvezeté Porubayt.

Most látá ez először csodálva, az épűlet és udvar számos rejtekeit, földalatti osztályait, lyukait, pinczéit, kamaráit, istállóit, s azoknak különféle tárgyu használtatásait. Az ügyelő legelőbb is egy tág kamarába vezeté Porubayt, mely tele állott kádokkal, üstökkel, lombikokkal és borházi szerekkel. Belőle ajtó nyílt le a pinczébe. Ez borlaboratoriumunk, mondá az ügyelő; itt ellesve a természet titkait, egy pontba gyűjtjük össze áldásait, miket az egész világon éghajlat- vagy földnem számra felosztogatott. Nem létezik világrészi bor, melyet mi itt magyar borainkból ne készítenénk. Gyakran az ámulásig boldogúlunk, s jó lélekkel fizettetjük meg magunkat; mert a vevő szép hiedelemmel iszik, s mi kára benne, hogy csalatkozott? Különben pedig arra, kedves úr, lelkiismeretesen vigyázunk, hogy az egészségnek ne ártsunk, s csak az erszényt vegyük követelés alá. Fő erőnk az, hogy az idei borokból, finom ó borokat készítünk, s azon évre kereszteljük azokat, mely kegyes vala jó bort szűrni a hazának.

Ezen második osztályban, miként látja ön, különféle művészek munkálódnak. Egyik agg pipákat farag új tajtékból, s otromba metszéssel és betűkkel idézi elő az ó korból Bocskayak, Bethlenek, Apafyak s több híres hősök pipáit, s ingerlik azokkal a vevő kedvtelését, a becshez óság tisztelését is ragasztván. Ez itt római, görög, s néha egypti régiségeket, antik-intagliákat, cameákat vés, farag, elefánt-csontból, márványból, magyar hegyek köveiből s a t. Amaz régi kardokat, buzogányokat, másik mellette régi bogláros szerszámokat, s túl rajta harmadik régi alaku s felirásu kelyheket készítget, különféle századok bélyegeivel. De a mi legfőbb ágát teszi kereskedésünknek, azt imitt az alsó osztályban fogja láthatni ön. Itt készülnek minden kornak, századnak, minden nemzetnek régi nummismái, alkalmi pénzei, az anyagot kivéve oly híven követve, hogy majdnem magunk is tévedünk az eredetiek és másoltak között. Minthogy számos már ma az ily nemű gyűjtögető, s mi nem vagyunk épen drágások, nem csekélységet hajt be e buvárkodásunk a társulatnak.

Uram, így szólala meg Porubay, hogy szorúlt mellének némi tágulását nyisson, a mint sejtem, önök ereje abban áll, hogy újból ót, s fiatalból vénet csináljanak, ezer szerencse, hogy nőnemünk nem jár az urak körül.

Ó ezt a túlsó oldalba vinnők, felele kaczagva az ügyelő, hol megfordítva dolgozunk; s átvezeté a bámuló Porubayt. Íme itt ezen kamarában állanak ífjító szereink. Porubay csodálattal szemlélé a mindenféle szerszámokat, fogókat, ráspolyokat, ollókat, késeket, ecseteket, kádakban különféle festékeket, felaggatott lófarkakat, s a t. – Lássa ön, mondá az ügyelő, s kinyitá a ló-istálló ajtaját; itt állnak öreg candidátusaink, még koraik minden hibáival, s várják dicső ifjúdásaikat. Ím itt ezen ólban már virító díszben állanak az öreg chimérák; mi szépen hazudják ők azon kort, mely nem sajátjok!

Porubay csak akkor vőn szabadon lélekzetet, midőn a szabadra felére. – No mit határozott ön? kérdé Kálmán tőle, miként van megelégedve intézeteinkkel?