Az, ki a világ legelső közönségétől az érdem drága gyöngyeit aratta, kinek pályájára fejedelmek szórták a dicsőség koszorúit, s kit nem a sors szeszélye vagy a véletlen emelt a szellemi világ koronásai közé, hanem tehetség és tanulmány, az e két szerencsétlennel oly szivélyességgel bánt, annyi kedvességgel társalga, mintha két vendége valami világnevezetesség volna; megtalálta szívükhöz a kulcsot, a nélkül, hogy nagyon kereste volna s őszinteségre bírta őket, a nélkül, hogy szerénységöket sértené, vagy részéről zaklatná a dolgot; úgy önkényt, magából a társalgásból folyt az egész, míg azon vették magukat észre, hogy bizalmas társalgásban vannak. Belé jöttek, mert egyik szó a másikat adta, s a házinő fesztelensége feledteté, hogy nagyon is új ismerősök.

A nagy művésznő gyengéden kitudta belőlök, mit tudnak és mire képesek. Szerzett neki ez est legalább is annyi örömöt, mint a megszokott szinpadi diadalok akármelyike. Ha néha megszakadt a társalgás és tartósb csend lőn, oly édesen mosolyga, mert látta vendégeinek szemeit találkozni, s örvendett rajta, hogy azokból annyi szépet bírt kiolvasni; aztán önelégültség szállta meg; hisz ismét jót tőn.

Semmiféle osztály annyira bőkezűen szükséget – aránylag – nem enyhít, mint a valódi művészek; meglehet azért, mert szívök kiképzettebb, ábrándjaik magasztosabbak, lelkök fellengzőbb, de a legtöbb esetben boldogok, ha jót tehetnek. Sokan azt hiszik, azért, mert könnyen szerzik a pénzt. Hát nem temérdek tanulmány és fáradság gyümölcseit élvezik-e? De nem önzőn, mert a nélkülözés kunyhóit felkeresik, hogy teli marokkal szórják az emberi tulajdon legnemesbikét, a jótétemény áldását, míg Rothschildek és Miresek, meg mások, kikhez vakon rohan be a szerencse, szükkebellel zárkóznak kincseik közé.

A művészvilágnak sokat köszönhet az emberiség; a gazdagok élvet, a szegények segélyt, s a világ művelődést nyer tőlük; az ő szellemök áldás e földön.

Nem szólok azokról a borbélylegényekről, kik, mihelyt egy-két sikerült redőt tudnak arczukra vonalozni, s fejöket jól vállaik közé huzzák, fennhangon művészeknek kiabálják magukat, s a közönség tiszteletét követelik, ha mindjárt uzsoráskodással piszkolják is be pályájukat. A legnemesb növény közt is terem gaz, mely elég vakmerő a legkitünőbb virágszárhoz kapaszkodni, hogy azon felkúszszon odáig, hol annak koronája díszlik; de a virág azért virág, s a gaz gaz marad.

Ha áll a lélekvándorlás, úgy a lángkeblű művész lelke még nem költözött soha, hanem tisztán, eredetileg égből jött, hogy ezután kezdje vándorlásait; ha pedig az ember halála után csakugyan szellemmé válik, lehetlen, hogy a tőzsér és művész lelke egyenlő öntetű legyen, hisz míg a tőzsér vagy uzsorás lelke egy arasznyira sem bir a földről emelkedni, addig a művész egekig tör, ellesi a szentek vonásait, hangját vagy beszédét, aztán az emberiség közt terjeszti, hogy e földön is légyen mennyei fogalom.

A kedves delnő, a művészet e fenséges asszonya, babérai közé ma ismét oly gyöngyöt tűzött, melynek ragyogását nem csodálják ugyan mások, de értékét ő maga ismeri.

Az idő már későre járt; Kamilla és Kázmér zavarral pillantának össze, mit az élesszemű házinő észre vőn.

– Most, kedves vendégeim – kezdé – nem tartóztatom tovább önöket; tudom, sok mondani valójok van egymásnak, tehát Isten önökkel. – Felkelt s barátságosan nyujtá kezét Kamillának.

A nő és férj elindulásra készültek.

– Fogatom készen várja önöket.

Kázmér a legnagyobb zavarral nehány mentegetődző szót rebegett, s kérdőleg tekinte nejére.

Kamilla hasonló zavarral nézte férjét, szemeiből tisztán ki lehetett olvasni: értem, mi nyugtalanit, de én sem tudom hova?

– Legyenek nyugodtak, kocsisom már utasítva van, s új lakásukra viendi.

Kő esett le mindkettő szívéről, s ajkaik hálába törtek ki.

Elváltak.

Midőn a díszes kocsi kényelmes párnái közt érezték magukat, Kázmér hévvel átölelé Kamillát, s felkiálta:

– Valahára!

– Beszélj, beszélj, drága egyetlenem! – mond Kamilla, gyöngéd szeretettel simulva férje kebléhez – mert azt hiszem, az egész varázslat, vagy lázrohamaim megújultak, s mindez, mi nehány óra óta velem történik, folytatása hagymázos képzelődésimnek, csakhogy akkor rettenetes alakban üldöztek, és most… ah! most mennyei érzést árasztanak keblembe.

– Sokat szenvedtél, édes szerelmem?

– Igen, igen sokat, de szívesen feledem hangod hallatára. Oh beszélj, akkor tudom, hogy nem álom a mi körültem történt és történik, akkor nem rettegek a felébredéstől.

– Oh édes angyalom, iszonyú napokat éltünk át.

– Mit? Napokat? Éveket – egy egész életet! Mióta nem láttuk egymást, én eltörődtem s te megőszültél, pedig mindketten ifjak valánk.

– Lelkem nehány óra alatt újra megifjúdott, erőmet csodásan nőni érzem, mert közeledben vagyok, mert lehelletednek melege érinti arczomat, szíved dobbanása keblemet hevíti, mert ismét enyém vagy.

– Oh Kázmérom! Lehetséges volt-e oly sokáig nélküled élnem? A mindenható kegyelme még is nagy, különben megőrültem volna.

A hintó megállt egy «hôtel garni» előtt.

A szobalegény ajtót nyita, s az emeletbe vezeté őket, hol egyszerű, de csinos két szobát jelölt ki számukra, s további parancsot várt.

Kázmér elbocsátá őt, s midőn nejével négyszem közt maradt, két kezével kezeit megragadá, sokáig és merőn nézett rá, mialatt könnyei sűrűn omlottak.

Kamilla sem tudott szólni, és könnyei versenyt futottak Kázméréval.

– Mennyi bút és szenvedést olvastam ki szemeidből – szakítá meg Kázmér a hallgatást. – Szegény teremtés! Én döntöttelek e szerencsétlenségbe.

– Kázmér! Ne vétkezzél, vagy emlékeztetni akarsz rá, hogy mivé lettél miattam? Oh ne tedd azt, éreztem én e lépésed átkát, megsirattalak én szemrehányás nélkül is azon bánatért, mit szegény fejedre hoztam.

– Az vagy te nekem, mi a tavasznak a nap, életre űdítesz bennem mindent, mint az a természetben; és te hoznál rám bút? Oh Kamilla! Hisz e pillanat, hogy ismét látlak, ölelhetlek, többet ér a föld minden más boldogságánál, s feledtetni tudná velem, ha ízekre téptek volna is… Szenvedtem, mert sorsod lebegett előttem, mert ki valál taszítva ebbe a nagyvilágba, hol annyi az elvetemültség, mert tudtam, hogy támasz és segély nélkül bolyongasz, mert nem tudtam, mi lesz belőled, mert sajnáltalak és féltettelek; szenvedtem, mert határtalan szeretlek.

– És én, Kázmérom! Én mit szenvedtem, hogy rajtad nem segíheték! Megzörgettem minden ajtót, hol munka mutatkozott, de nem volt áldás azon, a mit tanultam, mert seholsem akarák használni; azután elhatároztam, hogy zilált lelkemmel énekelni fogok, tört szívvel játszani mások mulattatására, e kisérletnél összeroskadtam.

– Aztán felfogott egy angyal, kinek jósága minket összehozott.

– Hogy többé senki és semmi el ne válaszszon – mond Kamilla, s karjait Kázmér vállára vetve, keblére simult, míg a bejárásra félénk szemeket vetett, mintha rettegne, hogy az ajtó megnyilik, s valami törvényszolga belép.

– Inkább együtt meghalunk.

– Oh, az sokkal könnyebb lesz, mint elválasztva élni.

– Élni fogunk, élni kell, de hogyan?

– Most nem csinál annyi aggodalmat; lesz erőm, bátorságom – mond Kamilla, majd eléneklem, mit előmbe tesznek, aztán fellépek.

– Nem, soha! – kiáltá tűzzel Kázmér.

– De ez biztosítaná jövőnket.

– És megmérgezné életünket.

– Ezt én nem tudtam.

– Új meg új ármányokkal naponta szembeszállni; alattomosság, gyáva rágalmak ellen küzdeni minduntalan, ez nem hozzád való. És én elviselhetném-e, hogy az egész világ szemeláttára mást ölelj; ajkaid mosolyát egy közönség pénzért élvezze; pénzért elátkozzanak, kétségbe essél és meghalj,… pénzért sirj, pénzért szeress mást?… Nem, édes angyalom, te sokkal szendébb vagy, semmint szinpadon boldogulj, és én nagyon kevéssé vagyok bölcs ahhoz, hogy szinésznő férje legyek.

– Most, hála Isten, itt vagy te, történjék minden akaratod és belátásod szerint.

És, mint házasságuk első napjaiban, összeültek tervezgetni jövendőjük iránt; rózsaszínbe festék a nyomort, melynek eléje néztek, magasztosnak a fáradalmat, mely kenyérhez juttatja őket, s mennyei élvezetnek, mely megengedi, hogy jót, rosszat ezentúl együtt türjenek. Lassanként átmentek a keserűből az édesbe, a kenyérkereset fárasztó munkája után szép reményekre, először a mi lehetséges, aztán a mi valószinű, végre légvárak emelésébe merültek.

Ők, kik már a sanyaru tapasztaláson átestek, nem józanultak ki annyira, hogy költőiség nélkül gondolkoznának az élet anyagi kérdéseiről. A pillanat örömet hozott, ki álmodoznék arról, hogy a komor fellegek visszatérhetnek? És ha igen, két ily ifjú szív boldogsága perczeiben bizonyosan nem.

Egyik óra a másik után repült, ők azt sem vették észre, éj van-e vagy nappal? Álomról szó sem volt, ők ébren álmodoztak. A gyertyák rég kiégtek, a nap nyájasan mosolygott be ablakaikon, de ők még sem ébredtek fel ábrándozásaikból, csak mikor a szobaleány jött a kérdéssel:

– Mit parancsolnak reggelire? sóhajtottak mélyen, összenéztek, s egyhangulag felelték:

– Semmit.