Divathölgy teremébe lépni, a kellemesb érzések egyike; a szemfény rend és választékosság gyönyöreibe merül, az idegeket ingerlő illat izgatja fel, s a duzzadó pamlagok, támszékek kényelmes pihenésre csábítnak. A tündér igéző megjelenését várjuk, kinek nesztelen léptei a perzsiai puha szőnyegen szellemalak közeledését sejtetik, s a mi a képzeletet még fokozza, a selyem ruha suhogása.

A mily elragadó ezt lelni hölgynél, ép oly fonák és nevetséges férfinál.

Pedig Zárai Gyulánál így néz ki.

Szobájának rendezése akármelyik divathölgy izlésének becsületére válnék; azok a nehéz selyemfüggönyök, bársony butorok, rózsafa asztal, tele válogatott albumokkal, állvány, tele ritka csecsebecsékkel, gazdag aranyozású csillár, fogantyúk és keretek, mi fényűzéssel határos kinézést ad az egésznek: a barna vörös bársonyos tapette pedig a szép olajfestményeknek sok előnyére van.

Zárai Gyula szépen fürtözött szöghaját nagy gonddal rendezgeté: selyem és bársony házi öltönyéről finom illat áradozott, midőn egyik tükörtől a másikhoz lebegett, mint bálba készülő leányka. Annyit igazíta magán, hogy érdekes találkozóján alig lehetne kétkedni, főleg ha azt is figyelemre méltatjuk, miszerint inasa két terítékű asztalt tolt a kandalló elé.

Zárain az öltözet s szobájában a rend, a legfeszesb csínra mutatott.

A fehér márvány kandallóra helyzett gyönyörű bronz óra tizet vert.

Az inas kérdőleg tekintett urára.

– Csak készíts el mindent, nem várunk – parancsola Zárai, mire az ezüst forraló, gyönyörű thea készlet, bordeauxi és madeirai lepé el az asztalkát.

E pillanatban érkezék a várt vendég.

– Isten hozott Hugó!

– Jó reggelt kedves Gyulám!

Ezzel a két ifjú legnevetségesb kaczérsággal lebegett egymás elé kezet szorítni.

– Szaporán a reggelit – mond Gyula inasához, mialatt Hugót, mint valami bájos leánykát, átkarolva a kandallóhoz vezeté.

Az étkek felhordattak, az inas eltávolíttatott s a bizalmas társalgás megindult.

– Nos Hugó, mit végeztél.

– Meg vagyok elégedve.

– Óhajtom, hogy én is az legyek.

– Semmi kétségem benne.

– Tehát a dologra.

– Im, Bella válasza leveledre.

– Ebben nem is kétkedém – mond Gyula elbizakodva, s a levelet bontatlan csusztatá zsebébe.

– De nem akart írni.

– Mintha először volna.

– Tehát miért vonakodott?

– Nem volt hozzád bizalma.

– Az elég nem szép, de majd ha jobban ismer…

– Barátságával fog megajándékozni.

– Azt reménylem is.

– Méltán. No de menjünk tovább.

– Kár, hogy nem iszol bort, ez a Laffitte felséges!

– Örömömre szolgál, ha ahhoz értő vendégem élvezi.

– No, én értem.

– Annál kedvesb nekem. Még abból a kagylóból, aztán lássunk az őz-szeletekhez.

– Mindenre ráérünk, hisz a hitelezők csak délkor jönnek.

– Tehát feltaláltad őket.

– Nem volt nehéz, egyik a másiknak nyomába utasított.

– Kaptak rajta úgy-e?

– Majd szétszaggattak örömükben.

– És Kázmér?

– Nem is gyanítja. Tegnap újra sokat vesztett.

– Következőleg ma este…

– Nem megy nénétek estélyére, hanem nála jő össze társaság.

– Jól van, de Hugó – mond Gyula, s mutató ujját ajkaira illeszté.

– Istenem! hát mi lenne belőlem, ha hallgatni sem tudnék.

– Arra nagyon is számolok. Most pedig érts meg jól, te nénémhez a lehető legkésőbben érkezendesz, koholj ki rá valami mentséget.

– E készlet mindig bővében létezik nálam.

– Aztán ha látod, hogy Kázmér csakugyan nincs ott, jelentsd betegségét.

– Mire azt?

– Bízd rám a többit, szereped csak ennyiből áll.

– No, hogy ezt jól eljátszam, sem sok fejtörés, sem nagy ügyesség nem szükséges.

– És az előadandó műben mégis döntő eseményt képez.

– Akármiként legyen, rám számolhatsz.

– Számolok is. Ezzel tisztában volnánk, mint te a kis Czeczillel.

– Vége!

– Czeczillel.

– Örökre.

– Hűtlen lőn?

– Meghalt volna értem.

– Úgy hát te nem szeretted többé?

– Imádtam.

– Mi vetett hát véget a viszonynak?

– Jószivűségem. Tudod, mily jószivű bolond vagyok. Lepkei báró benső barátom, sok mindenféle miatt lekötelezettje is vagyok, látta Czeczilemet, lángra lobbant, beteg lőn, őrjöngött, s én kigyógyítám.

– De miként?

– Bemutattam Czeczilnek, s neki tért engedve, magam visszavonultam. A leányka eleinte szerelemféltő volt, aztán epedett, végre boszút forralt, s a boszú eredménye, hogy ma Lepkei a boldog imádó, én pedig feledve vagyok.

– Te csakugyan különös ember vagy.

– Csupa szív vagyok, tetőtől talpig szív. Én mások boldogítására születtem.

– De csak úgy, ha a boldogítás haszonnal jár.

– Boldog Isten! hisz élnem csak kell. Ha időmet, tehetségemet, sőt érzelmeimet, s nem ritkán biztonságomat is másoknak hozom áldozatul, csak kell kevés kárpótlásról is gondoskodnom.

– És azért, szerencsére, pártfogásod mindig olyanokat ér, kik nem maradhatnak soká lekötelezetteid.

– Más szavakkal, hogy haszonleső vagyok?

– Nem épen, de szerencse, hogy barátaid mind előkelők és vagyonosak.

– Azzal már dicsekedhetem.

És méltó dicsekvését azzal erősíté meg, hogy a madeira utolját kiüríté, miután a Laffitte elfogyott s theához látott, miből Zárai a harmadik csészét élvezé, bőven tejezve, mert ajka boros poharat soh’sem érinte.

Hugó még sem szegődött a tejhez, hanem helyette csészéjébe bőven öntött cognacot, s most szivarozni vágyott, de ezzel már nem kinálta meg Gyula; gyülölte a füstöt, s bálványozá butorait. Hugó tehát szörpölés közben csak fogait szívogatta.

A második csésze thea után Hugó nekigyuladt arczczal távozásra készült.

Gyula egyetlen szóval sem marasztalá. Tudta, a mit tudni akart, kiadta utasítását, most többé nem volt szüksége barátjára.

– Édes Gyulám – mond Hugó felkészülődve – tudod, a legrendezettebb emberen is megesik, hogy néha pénzzavarba jő.

– Te pedig, ki soh’sem vagy rendezett…

– E pillanatban megvallom, még a rendezetlenségnél is rosszabbul vagyok.

– Következőleg…

– Igen leköteleznél száz forinttal.

Lealázott ellenségnek soha egy gyáva sem nyújtott nagyobb megvetéssel alamizsnát, mint minővel Gyula adá át a száz forintot.

És soha nagyobb megnyugvással egy napszámos sem tette zsebre megérdemlett filléreit, mint tevé Hugó a száz forintot.

Szerencse, hogy nem tükrözik magukat a gondolatok az emberek homlokain, különben mindkettő méltó nevét megtalálta volna, midőn nyájasan egymás szeme közé mosolygva meleg kézszorítással bucsút vettek.

– Hogy ily emberek is vannak – dörmögé Gyula a távozó után – no de jók arra, hogy felhasználjuk. Sokszor egy ily jellemtelen ficzkó boldogulásunkhoz jobban segít, mint ezer szilárd férfi. Az effélének csak pénz kell, s pénzért olyan lesz, a minővé akarjuk. Ma erényes, holnap ledér; ma kormánypárti, holnap veres tollas; ma férfi, holnap vén asszony; ma vigad a vigadókkal, holnap sír az elszomorodottakkal, s mindezt tiszta meggyőződésből teszi, ha hasznot lát belőle. Ő azt gondolja: a világ ámíttatni akar, hát ámíttassék. De az ámításról jut eszembe, hogy rám levél vár. – Ezzel a levelet zsebéből elővoná, s kényelmes ülést foglalva, olvasott:

«Egyetlen Gyulám! Nehezteléssel kellene szólanom, de az lehetlen; én önre csak szeretettel tudok gondolni; két végtelen napig nem láttam, mi voltam én ez idő alatt? Egy elhagyatott, epedő teremtés, mert távol volt lovagom, hősöm, sőt, ki merem mondani – bálványom. Így szeretem én önt, azért legyen kiméletes, s oly embert, mint Verdesi Hugó, ne avasson érzelmeink titkába. Reszkettem neki soraimat átadni, de ön óhajtá, s ez nekem szent. Ön védelmezi magát elmaradásáért, erre soha sincs szüksége, van nálam önnek oly szószólója, minőt a világ leghatalmasabb embere sem képes előteremteni, s ez szerető szívem; védelmezi ez önt eszem minden vádjai ellen mindaddig, míg verni tud, s míg ön legkisebb hajlamot mutat irántam. Hogy gondjai vannak, elszomorít… ossza meg velem, ketten inkább elviselhetjük, csak kérem közbenjáró nélkül, személyesen, mert csak így édes nekem minden, még a fájdalom is. A viszontlátás után sóvárgó Bellája.»

Közönyösen gyűré a levelet otthonkája zsebébe, s ajkait elvonva mondá:

– Ezek a szerelmes levelek úgy hasonlanak egymáshoz, mint egyik váltó a másikhoz, csakhogy egyik kisebb, másik nagyobb összegről szól; egyiket rögtön kell fizetni, a másikat hosszabbítjuk. Szerencsére ezt hosszabbítni lehet.

Szellemes elmélkedésiből inasa zavará fel e szókkal:

– Három úr jelenti magát.

– Neveiket?

– Azt mondák, nagyságod rendelte ide.

– Ők? bocsásd be – s midőn az inas távozott, megjegyzé – hogy siettek a tiszteletben álló rablók! – és oly állást vőn, mint győztes hadvezér, ha az első hódolatokat fogadja.

Három urias kinézésű egyén lépett be. Mélyen és ferdén bókoltak.

Gyula alig billenté meg fejét.

– Önök tékozló öcsémtől váltókat bírnak.

Mindhárman «igen»-t intettek.

– És mennyiről szólnak? mikor van a lejárat?

– Enyém kétezer forint, s holnap jár le.

– Enyém ezerhétszáz forint.

– Reménylem, a hétszáz kamat?

– Csak törvényesre adtam.

– Mi is, mi is.

– Elhiszem. Határidő?

– Harmadnap – viszonzá a második.

– És ön? kérdé Gyula a harmadiktól.

– Ezerötszáz forint. Lejárat hat nap mulva.

– Ön, látom, sokkal jobb szívű, csak ötven kamatot szed.

– Kérem, készpénzben szolgáltam.

– Mi is, mi is.

– Jól van. Tehát mennyi leszámítással engedik át nekem váltóikat?

– Csak teljes értékben.

– Határozottan?

– Nagyságos uram, mi szegény emberek vagyunk, nem dobhatjuk ki pénzünket.

– Nem bizony!

– Tehát kifizetem.

A borulni kezdő arczok kiderültek, a hátak meggörnyedtek, s tíz percz mulva a pénzzel zsebeikben rettentő hajlongás közt távoztak.

Gyula e szókkal:

– Ez jól fog kamatozni – a kifizetett váltókat szekrényébe rejté, felöltözködék, s a városligetbe kocsizott.