Viszik Bótai Barnát, nem is hozzák vissza. Egyszerű, pompa nélkül való, zajtalan, igazi puritán hollandi temetés volt. A kórháznál, hol Valeton úr, a kuratórium elnöke is megjelent pár perczre, a pap imádkozott, aztán a fekete kocsi elindult. Utána a két magyar, az öreg Baljonnal, egy pár német és hollandi studens. És a sötét koporsón a kis Derry friss rózsakoszorúja, s a koporsóban az ifjú, a ki oly keveset élt és oly sokat szenvedett, és mellére terítve és feje alá téve a fekete hazai föld az enyedi kollégium virágos kertjéből… Az utczán szomorúan lógtak a Mikulásnapi diszítések ázott rongyai… Beértek a temetőbe, a márványsiremlékekkel ékes, szép utrechti temetőbe, de a pompától messze elkanyarodtak, hátra a szegények városrésze felé, hol már kidőlt fakeresztek és eltaposott sirhalmok is láthatók voltak. Ide tették le szegény Abódi Nagy József közelébe, a ki 1876-ban halt meg Utrechtben s a kuratórium sirkövet állíttatott neki. Itt Simándy imádkozott fölötte utóljára, s aztán dübörögve zúdultak rá az idegen hantok. Édes jó pajtás, Isten veled!

Komor napok következtek barátainkra. Könyveikbe temetkezve töltötték idejüket, az egyetemen, a kuratórium könyvtárában, vagy otthon. Estefelé összejöttek, együtt teázgattak és órákig pipáltak szótlanul. Puskás is mintha teljesen megnémult volna. Szelid lelke harmóniáját megzavarta ez a csapás, s a fiu egészen elvesztette jó kedvét. Ha néha valami vídámabb dolog jutott eszébe: elég volt egy pillantás Simándy szomorú arczára, hogy eltemesse magába, a mit mondani készült.

Legkeservesebb óráik azok voltak, mikor Bótai nevében a hazug leveleket írták. Puskás mesterien megtanulta utánozni Barna írását. És minden héten ment haza a levél a messze Székelyföldre, az öreg kálvinista paphoz… és rendesen jöttek vissza a válaszok Rózsától, e keserű vénlánytól, kinek szája mindig tele volt panaszszal s a sors ellen való kifakadásokkal. Elégedetlen volt öcscse hosszas elmaradásával, ha hazajött volna, régen megválasztották volna papnak vagy tanárnak, s a családon segítve volna.

Deczember 18-án osztották ki a stipendium második részletét, s ekkor Simándy megkérte Valeton urat, hogy adják ki a Bótai száz forintját is még ez egyszer, hadd segítsenek vele apján, a nyomorúságban élő öreg papon. Valeton úr engedett a kivánságnak, s a fiuk ezuttal a szokottnál jobb kedvvel ültek le megírni a dicsekedő levelet, melyben Barna elmondja, hogy pályadíjat nyert egy hollandi nyelven írt értekezésével, a tanári kar nagyon megdicsérte, s szép jövőt jósolt neki. Itt küldi a pénzt, mert neki nincs rá szüksége…

Itt megbicsaklott Simándy Pál hangja és Gábor tolla: nincs rá szüksége. Lehajtották a fejüket. Bizony nincs rá szükséged, jó fiú, de ezt odalent, a messze parokián nem sejtik, s mekkora öröm lesz, mikor a postás bekopogtat a pénzes levéllel. A tiszteletes úr fogja a görcsös botját, fejébe nyomja a báránybőr süveget, s a keményre tiport havas úton átballag a jegyző úrhoz, hogy egy kicsit eldicsekedjék. Az ő fia! A Barna! Püspök lesz abból, vagy professzor Kolozsvárott. Jobban ír az hollandusul, mint mi magyarul. Ha ezt az édesanyja megérhette volna. «No, karácsony után beviszem a lányokat Sepsi-Szent-Györgyre, tudja szomszéd, jó háznál mindenféle apróságra van szükség… Ugyan szomszéd, nem tudná megmondani, melyik lapra fizessek elő?» Az öreg egészen meggyógyul, fölfrissűl, s karácsonyra még tán új prédikáczióval is meglepi a híveit… S a mint a félig behúnyt szemmel álmodozó fiuk előtt ezek a képek elvonultak, egyszerre megdöbbenve kapták föl a fejüket és egymásra néztek. Most is egyet gondoltak. A képek sorozatát az utrechti temető friss sirhalma fejezte be. A sir, hol az öreg pap reményeit és büszkeségét már kikezdték a férgek.

Simándy egy hétig feléje se nézett Baljonék házának. Levelet írt az öregnek, s kimentette elmaradását. Azután újra járni kezdett, s buzgón tanította Arturt, a ki igen komoly volt már, s mindenképp igyekezett Pali becsülését megnyerni. Lassan-lassan Pál visszazökkent a rendes kerékvágásba. Hollandiába való megérkezésének első napjától kezdve sokszor fölmerült benne a sötét gondolat, hogy Barna valami pusztító betegség csiráját hordozza magában; de nem hitte, hogy a vég ily gyorsan bekövetkezzék. A katasztrófa megrázta, de aztán megnyugodott a megváltoztathatatlanban. Csak a levélírás torturája tépte föl mindig egy napra a hegedő sebeket.

Egy izben Derry valami könyvért benyitott Artur szobájába, a leczke alatt. Pali tiszteletteljesen fölemelkedett, meghajtotta magát, s néhány szóval újra megköszönte neki, a mit barátjáért tett. Azzal, mielőtt a lány felelhetett volna, hátat fordított neki, leült s tovább magyarázott Arturnak. Derry állt egy pár perczig, az ajkai mozogtak, de nem mondtak semmit, aztán hirtelen elfutott, s a keresett könyvet ott felejtette. Majdnem mindennap találkoztak az üveges folyosón, mikor Pali jött vagy ment. Ilyenkor a fiu alázatosan köszönt s szó nélkül tovább ment. Derry pedig dühösen összeszorította ökleit, s buksi szőke fejét ütögette: mindig meg akarta szólítani Palit és sohse merte. Csak akkor jött meg a bátorsága, mikor Pali már eltünt.

Ez a nagykoponyájú hun ivadék nem is sejtette, hogy a kis hollandi madonna, fehér lányszobájában, micsoda regényeket szövöget róla. A tündérregék királyfiai és daliái, a nemzeti történet hősei Pali alakjában jelentek meg előtte. Ő rá gondolt nappali életében, s ő róla sóhajtozott, mikor szűzi álmainak birodalmában kalandozott. De az árva fiu, a kit az élet szerénységre és visszahuzódásra tanított, s ki a női szív nagy titkainak megfejtésével sohse foglalkozott, nem vett észre semmit, vak és süket volt, s Derryben a dúsgazdag, előkelő lányt, magában pedig az alacsony származású, koldus házitanítót látta. Így ez a szép csillag hiába keringett körülötte, ő még a szemét sem emelte rá. Vagy talán megóvta őt újabb érzelmek ellen a talizmán, az a fakó vidéki fénykép, a kartonruhás kis lánynyal. Az a barnahajú paplány az erdővidéki alacsony parokiában, a mestergerendás, egyszerűen butorozott szobában, melynek ólomkeretes ablakai egy vén diófára nyiltak. Ez az ő szerelme, életének első nagy érzelme, mely örökre fészket rakott hű, meleg, becsületes szivében. Az első lány, a kit szeretett, s az első lény, a ki őt szerette… A ki őt szerette! Ah, mily édes, mily jóleső gondolat ez neki, a ki apjára már nem is emlékszik, anyjának drága alakja pedig egyre jobban elmosódik a lassan hátravonuló, ködbe vesző multban…

Artur egy ebéd alkalmával érdekes dolgokat beszélt a családnak. Elmondta, a mit a tanító úrtól hallott, hogy milyen családias ünnep magyar földön a karácsony. Hogyan várják a gyermekek a kis Jézus ajándékait, hogyan lepik meg a felnőttek is egymást ajándékokkal, hogyan járnak a betlehemes pásztorok énekszóval házról-házra, hirdetve Jézus születését, hogyan gyűlnek össze az égő viaszgyertyácskáktól ragyogó karácsonyfa körül mind… S milyen szerencsétlen ilyenkor az az ember, a kinek nincs családja. Százszorosan elhagyott és sajnálatraméltó. Baljon papa el is határozta rögtön, hogy a két magyart meghívja karácsony estére.

Mikor a meghivást megkapták, Pál és Gábor haditanácsot tartottak. Nem azon tanakodtak, hogy elfogadják-e, hanem egy ötletük volt. Gábor ugyanis már megkapta a levelet hazulról, mely jelentette, hogy az osdolai himmi-hummi, egyetmás, öreg szeredás útban van. Ezek a rejtélyes szavak különösen a hollandi koszton alaposan kiéhezett Gábort izgatták föl s fantáziája úgy fölcsigázódott, mintha Osdoláról nagy tehervonatok indultak volna útnak, tele disznóaprólékkal. Most már azon tanácskoztak, hogy a magyar konyha útban lévő gyöngyeit bemutassák-e a Baljon-családnak is? Nem lesz-e tolakodás, ha ők e gazdag népet egy kis traktamentumra hívják? S ha hívják, milyen alakban tegyék?

– Ezt rád bízom, Pali, ezt süsd ki, elég eszed van hozzá. Ezt a traktát te rendezed. Én más traktát rendezek: a német studenseket hívom meg. Hadd lássák, hogy milyen nyomorultan élnek, hadd ismerjék el, hogy a magyar konyhának nincs párja a világon. Össze fogjuk zúzni őket.

Nagy léptekkel járt föl s alá. Majd megállt Pali előtt.

– Ez az első tervem. A második az, hogy a hollandus studensekből összeállítunk egy válogatott kompániát és őket is leterítjük a magyar konyhával.

Akkor a fejére ütött:

– Nem látom be, hogy miért ne hívnók meg a stipendium kuratóriumát?

Simándy mosolygott s halkan szóla:

– Európát, Ázsiát, Afrikát…

Puskás lehült egy kicsit.

– Majd összeállítom, bízd rám, be akarom nekik bizonyítani, hogy ők csak moslékot esznek…

Pali nagy füstfellegeket fújt, aztán félretette a heidelbergi porczellánpipát s szó nélkül eltávozott. Baljonhoz ment. Megköszönte a karácsony estére szóló meghivást s aztán elmondta, hogy ősi szokás szerint az idegenben lakó magyar studensek karácsonykor honi eledeleket kapnak. Minthogy ezek olyan különös dolgok, a minőkről külföldi embernek sejtelme sincs, engedje meg Baljon úr és kedves családja, hogy nekik is bemutassák. Már csak etnografiai szempontból is érdekes megtudni, hogy milyen a konyhája egy idegen népnek. Szóval, ők karácsony estére itt a háznál egy kis magyar vacsorát akarnak főzni. Ő – Pali – rövid előadást fog tartani s a konyha egyes specieseit (már a szerint, hogy mit küldenek hazulról) be fogja mutatni.

Baljon örömmel és érdeklődéssel fogadta az előterjesztést. Aztán egy kicsit a szemébe mosolygott a fiatal embernek s szólt:

– Legjobb volna azonban, ha maguk ketten ennék meg a küldött holmit. Hisz oly régen meg voltak fosztva tőle.

– Az igaz, de tessék elhinni, a magyar embernek jobban esik az étel, ha valakivel megoszthatja.

Mikor Simándy visszament Puskáshoz, a fiút már nagy extázisban találta. Megérkezett a pakk s ő két asztalon kiteregette és a szemével evett belőlük.

– Jó, hogy jösz, Pali. Meg akartalak várni a szalonnázással. Képzeld, egy oldal friss, ropogós süldőszalonnát küldtek.

Pali nem kérette magát. Bicskára kaptak s hazai szokás szerint a mutatóujj és hüvelykujj közé csípve a szalonnát, a megmaradt három ujjal a tenyérbe szorítva a kenyeret, elkezdtek falatozni. Egy szavuk sem esett ezalatt. Szinte beleizzadtak a jó érzésbe s Gábor bevallotta, hogy három hónap óta ez az első jóizű evése.

– Ez még a német studens-pajtásainknak is fog izleni, – szólt Pali.

– A német studenseknek? – kiáltott Gábor, – csak nem gondolod, hogy ezt közprédává teszem? Majd elfölöstökömözünk mi ezen pár hétig szép csendesen.

Pál nem szólt rá semmit.

– No, mi van még? Nézzük meg a kincsünket.

– Látod ezt a vasfazekat? Ebben töltött káposzta van, füstölt hússal és kolbászszal.

– Töltött káposzta? No, ezen hollandus kollégáink nagyot fognak bámulni.

Gábor kajánul nevetett.

– Azt hiszed? Addig éljünk, a míg ez hollandus kollégáink torkán lecsúszik. Csak nem ettünk bolondgombát?

– Azt hittem, meghivod őket.

– Meghivom, meghivom, erről nem lehet beszélni… de ez nem annyit jelent, hogy éppen a legjavát, a töltött káposztát odaadjuk nekik. Csak gondold meg: mikor jutunk mi megint töltött káposztához?

– No, mi van még?

– Van vagy két rőf kolbász.

– Azt hiszem, ezt az idevaló studensek is ösmerik.

– Gondolod?… Hát akkor pláne nem hívhatom meg őket.

Pali újra mosolygott.

– Tovább.

– Véres- és májas-hurka.

– No, ezt be nem veszi európai gyomor.

– Akkor, Isten neki, ne is kináljuk meg vele. Aztán van egy sonka… ez nemzetközi étel, ezzel nem rukkolhatunk ki… Marad a pogácsa…

Pali széleset mosolygott.

– Úgy érted, hogy rendezzünk kollégáinknak pogácsa-lakomát? Ezzel, fiam, nem nagyon tipornók el az európai konyhákat.

– Szakasztott ez az én nézetem is.

– Tehát egyelőre nem hívjuk ki párviadalra Hollandia ételeit?

Gábor megértette a gúnyt.

– Csalódtam a küldeményben, – mondá tettetett szomorúsággal, – sokkal többet vártam.

S miközben ezt mondta, tekintete szeretettel simogatta az osdolai küldeményt.

– Hisz ha többet küldtek volna! – folytatta búsan, de így még Valeton urat se lephetjük meg… Örülök, ha Baljonéknak össze tudunk állítani egy kis szájboszantót.

Az ajtó kinyílt. Megdöbbenve néztek oda. Előtte való nap rendezték ugyanis Barna ruháit, könyveit, irásait s a két nagy fekete ládát, a mibe pakkolták, most hozták Gáborhoz, a kinek elég helye volt a megőrzésükre. Egyszerre elkomorodtak. Szegény Barna, róla meg is feledkeztek. Összerakták az aprólékot s többet egy szót se szóltak. Gábor lámpást gyújtott s mohón kezdték olvasni a sepsi-szent-györgyi és kézdivásárhelyi zsíros lapokat, melyekbe a küldemény pakkolva volt. S halkan figyelmeztették egymást szűkebb hazájuk apró kis eseményeire…