Mátyásnak gyászéve végefelé sietett. A történetek évkönyvei följegyezték tetteit. Egy a legnevezetesbek közől az állandó katonaság felállítása volt: oly nagyszerű s korában hallatlan eszme, mely a hadviselésnek egész rendszerét megváltoztatta. – Ezen évnek köszönheti ugyanis létét a gyászszínt nevén s vassodrony-ingein viselő gyalogság, seregeinek legbátrabbjaiból összeszedve, a fekete legio név alatt, melyet a király maga vezérlett. Alvezérei közől abba elsőnek Elemért, a sast választá. Már Jaiczánál elhatározta magát erre a király, hadainak ellenszegülésétől vigyázóvá tétetve.

Alig voltak még ennek néhány osztályai fölfegyverkezve, midőn Mátyás kedvetlen híreket hallott, új rablásokat az ország veséiben. – Tenni kellett, s ő ment! – A fekete legio két csapatját vette magához Elemér vezérlete alatt. A legények alá lovakat rendelt; így haladtak siető menetekben, alig engedve pihenést maguknak, oda, hol a mindig helyöket változtató és cserélő rablókat remélték találhatni.

Mióta a cseh szabadzsákmányosok kiirtása után Komoróczi atyjával, az öreg Káldorral, Bicskére vonult, s a király engedékenységéből háborítlan maradott gyámatyjáról rászállt birtokában, darabig csendesen élt; Angyal diák volt bicskei tiszttartója, ki ott szintúgy csalta urát, mint Galgóczon és Vadnán, s a birtok jövedelmének nagy részét balesetekre félre tudta takarni.

Komoróczinak jelleméből gyaníthatni, mikép a vad kalóznak a veszteglő élet ínye ellen volt. Lelke ellenállhatatlan erővel ragadá őt vissza régi szenvedélyeire; had volt eleme; de a királyi seregben a rendtől s fenyítéktől irtózott, s azért elhatározta magában, ezen utolsó menedéket csak akkorra hagyni, ha szabad életre s zsákmányolásra minden út el lesz tőle zárva. – A mit azelőtt mint hatalmas kényur, ki várakkal birt, nyiltan s közvetlen teve: azt most megfosztva mindenétől, s egyedül a bicskei részbirtokra szorulva, csak közvetve, titokba s a legtöbbször mások által tehette. Giskrának védelmére csak tökéletes hódolat esetében számíthatott; mert a nemes vezérnek hűsége őszinte volt. Magára hagyatva sokfélekép törte fejét: miként szerezhetné vissza régi hatalmát; de pénze nem volt embereket gyűjteni maga körül, s tetteit mindenfelől szemmel tartották. Ezen aggságában indulatinak lepte meg őt egy este Dzwela. – Ő a brezniczei víváskor Angyal diákkal s Komoróczival együtt megszabadult.

Elemér üresen találván a faerősséget, Uderszkit üldözőbe vette. Néhány órányira a rengeteg legmélyében kerítették az elszánt rablókat körül, s a fennebb említetteken kívül alig szabadult meg néhány ember. Uderszki maga a csatában veszett el. Dzwela a megmaradottakkal egy barlangba rejtőzködött.

Huszonnégyen lehettek. Az idő s folytonos kalandok annyira elrongyolták e keveset, hogy a nép őket a cseh zsebrák szóról, mely koldust jelent, zsebrákoknak nevezte. E kis csapat hősei mint haramiák s utonállók tengették éltöket; míg lassanként szaporodni kezdettek.

Mindazon martaléklesők, kiket itt-ott Rozgonyi s Hédervári a cseh rabló-lovagoktól s kényuraktól elugrattak, hozzájuk gyűltek, s Dzwela, ki magát főnöküknek tevé, fegyvert s eleséget gyűjtött, hol kéréssel régi ismerőseinél, hol erőszakkal.

Tettei nemsokára figyelmet gerjesztettek: mert iszonyú kegyetlenség, rablási pusztítás, és gyujtogatás követék azokat.41) E mogorva harambasát a vidékben szintúgy, mint önseregében rettegték. – Egyszerű kínzás nélküli fővétel a legcsekélyebb büntetés volt nála s midőn serege együtt volt, a legszorosb fenyítéket tartá közöttük.

Kémeitől megtudta, hogy Komoróczi Bicskén sok fegyvert rejt; mivel a híres kényúr egy volt azok közől, kik őket még a brezniczei erősség melletti ütközet után rablásra bátorították: álruhában egy éjjel Bicskén termett, miként feljebb említők.

A fölkeresett kényúr a henye életet megunván, kapva-kapott az alkalmon, ezen rablóval kezet fogni; de a maga személyében nyiltan fellépni őt két ok tartóztatá: először, némileg szégyeníté a Dzwela kormánya alatt űzni kalandjait; másrészt titkon arra várt, míg Dzwelának seregei megszaporodván, azokkal biztosabban foghat kezet, s talán idővel Dzwelát eltevén láb alól, a kormányt kezére kerítheti, s a boldog vadnai napok újra elő kerülnek.

Az egyezség a két vad férfiú közt hamar meglőn: Komoróczi fegyvert igért, Dzwela a zsákmány egy részét; de abban egyeztek meg, hogy Komoróczi személyesen semmi csatára ne kényszeríttethessék.

Megtörtént azonban, hogy olykor álruhában a hihetetlenségig elváltoztatott arczczal, – bár szemén régóta már köteléket nem viselt – némely nagyobb reményű merényben személyesen is résztvett az egykor félelmes vezér. Angyal diák nem egyszer mulatott a Dzwela táborában, kinek serege nőttön nőtt, míg a sok panasz a királyt elhatározá, személyesen fejére zúzni ezen új hydrának, ki a cseh szabadzsákmányosok korát akará előidézni és seregét rövid idő alatt hétezerig szaporította.42)

Dzwela, miután Kostolán nevű faerősségből kiugratták,43) hosszú csapongások után a galgóczi várnak romjaiba vetette magát.

A komor falvázak szirtlapon fészkeltek, magas meredek bérczen, s egy szűk völgybe néztek alá, melyen a Sajó habzott keresztül; falai pusztán állottak, csak egyik boltozatos terem daczolt az idő viszontagságával. A saját tekintetű hadnak nagyobbrésze a romok közé telepedett; itt akarta Dzwela egy csapatját bevárni, melyet Angyal diák vezérlete alatt, ki már otthonos kezdett lenni seregében, zsákmányra küldött volt, s mely Borsodnak több helységeit hamvasztá el.

A gonosz vezér a tágas, négyszegű teremben ült cseh és morva eredetű főnökeivel, bőrök voltak a korhadt deszkapadlóra terítve, itt képeztek egy tág karikát: Dzwela foglalta el az első helyet, zsákon ülve, háta mögött tizenkét, majdnem fekete arczú cseh czigány hóhérai állottak, tágas szürke köpönyegben, magas veres süvegekben s hosszú pallossal kezökben.

Egy halálfő, melyet billikom helyett használt, s melynek alja durva mívű ezüstbe volt foglalva, hevert mellette.

Komoróczi közel a vezérhez a földön feküdt könyökre nyugasztott fővel, a többiek mindnyájan nemével a rettegő tiszteletnek tekintettek Dzwelára, kinek arcza egészen az egykori volt, de kifejezése még vadabb gőgre mutatott.

Fatálakban, vaskondérokban párolgott a durva eleség: rablott marha- és juhhús. Az ülők körén túl több czigány hangoztatá szereit, néhány hegedűt, egy dudát s tárogatókat.

A falak pusztán, az ablakok üvegtelen állottak, az ülők körül cselédek, állig torkig fölfegyverkezve, sürögtek, míg az ajtóhézagokban őrök lejtettek, roppant szegekkel terhelt buzogányokkal.

Az egyik szögletben a deszkapadlózat fel volt tépve s a födetlen boltozaton tűz pislogott, míg a romokban koválygó vihar a füstöt magasra csavarva tódította az ablakréseken ki.

A jelenetnek borzasztó tekintete volt, melyet a sötétlő est, a durva szóváltás, a vezér olykori vad dúdorozása s a hangászok sajátságos zenéje még rémítőbbé tett.

Komoróczi egy kulacsot emelt. – A visszatérő egészségeért! – kiáltott fel – Dzwela koma! Angyal diák késik, csak baj ne legyen.

– Hányan vagyunk itt? – kérdé Dzwela hidegen.

– Kétezren! – felelt Komoróczi.

– S ötezret vitt Angyal magával? – folytatá a kérdő.

– Kellett is, – szólt egy morva alvezér, forradásos, lángoló arczczal s nagyra szabott vonásokkal, s szemben Dzwelával – mert a mint halljuk, a király sietve jő felénk seregeivel.

– Itt ránk nem akad; – mond Komoróczi – mert a király Angyal diákot üldözendi; az pedig túl jár az eszén.

– S kegyelmed, – mond Dzwela, büszkén tekintve Komoróczira – köztünk marad-e? Azt hiszem, hogy a multkori zsákmányból fegyvereiért adósa nem vagyok már; ideje, hogy maga is tegyen valamit, eddig minden az én nevem alatt történt.

– A név keveset tesz, Dzwela! – felelt a másik – azt hiszem, a kegyedé elég gonosz hírű már, hogy lázat kergessen az inakba! – De nem bánom, ha megigéri, hogy Patakra megyünk, s ott újra kezünkbe kerítjük a várat. Ez már elég sereg arra, hogy ily férfiak mint mi, hadat viseljünk puszta rablás helyett.

Dzwela elővette a halálfőt, s egy kőkorsóból bort töltve belé, fölemelte. – Patakra tehát! szólt – s azután tovább! – míg ott állunk, a hol Giskra volt.

– Veszszen a király! – hangzott a körben.

E pillanatban nehány zsebrák nyargalt be a terembe. – Hirnök jő! – kiáltottak – az Angyal diák seregéből.

– S miért nem ő maga? – mond Dzwela fölkelve.

Nemsokára már a lókopogás hallatszott, s kis szünet után egy zömök cseh fegyveres lépett a terembe.

– Szólj! – riaszt rá Dzwela, ki a hirnöknek halálszínére meresztette szemét.

– Minden oda uram! – rebegte ez alig vehetve lélekzetet.

– Minden?! – ordított rá Dzwela – hazudsz!

– Angyal diák s néhány százan fogva, a többiek a csatatéren halva!

– És te! – kiált rá a vezér.

– Hírt meghozni jöttem, – felelt ez reszketve, s csak gyors lovam mentett meg; a fekete sereg nyomomban van!

– Megmentett? – mond Dzwela fagylaló hidegséggel. – Ha ha ha! – végezzétek! – folytatá, a körüle álló hóhérokhoz intézve szavait.

Azonnal ketten a hóhérok közől lekerítették köpenyöket, a hirnököt nyakon ragadták s kivonszolták magukkal, míg ez rettentő erővel igyekezett markaikból menekedni.

– A fekete sereg nyomunkban, és ötezer elveszett!? – riadt fel Komoróczi. – Fegyverre! lóra kiki!

– Potomság! – mond Dzwela – a hír nem igaz! ezt a gyávát itt a félelem űzte. – Huszonnegyed magammal nem ijedtem meg: most kétezren vagyunk? – Lóra! vezesse kegyed, Komoróczi, a sereg egy részét a völgybe, a gyalogság foglalja el a szorost a bércz s a Sajó közt, én a többivel itt védem magamat. A fekete seregnek első próbája ez: ujonczokkal tréfa vívni; fel, fel!

Többen érkeztek az őrök közől, kik mindnyájan azt a hírt hozták, hogy a fekete sereg közeledik.

Komoróczi fejére vonta sisakját s kirohant. – A romok között minden iszonyú mozgásban volt, néhányan lovakat hoztak elő, mások fegyverkeztek, míg többen ijedve szaladtak elő s hátra.

Komoróczi lovon ült, a tárogatók harsogtak, s a sereg egy része mint óriáskigyó kanyarodott a bércz keringő útján lefelé. Mikor a várszikla aljára érkeztek, már az ellenséges seregnek porfellegeit vették észre távulról.

Félóra múlva a csapatok dühös vívásban voltak.

A fekete legió, az Angyal diákon vett győzedelemtől hevülve, szoros rendben vívott. Mint egy sötét kőfal haladott, visszatarthatlanul előre, mindent eltiporva maga előtt; a legkisebb közülök majd ölnyi magasságú volt.

A rablók, kik eddig csak rendetlen hadakkal csatáztak, ezen iszonyú phalanxot látván közeledni, nem tudták, minő oldalon támadják meg. Ez volt az első rendes és gyakorlott sereg, melylyel vívtak. A tűzfegyverek nem kerepeltek, egy roppant dördülés volt a fekete legió lövése, melytől százan hullottak le egyszerre. Előre nyujtott kopjákkal ment a szép gyalogság, míg rendes lövése után szétválván, mint a tűzhányó hegynek crateréből a láva, rohant ki a könnyű lovasság hézagaiból, rémítő pusztítást tevén a rablók közt. – Pánrettegés fogta el a vadcsoportot, fegyvereit elvetvén, rohantak a romok közé, Komoróczi elvágva seregeitől, néhányad magával szaladásban keresett menekvést.

Dzwela lövészeit állította a csorba várnak rovátkai közé, s szakadatlan lődöztetett, de a távolság miatt sikertelenűl; midőn közelebb érkeztek a vívók, egyszerre iszonyú zápor zuhant le az égből, minden lövés kárba ment, s a mindig sötétebb éjben már a romok közt csattogtak a fegyverek; hátrább s hátrább vonultak a rablók, a fekete sereg vitézei mint sötét hollók ültek a falakon.

Egy óra múlva Dzwela, seregeinek egy részével fogva volt.

A király a fekete ezred vasingében lépett Elemér kiséretében azon terembe, hol nem sokkal azelőtt Dzwela s Komoróczi lakomáztak; számos szövétnekes kisérte őt.

– Ki ez? – mond a király egy csoportozatnál megállva, mely erőködött egy vad tekintetű férfiút a földre nyomni.

– Ismersz-e Dzwela? – kiált a magát bőszülten védőre egy férfiú, ki lábát nyakára tette, a padlóra szorítva fejét – ismered-e Sőtér Jankót?

Dzwela a kíntól csak hörögni tudott.

– Akaszszátok őt egy gerendára! – mond a király – hogy a gonosz zsivány mint czégér csüngjön ki a vár romjaiból.

– Jer! – mond a Brezniczén felakasztott Sőtér, ki, mint látjuk, nem siker nélkül vágatott le a szegről. – Én majd jobban bánok veled!

Néhány percz múlva a vár egyik legmagasb tornyának ablakréséből hosszú gerenda nyúlt ki, melyen Dzwela függött. A zápor a vért verhenyeges csöppekben mosta le sebeiről.44)