Néhány héttel azon nap után, midőn Betti levelét olvastuk, egy kora tavaszi reggel, könnyű parasztkocsin két fiatal ember hagyá el Alörs városát. Az egyik mintegy tizenötéves gyerkőcz, egészséges, telt, piros arcczal, lágy s rövidre nyírt szőke hajjal, melyet kopott s tojásalakú sipka födött, minőt azon időben a felsőmagyarországi iskolák növendékei viseltek. Kék szemeit, melyek mint a most szakasztott nefelejts oly elevenek voltak, nyugtalanul hordozá szerteszéjjel az ismeretlen tájakon. Könnyű kopott kabát takará testét, mely épen nem látszik útra készültnek lenni; – nyakkendő hiányában kabátja gallérát húzá fel a szemközt fúvó csípős szél ellen. Mellette, kevéssel idősb lány ült, ki azonban szinte alig vala több gyermeknél, bár vonalai több gondot, bizonyos szorongatást, félelmet vagy lelki küzdelmeket árulának el, mik épen nem látszának öszhangzatban lenni korával. Örök nyugtalanságban vala, s gyakran tekintgete vissza, mintha üldözőktől tartana. A hideg ellen azonban gondosabban meg volt óva, mint társa, ki egyébiránt nem igen látszék törődni hideggel és széllel, mely arczát veresre fútta ki. A lány nyakát értéktelen, de most megbecsülhetlen meleg sál takará, mely ajkait is megvédte; átlátszó finom bőrét sötétes pirral voná be a csípős szél. – Mandula metszetű szemei, melyek kékek valának, mint az ég azurja, árnyalva hosszú selyem pilláktól, piczinded ajaki, finom metszetű orra, általán szabályos arczélek, egyikére emlékeztet azon hódító görög mintáknak, melyeknek a mai korban, antik vagy classikai szépség a neve. Mint mondók, többször visszatekintgete, s ha történetesen kocsit vagy lovas embert vett észre, ki utánok vágtatott, ijedve löké meg fiatal utitársát, figyelmeztetve, hogy baj fenyegeti őket.

Az utitárs néha vissza sem pillanta, mintha nem tartaná érdemesnek félni. S valóban arcza nem is mutata semmi félelmet.

– Mit aggódol, Betti? Nem vagyunk-e már elég idősek, hogy szabad akaratunkat követhessük!? Gondolod, tovább is lett volna még kedvem rabja lenni e két medvének? (a Waldmann-párt értette.) Bah! Jóllaktam már a sok spináttal és czéklarépával! – – Mennyi pénzed is van Betti?

– Nem sok, Lajos; mindössze 31 frt és 27 krajczár váltóban. A kocsisnak kell belőle fizetnem 11 forintot.

– Marad még 20. – Hah, herczegek leszünk annyi pénzzel Pesten.

– Csak ne üldöznének! A pénz nem aggaszt; tudod, mily ügyes vagyok kézimunkákban.

– Én pedig majd beállok valahová magántanítónak. Tudom a keresztyény katekizmust, az antiquitásokat, írásom is szép, s így csak elélünk. Hanem anyánkat hol fogjuk föltalálni?

– Ez nagy kérdés. Pedig czélunk ő és apánk föltalálása.

– S apánkról mitsem írt mama?

– Betűt sem.

– Egész rejtély. Messze van-e még Pest? hé, kocsis!

– Hm; de messze ám! Ott, ahol az a torony látszik. – –

– Az Pest?

– Hm; biz az jó volna! felel a kocsis; – hanem ahhoz még két mértföldre van – – –

– Pest?

– Hm; az volna csak jó! ahhoz két mérföldre van fele útja Pestnek. Este lesz, mikorra beverődünk.

– Hát ahol az a torony látszik, micsoda helység?

– Hartyán! ott fogunk etetni.

Pár óra negyed mulva utasaink beértek Hartyánba, mely szerény és kisded falucska, rozzant fogadóval, gyér és rendetlen házsorokkal s egy szerény kálvinista parochiával.

Utasaink a falu fogadójában szálltak meg s minthogy már dél felé járt az idő, jónak látták egy kis meleg ételt venni magokhoz. Hogyis ne! – telik a húsz forintból! Nem nagyon ajánlatos külsejű étterembe léptek. Két ágy, egy bölcső, viaszos vászonnal bevont asztal, pár kontár festmény a falon, s jó fűtetlen kályha tevék az egész butorzatot. A kályha mellett, – mely mint mondók, hideg vala, mintha csak ma szállították volna Szibériából, – egy fiatal suhancz üldögélt, hosszú lábait a harmadik székre nyújtva, amelyiken pedig ült, kényelmesen hintázván magát. Sötét, olajszín bőre volt, hogy első pillanatra kreolnak lehetett volna tartani. Fényes göndör haja, mesterkéletlen csigákban hullott homlokára. Igen édes tekintete volt, és szemeivel mindig az égre, azaz, hogy a stukatúrra nézett. Nyakig gombolt sötétzöld kabátja (mely épen nem volt valami télies szabású) s nagy koczkás világos nadrágja volt, erős bőrsruflik által szorítva – hajdan fénymázos topánkáihoz, miknek egyike most meglehetősen el volt feselve, a feslést azonban gondosan eltakará a másik lábával.

Fiatal utasainknak azonnal szemökbe tünt a sajátságos alak, hanem nem sokat törődének vele; szépen helyet foglaltak az asztal mellett, s a sovány korcsmárosnétól, ki konyhakötőjével törölgeté az ujjnyi vastag port az asztal terítékéről, – ebédet kértek. Mindegy, a mi van, s ami legolcsóbb. Legolcsóbb pedig faluhelyen a leves és vajrénye.

Az étkek felhozatván, az idegen férfi elhagyá a három széket miken ült, s kezde hosszú léptekkel föl- s lejárni a szobában, olykor egy-egy kép előtt megállapodván s mintegy magához beszélve, megjegyzéseket tőn.

– Per dio! e képnek eredetijét Velenczében láttam! (Józsefet ábrázolá, midőn Potifárné köntösét megragadá). Nem ér öt garast. Az eredetiért százötven aranyat igértem. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva. – Valóban dologházba kellene az ily kontárokat küldeni. – Apropos! majd el is feledém! Jó étvágyat!

Betti és Lajos illendően megköszönék. Ezzel be lőn kötve a társalgásba. Az idegennek tehát csak folytatnia kelle.

– Hm, vajrénye? vajrénye? – szólt, előretolva fejét. – Úgy látszik, csak közönséges tyúktojásból van készítve, Párisban túzoktojásból készítik. Nápolyban pláne strucztojást rántanak be. Az igaz, hogy aztán az embert is berántják vele! a strucztojás párjáért aranyat fizettem. Szabad megkóstolnom? – csak hasonlítás kedvéért.

Betti, nagyon természetesen, azonnal elébe tolá a tálat, s mondá:

– Oh tessék, ha meg nem veti.

– Kölcsönözze pillanatra villáját nagysád! (Szegény Bettit nagyságolta!) Oh sohase vonakodjék! kettős élvet nyujtand azon villával ehetnem, mely nagysádnak rubinajkaival jött érintkezésbe.

Betti elpirult. Ez nála az első bók, mit életében kapott, – az is ügyetlen volt. Az idegen folytatá.

– Valóban delikát! Hazánk igen szerencsés ország! tyúktojásai vetekednek a párisi túzoktojásokkal! s íme, mi mágnások mégsem tudjuk eléggé méltányolni hazai termékeinket! – monda, s egy gurmand ügyességével látott a vajrényéhez.

Betti csak tűrte, hanem Lajos megnyomta nénje lábát.

– Önök messziről jönnek, ha szabad kérdeznem? – kezdé újra a mágnás, nagy falatot véve villájára, mely, miként megjegyzé, utolsó falat, s menyre földre mentegetődzék, miszerint hiába is erőltetik (senkisem erőltette); de ő egy falatot sem képes már lenyomni; torkig van, fülig van. – Önök tehát messziről jönnek? Oh én is messzeföldről jövök! túl a tengerekről, s most Pestig meg sem állok. S önök?

– Szinte Pestre, – felelt Betti.

– Ha meg nem sérteném nagyságát, – – kocsin vannak? vagy…

– Igen.

– Derék! ámbár én ellensége vagyok a kocsin utazásnak, minthogy májbajban szenvedek, D’Auverin marquis barátom is májbetegségben halt meg. Különös betegség! tele káprázatokkal és képzelődésekkel. D’Auverin marquis barátom is minő különös, – mindig azt hitte, hogy neki szarvai vannak. Az igaz, hogy ragyogó szép felesége volt. Orra, szakasztott mása volt nagysádénak! És szemei, – – ah nem; nagysádnak szemeiben sokkal több, – – hogy is mondjam, – – sokkal több olyas valami van, mit a poéták költészetnek neveznek! Barátja ön a költészetnek? – – Hé kocsmáros! hozzon egy pár szelet rostélyost!… Önök vajrényejéből ettem, szerencsémnek tartanám, ha elfogadnák meghívásomat, legyenek vendégeim, majd én meczénás maradok! Ki nem állhatom vendéglőben az úgynevezett angol modort. Tudják önök, mit tesz angolosan vendégeskedni? Sem több, sem kevesebb, mint mindenkinek a saját erszényére enni. Bah! ezt minden vadállat tudja. A francziák e tekintetben előzékenyebbek. Szeretem, ha a kocsmaköltségeket csak egy ember fizeti. Mon dieu, – mindegy akárki! mindnyájunknak csak van egy kis pénzünk. Megengedik, hogy helyet foglaljak önöknél?

– Oh tessék, szólt Betti.

– E tekintetben franczia vagyok. A franczia sohasem ül társasághoz, míg engedelmet nem kér vagy nem nyer reá. Az angol goromba. Odaül bármelyik asztalhoz, s még a kalapját sem veszi le. Torkig vagyok az angolokkal. Voltak önök már Londonban?

– Oh nem; – mondá szerényen Betti.

– Hanem én azért tudom, hol fekszik, – szólt belé Lajos.

– Valóban ön szép geographiai ismeretekkel látszik bírni. Az egyetemben végzé iskoláit?

– Oh dehogy! még csak a gymnasiumot végeztem; nem vagyok több tizenötévesnél.

– Lelkemre! idősbnek hittem, annyira kifejlődött ön. S mit gondol, mennyi vagyok én?

– Huszonnyolcz – harmincz, – felelt gondolkozva Lajos!

– Bah! huszonhárom! huszonhárom! fiatal barátom! Jövő nyáron töltöm be huszonnegyedik évemet, s akkor oh!.;

– S akkor? – kérdé Lajos, ki csakhamar barátságot látszék kötni e sokat fecsegő, s így nagyon mulattató egyénnel, s ki úgy nyelte füleivel a sok handabandát, mint gyermekek szokták hallgatni az obsitos kalandait. – S akkor?

– Oh akkor még gazdagabb ember lesz belőlem! A b…i uradalom, a g…i puszta, az y…i erdő, x…i határtól egész az ó…i határig, be egészen a v…i országút mellett az m…i nádasokig, átcsapva az f…i kanálisokon B… megyében kinyúlva egész N… városáig mind az enyém lesz örökség útján. Oh akkor még gazdagabb ember leszek mint jelenleg! Ámbár 40,000–50,000 pengőért bizony most sem megyek a szomszédba.

Lajos és Bettinek volt e rettenetes szavakon mit bámulniok, s akaratlanul eszökbe jutott szerény húsz váltó forintjok. Nagy isten! de boldog lehet ez a gazdag ember! gondolák magokban, és mint gazdag ember iránt, ki tán egykor még őket is segíthetendi, – nagyobb rokonszenvet kezdének érezni! – Oly ellenállhatlan vonzerő van még légkörükben is a gazdag embereknek!

– Apropos! kezdé ismét az idegen; előbb már bátorkodám kérdezni, kocsin vannak önök?

– Igen, – felelék egyszerre.

– Saját lovaik, reménylem! Angol vagy arab ősöktől származtak? Szürkék? pejek? Én épen harmadnapja lövettem egy szürkémet agyon lovászom által. Egy két öles árok átugrásánál, a tulsó parton lába megbicsaklott s kitört. Minek hagytam volna kínlódni?! gondolám: – szegény állat, szegény pára! Norma volt a neve, háromszáz aranyomat vitte csak magával a másvilágra.

Istenem, háromszáz arany! a gyermekek nem a lovat sajnálták, hanem a háromszáz aranyat.

Az idegen folytatá:

– Szép; tehát önök kocsin utaznak. Majd én csak gyalog.

– Gyalog?

– Bah! Találnak önök abban valami különöst? Én semmit. Nincs természetesebb, mint gyalog utazni – mondá, s lábait felrakta egy közeli szék hátára, honnan azonban az egyiket csakhamar visszakapta, megpillantván azon az átkozott feslést, mely rettenetesen konfundálta őt. – Mi gentlemanek, szeszélyből utazunk gyalog. Fogatunkat, lovászainkat előre küldjük, s magunk pár mértföldet utánok.

Lajos és Bettinek nem tetszék ezen úrias modor. Ahhoz nem szükséges gentlemannak lenni, hogy valaki egyik ország széléről a másikig gyalogoljon. (E tétel mellett a legátusok- és supplikánsok is, ha tetszik, írásban nyilatkoznak.)

– Látják önök, – folytatá a szék hátán hintázva magát, a természet oly szép, kivált most így tavasz kezdetén (úgy esett a jeges eső, mintha parancsolták volna). Midőn minden fűszál, minden virág újra tetszik éledni; erdők lombosodnak, madarak hangicsálnak, ökrök legelésznek, borjuk ugrándoznak, – oh hallatlan költészete van ilyenkor a természetnek s vonzó bűbája a gyaloglásnak! minden fűszálat megtekinthet, s lehajolhat utána az ember, nem úgy mint midőn robogó fogatok ragadnak tovább bennünket. Én nagy barátja vagyok a füvészetnek. És nagysád?

Betti könnyű zavarral felelt:

– Én is szeretem a virágokat.

– S ez a legszebb testvéri szeretet önben, – mondá meghajtva magát a férfi, mely nagyon rosszul állt neki, miután hátával hintázott, lábai pedig a szomszéd székeken voltak árendában.

– S nem fárad el, ha sokat gyalogol? – kérdé Lajos, a föntebbi elkoptatott bókot meg sem hallva.

– Mon dieu! Minden állomásnál bevárnak embereim és lovaim!

– S most is előre küldé lovait?

– Igen, fiatal ember!

– S ilyen rossz időben!

– Igaz; az eső rútul megered. Hanem hiszen segítsünk a bajon, – mondá gondolkozva s kitekintve az ablakon. Jó karban vannak önök lovai?

– Paraszt lovak.

– Oh bravó! szenvedélyes bolondja vagyok a paraszt lovaknak. Nemde, erdélyi fajták? lám, mindjárt gondoltam. Változatosság kedvéért velök fogok most az első állomásig utazni. Holla, felcsapok önökkel utitársnak! Áll? elfogadják? A kocsibért, – minden esetre kikötöm, hogy én fizetem. Per dio, ez dicső utazás lesz! Hiszen már is oly szépen megszoktuk egymást. Az első állomásnál az én hintómmal cserélendjük fel a paraszt kocsit.

Betti és Lajos nemhogy ellenezték volna, de sőt nagyon is kaptak a kedvező alkalmon, mely őket a kocsibér fizetésének terhe alól fölmenteni kinálkozék. – Az egyesség tehát csakhamar megköttetett: a három szelet rostélyos pedig fölhozatott. Étvágyingerlő illata egyszerre eltölté az egész szobát; kivált az a forró zsirtól sustorgó, pirított vereshagyma, valóban annyi csábítóval bírt, hogy Grassalkovich herczeget tizenkettedik tál étele után is kísértetbe hozta volna.

Utasaink derekasan hozzáláttak; különösen az ismeretlen gazdag ember, mesésen tudott enni. Nem mulasztá el minden levágott falatra egy-egy megjegyzést tenni. Beszélt a franczia konyha kotyvalékai ellen, sőt Nagy-Britannia párisi követe asztalára is, – hova háromszor volt hivatalos, kimondá az anathémát; maga a követ úr igen solid, humánus ember, hanem a szakácsai egytül-egyig ostoba kontárok. Beszélt a német, olasz, franczia főurak asztalai ellen, égre-földre esküdvén, hogy ő most egy falat vereshagymás rostélyost mindazoknak elébe tesz! Nem lehete fölötte kételkedni, mert állítását a legmohóbb evéssel iparkodék igazolni.

A két vendég, Lajos és Betti csak szemeikkel lakhattak jól.

E pillanatban a kocsis belépett, s mondá:

– Indulhatnánk! a lovak megfáznak!

Betti és öcscse azonnal felugráltak, a fiatal dandy pedig mint Maeczenás, tárczája után nyult, hogy fizessen, – keresés közben értésére adván a kocsisnak, miszerint most már ő is társ leend az utazásban, s a vitelbér terheit egyedül fogja viselni.

– S most indulhatunk, – mondá az idegen, mi közben egy egérlyukas szürke karbonári köpenyeget vetett nyakába. – Látják önök a sok lyukat e köpenyen? kérdé, köpenyét jobbra-balra hajtogatva testén.

Lajos és Betti valóban látták, ha nem voltak vakok.

– Tehát tudják meg önök, – mondá az idegen, – hogy ezek itt mind lövések maradványai.

– Ah!!…

– Valóban – folytatá, s kezdé a lyukak történetét egyenként magyarázni. – Ezen lyuk itt, Nro 1. londoni emlék. A historiai nevezetességű lord Weywerwaywar lőtte át egy ostoba párbajban. Ez itt, Nro 2. sz.-pétervári emlék; Szebakoff tábornokkal volt némi összeütközésem, melynek párbaj lőn a következménye s ezen lyukat, melyet évek óta hordozok, a világ száz aranyáért be nem foltoztatnám. Ez itt, Nro 3., midőn Amerikát beutaztam, az őserdőben egy részeg benszülött orozva szúrta át. Nro 4. – lengyelországi emlék, Valenszky herczeggeli párbajomból; a szamár nagyon féltékeny volt feleségére s némi gyanúba keveredém. Nro 5. ismét tőrszúrás, Nápolyban a híres Caracciello bandita orozva támadott meg; mint később megtudám, egy nobilinak álltam útjában, ki a szép Fioretto Bollonival járt jegyben, de a signorina inkább hozzám, mint feléje látszék hajlani. Nem csoda. Mi magyarok a külföldön nem csekély hódításokat szoktunk tenni a hölgyek körül. Itt következik Nro 6. Ez nagyon nevezetes lyuk. Madridban egy bikaviadal alkalmával kaptam, hol egy vérig ingerelt nemes bika szúra keresztül. A viadalon jelen volt, don Alfonso de Cabbanos, a külügyminiszter is, és megveregette vállamat hősiességemért, szerencsétlenségemre éppen akkor szerelmes valék egy gyönyörű andalusiai hölgybe, – különben a külügyminiszter nyakamba kötötte volna egyetlen leányát, s ezóta tán spanyol grand volnék, mit egyébiránt épen nem fájlalok, mert azon esetben aligha lehetett volna most nagysádhoz szerencsém! – mondá az idegen, miközben mélyen meghajtá magát Betti előtt s aztán folytatá. – S most, vallják meg önök, nem historiai nevezetességű köpeny ez? Megfizethetetlen! Még elhordom pár évig s aztán a magyar muzeumnak ajándékozom, – mert én mindenben szeretek áldozni hazámnak. – – Apropos! de már el is késünk. Tehát fizetek. Mivel tartozom? Mindent én fizetek.

A sovány korcsmárosné krétát vőn elő, és szép fehér betűkkel odairta a fekete viaszos vászonra: – 3 frt 21 kr. v.

– Három forint huszonegy krajczár váltó. Tegnap az egyik lovászom egyedül megivott ennyi árú bort, – mondá s tovább keresgélé tárczáját, s rövid szünet mulva, öklével homlokára csapott: – ezer villám! quel malheur! a tárczámat böröndömben feledém!… No lám!… De hiszen nem tesz semmit. Ugyis együtt utazunk. – Fiatal barátom szíves leend tárczáját e legközelebbi állomásig megnyitni, s ott, mihelyt böröndömhöz jutok, azonnal visszaszolgáltatom. Tehát 3 frt 21 kr.! bagatell! Lesz ön oly szíves?

A pénztár Bettinél lévén, minden gondolkozás nélkül keblébe nyúlt, s egy gyöngyökkel himzett erszénykét vőn elő, s abból pénzt.

– Ah! tehát nagysádnál áll a pénztár? Valóban igen eszélyes! hölgyek mindig jobb gondját viselik a pénznek, mint mi férfiak. Tehát 3 frt 21 kr.! S most indulhatunk.

Pár percz mulva elhelyezkedének a kocsiban, mely tovarobogott velök, s a Vácz és Hartyán közt elterülő, valóban tündérszépségű völgyet, csakhamar hátuk mögött hagyták.

– Hová fognak önök szállni Pesten? – kérdé szünet mulva a gazdag ember. Pestnek nincsenek kényelmes szállodái. New-Yorkban az utolsó csapszék is elegánsabb. Van önöknek ott saját házok?

– Oh, dehogy van! Még magunk sem tudjuk, hol fogunk megszállni.

– Oh ez új szerencse rám nézve. Nem fogják önök megvetni az én lakásomat?

Betti és Lajos orczái örömtől sugároztak, s alig bírták eléggé megköszönni a váratlan ajánlatot.

Ezalatt elérték a legközelebbi állomást s az idegen elkezde hangosan káromkodni, hogy nem találja ott lovait és embereit. Hanem nem tesz semmit. Bizonyosan előre siettek. Csak utána kell hajtatni.

– Meddig fognak önök Pesten maradni?

– Bizonytalan ideig, – felelt Lajos.

– Míg anyánkat föl nem fogjuk találni, – mondá Betti.

– S nem tudják önök lakását?

– Nem.

– Tehát mikép indulnak ki önök keresésére?

– Isten tudja.

– Pest nagy város. Ámbár Milanóhoz képest csak falu, – de mégis nehéz valakit feltalálnunk benne, kinek nem tudjuk hollétét. – Tehát semmi adresse?… Bah; egész regény! Ismerik önök Paul de Kockot?

– Oh nem!

– Avagy Dumast?

– Azt sem!

– Walter Scottot?

– Oh nem!

– S kedves barátomat, Balzacot?

– Nem, nem!

– Birchpfeifer Saroltát?

– Az istenért, azt sem!

– Avagy Hahn-Hahn Idát? ki minden regényét út közben írja.

– Azt sem!

– Bulwert?… Intim barátom. Nagyon iszsza a groggot. Figyelmeztetém őt, hogy a pálinka megárt neki, – – de nem hajt a jó tanácsra. – Avagy ismerik önök Flygare Carlént? Szende nő. Taval egy tuczat harisnyát készített nekem – meglepetésül. Szentimentális kissé, – hanem jó asztalt tart. Regényei unalmasak. – Általában én nem igen szeretem a regényeket olvasni – – inkább magam játszom el, semhogy olvassam! – – S nem ismerik Sand Georgeot? A regényirodalom fiatal arszlánnőjét? (Azon időben még valóban fiatal vala).

– Azt sem! azt sem!

– Bah! Sand George nekem egyetlen barátnőm! Rettenetesen iszsza a cliquaut! De regényei valóban philosophicó-metaphisicó-classicó theologicó-arithmethicó-geológico- és logicó-művek. Csodálom, hogy önök nem ismerik!

– Valóban nem. De hát miért is kérdi ön mindezeket?

– Különös! csak azért, minthogy önök utazása épen oly regényes, mintha csak az elősorolt regényírók tolla alól került volna ki.

– Miért? – kérdé Betti, komoly arczát az idegenre emelve.

– Azért, mert édes anyjokat mennek látogatni, és csak azt sem tudják, hol lakik.

– Igaza van önnek, – mondá elgondolkozva Betti.

– No lám! S mi foglalkozása van édes anyjoknak Pesten?

Lajos és Betti egymásra tekintének és hallgattak a gyöngédtelen kérdésre.

– Nos?

– Nem tudom, – felelt szünet után a lány. Mi nem tudhatjuk, s egyet sóhajta.

– Valóban mindig regényesebb! – Kedves czimborám Sue, megadna 60,000 frankot, ha most önökkel találkozhatott volna. E találkozás, kész regény lenne neki! Sue nagyon iszsza a bordeauxit. – Valóban önök regényhősök.

– S nem szíveskednék ön tanácsával bennünket segíteni? – szólt Betti, kérő tekintettel az ifjúhoz.

– Én ugyan ismerős vagyok Pesten, felelt amaz, de csak bizonyos körökben, – s e bizonyos körök alatt értem a mágnási köröket. Kérdés azonban, ha vajon nagysád édes anyja ott található-e? Gondolják ezt önök?

– Mi nem gondolhatunk semmit, – felelt szomorúan a lány.

– S ön fiatal ember?

Lajos, kihez e kérdés volt intézve, vállat vont, s hallgata.

– Bah! – mondá az idegen: – valóban önöknek nagy feladatot kell megoldniok. Azonban nyugodjanak meg, én nem vonandom meg önöktől segéd kezemet. – Szabad önök becses nevével megismerkednem? – Ne vegyék sértésnek e kérdést! csak önök érdekében tevém azt. E tekintetben én igazi angol vagyok, a ki soha sem kérdezősködik név után. Barátja, jóakarója bír valakinek lenni az angol, a nélkül hogy azon valakinek csak nevét is tudná. A francziánál az első, hogy mindjárt nevét megtudja, de tovább nem kérdezősködik, míg a német tovább űzi; a német ugyanis meg szokta kérdeni, kivel ismeretséget köt, hogy vajon – miből él! mivel foglalatoskodik? serfőző-e avagy cserzővarga? iparűző-e avagy árendás? – – fi donc! ez nagyon valami burgeres! Ki nem állhatom a burgereket. – – Tehát, nevét nagysád?

– Én Goldbach Betti vagyok.

– S én Goldbach Lajos, testvére, feleltek.

A mint e nevet meghallá az idegen, egyszerre elsápadt, s oly zavarba jött, hogy tán saját nevét is elfelejté.

– Goldbach! – – Goldbach! – – mondá szünet mulva, miután mutató ujjával homlokát dörzsölé. – E név, – – e név – –

– Tán ismerős önnek?

– Valóban, – – azaz, hogy – – igen; – tán csalódhatom is. Bizonyosan csalódám!…

E szavak után elhallgatott, s mintha nyelvét vágták volna ki, egész úton nem szólt többet egy szót sem.

Szerencsére Pest tornyai látszottak már a távolban. Egy óra mulva a külvárosok kövezetén döczögött a rozzant parasztkocsi.

– Melyik fogadóban fogunk meghálni? kérdé visszafordulva üléséből a kocsis.

– Csak hajtson tovább! – felelt az idegen; – s kérdezősködjék a Sóutcza után. Tudja, hol a Sóutcza?

– Jobban tudom itt a járást, mint a falunkban. Sok gabonát szállítottam én már ide! Ott van a Sóutcza a merre a kálvinista templom.

– Tehát csak hajtsunk, mert későn van.

A Só-utczába értek, hol egy eléggé csinos földszinti ház előtt álltak meg. Az idegen leszállt, s minthogy már időn túl lévén, a kapu zárva volt – becsöngetett. Pár percz mulva, lobogó faggyúgyertya világával egy középkorú, elhízott nő nyitá föl a kaput. Öltözete sokkal jobb módra mutata, semhogy cselédnek vagy kapusnénak lehetett volna tartani.

– Nos, ki az? – kérdé, tenyerét a széltől lobogó gyertya elébe tartva.

– Én vagyok, Fáni néne, – felelt az idegen; – vendégeket hoztam.

– Vendégeket? Hát vendégfogadó ez?

– Na csak csöndesen Fáni néne, csöndesen; el kell őket látni jó vacsorával és meleg ágygyal, mert hosszú útról jönnek!

E szavak után az idegen odahajolt a nőhöz s valamit súgott a fülébe, melyre az megcsóválá fejét, Lajost és Bettit pedig tetőtől talpig megméregette s aztán monda:

– Csak tessék leszállni kisasszony; mindjárt elkészítek minden szükségeset. Tessék besétálni! – szólt, s odavilágított elébök.

Lajos és Betti leszálltak, s beléptek a kis kurta épületbe.

Keskeny, s világítatlan folyosó vezetett a szobákba, melyek több fény- mint csín és jó ízléssel valának bútorozva. Az első szobában, mely a folyosóról nyilt, felnyitott zongora volt, minden hangjegyek nélkül azonban, mintha csak naturalisták számára rendeltetett volna. Körüle selyem támlásszékek, bevonvák fehér gyolcslepedőkkel; az azurkék falakon nagy aranyrámás tükör, s három olajfestmény. Az egyik Holofernest ábrázolá, midőn Judit, a legérdekesb pongyolában, karddal a kezében, a szoborfehér karjáról ingujját felgyűrve, az ellenséges fővezér fejét készül levágni. Mellette még két kép; az egyik gyönyörű asszonyt ábrázolt, reggeli pongyolában lábait, miket parányi aranyhimzetű selyem papucsok foglalnak magokba, – elpalástolhatlan kaczérsággal vetve egymásra, – szemeit ellenállhatlan varázszsal szegezi egy előtte álló deli ifjúra, ki tekintetét nem meri a földről felemelni, s kezeivel kalapján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva; «ha az ifjú tudná!» A másik kép egy agg férfit ábrázol, – tán ugyanazon ifjút megaggva, kit a másik képen láttunk, – remegő kezeit egy előtte álló leányka felé nyújtva ki; a deli lányka ott áll, földre sütött szemekkel, kezecskéivel köténye bojtján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva: «ha az öreg bírná!» A következő szobák hasonlólag valának ellátva. A háziasszonyság végig hordozá vendégeit a szobákon, míg egy kisded, jól fütött szobába nyitott, melyben egy tiszta fehér menyezetes ágyra mutatott mondván: – itt fog a kisasszony hálni.

– S e fiatal barátom? kérdé az idegen.

– Róla is lesz gondoskodva, – lőn a válasz, s azzal egy másik szobába nyitott, mely az előbbinél kevesebb kényelemmel vala bútorozva; – Ez itt az úrfi szobája. S most, tegyék magokat kényelembe, míg a vacsorát elkészíttetem; majd vacsora után, ha még el nem álmosodtak, kissé elcseveghetünk.

A háziasszonyság és az idegen férfi, magokra hagyák a vendégeket, a zongoraszobába vonulván.

– Önre nagy panasz van, – kezdé a háziasszony, mi közben a függönyöket leereszté s a zongorát bezárta. – Nagy panasz úrfi!

– Már megint? szólt nyugtalan arczczal a férfi, szemeit le nem véve a nőről. – Tán nagybátyám?…

– Igen; nagybátyja ki akarja tagadni önt.

– Régi dolog! születésem óta minduntalan ezt hallom! S a panasz?

– Szép hírek járnak önről. Egy pozsonyi posztókereskedőtől huszonnégy vég mancsesztert vásárolt ön hitelre, nagybátyja nevére.

– Igaz, a posztókereskedőnek nem lévén készpénze, mancseszterrel szolgált, mit én azonnal eladtam a zsidónak.

– S hát azt a két mázsa pannónia-gyertyát mind elégette ön Pozsonyban?

– A szappanos, kinél hitelem volt, de neki készpénze nem, gyertyakészlettel segíte rajtam. Egy ügyes zsidó azonnal készpénzzé tette a gyertyákat.

A háziasszony nevetett s elkoppantá a fagygyugyertyát.

– S mindezen ostobaságait be fogja vallani nagybátyjának?

– Egy betűig.

– S nem fél?

– Bah! egy párt hazudom neki, melyen kaczagni fog, s aztán – – No de hisz tudja Fáni néne, a nagybátyáknak is csak van szívök.

Ezek után a beszéd tárgya csakhamar Lajos és Bettire ment át, melynek eredményét azonban csak – alább fogjuk megtudhatni. Addig is hagyjuk a fáradt utasokat háborítlanul vacsorálni s az első éjszakát nyugodtan eltölteni az új fedél alatt!