Az elbeszéltek után más nap, egy érdemes és tisztes öreg úrnál teszünk látogatást Pesten.

Lakása kissé távolacska esik, csaknem a városon kívül. Ha még egy utczával tovább megyünk, túl vagyunk Pesten. A Három-szívutcza és a Vadászsor között, csaknem magánosan áll egy csinos földszinti ház; sárga falait elborítja a zöld folyondár, mely a délre nyíló ablakokat kellemes hűsben tartja. A ház végiben hosszú s téres konyhakert nyúlik el, kidőlt-bedőlt fakerítéssel. Az inkább bozótos mint virágos kert, semmi élvvel nem kínálkozik a szemnek; egy vén, süket kertész s három bozontos szőrű s vesztegethetlen jellemű komondor lakja. A kert egyszersmind udvarul is szolgál, minthogy abból közvetlen a folyosóra s onnan a konyhába lép az ember. Lomha cselédek versenyt nyújtóznak a folyosó bőrkanapéján, és süttetik magokat az áldott tavaszi nappal, mint kiknek nincs egyéb dolguk mint enni, inni és aludni; a három legjobb dolog a világon, melynek minden ember iparkodik megfelelni. Az egész ház alig foglal magába öt-hat szobát, a cselédekéin kívül. A folyosó faoszlopokon nyugszik, s ez oszlopok igen sajátságos látványt nyújtanak a szemnek. Az egyik oszlopon, kiterjesztett szárnyakkal, óriási nagyságú fülesbagoly van kiszegezve, hogy az első pillanatra szinte visszaijed tőle az ember; mellette, hasonló mineműségben kifeszített bőregerek, a többi oszlopokon pedig kitömött madarak függnek szárnyaiknál fogva, mintha röpülés közben akadtak volna lépvesszőkre. A kert déli része újabb, meglepő látványt nyújt; mintegy két négyszög ölnyi területen apró fejfák és sírhalmok emelkednek. Tájékozásul egy pár fejfáról leolvashatjuk a síriratot: – «Itt nyugszik kedves Pamina kutyám! kimult hascsikarásban! – Itt nyugszik felejthetetlen papagályom; halálát megmérgezés okozta; egy rosszlelkű szakácsnőm irántami boszúból etette meg keserű mandulával!» s több efféle epitaphiumok, siralmas síriratok ékesítik e sajátságos kis temetőt, el sem számlálván a még számos fejfákat, minők: – «Itt nyugszik czirmos macskám; itt nyugszik pintyőkém, emitt stigliczem» és a többi. – – Mindezeknél azonban, a ház belseje sem maradt hátrább. Mindjárt az első szobában egy tarajos, sarkantyús tarka kakas játszik egy bajuszos kandúrral; a kandúr bajusza körül pedig egy fürge szürke egérke futos föl s alá, minden aggodalom nélkül az egyik – s minden gyilkos szándék nélkül a másik részéről. Bámulatos, egyetlen alliánsz, melyet a világtörténet fölmutathat. A többi szobák egész menageria. Agár, mezeinyúl, majom, papagály, vércse s több efféle állatok, a legnagyobb barátság és egyetértésben vannak. A legutolsó szoba nagy könyvtár. Irományok, nehéz bőrkötésű könyvek nagy halmaza közt találunk itt egy sovány férfit, ősz hajakkal, kiálló pofacsontokkal és igen ránczos homlokkal. Az asztalon egy üvegharang van előtte, s az üvegharang alatt egy borzasztó állatra szegezi szemeit, rendkívüli figyelemmel kisérve azon állatnak minden mozdulatát. Egyik kezében vékony, faragott vesszőcske, melylyel időnként a harang oldalára üt. A mint az ütéstől a harang megkondul, az alatta lévő állat elkezd jobbra balra ugrálni, s mint egy zsinóron rángatott fabáb tánczolni. S most kérdik önök, mi lehet ezen állat; – semmi egyéb mint egy kedélyes – bolha, melyet az öreg úr, – emberi erőt szinte túlhaladó – türelemmel szelidített és oktatott be mindenféle balletugrásokra. – Azután levevé róla az üvegharangot s a parányi állatművésznek szabad tetszésére hagyá a továbbmenést; a kis állat azonban koránsem iparkodék szökéssel menekülni, hanem egy merész ugrást tőn, s ott termett gazdája és mesterének nyakkendőjén, onnan ismét tovább, míg végre az öreg úr kabátjának valamely redőjében elrejtőzve, szépen meghúzá magát, – hanem nem is jött előbb soha elő, míg a mester ismét meg nem kongatá vesszőcskéjével az üveg harangot. – Mindezeket, megvallom, magam sem hinném el, ha a művészet ez ágának egykor B-ben magam is szemtanúja nem voltam volna.

E csodálatos műtét után az öreg úr elhagyá székét, kabátját, mely dohányszín vala és igen kopott, begombolá nyakig, s elkezde mély gondolatok közt föl s le sétálni a szobában, míg végre egy – az ajtó és ablak közt hosszan elnyúló pókháló-szövet előtt megállapodék. Elővőn ekkor kabátja zsebéből egy – ezüst billentyűkkel ellátott pikulácskát, s azon elkezde mindenféle bús nótát játszani. A hangokra, meglebbent a könnyű pókháló, s rejtett odújából elősétált egy vén mogorva keresztespók, mely ott a finom szálakon elkezde hintálózni, s tőn különféle mozdulatokat, majd lassúbb, majd gyorsabb irányban, a mint a pikula, elevenebb vagy búsabb hangokat adott magából. Az öreg úr pedig mindezt nagy gyönyörrel és megelégedéssel szemlélé, s kisded hangszerét ismét visszatéve kabátzsebébe, magába mormogá: – Valóban, az okos észszel fölruházott emberek semmivel sem különbek az állatoknál! a madarak, az elébök tett kendermagért csak épen úgy elénekelgetnek, mint a legünnepeltebb primadonnák a havidíjért; a majmomat ha megkoplaltatom, olyan bohóságokra taníthatom be, hogy bármely színpad komikusán túltesz, a medvét egy font húsért megtánczoltathatja az olasz, a papagály megtanul az édes manduláért beszélni, a kutya az elvetett csontért hizelegni, s a krokodil, ragadománya fölött sírni, – s mindezt pedig teszik, hogy a gyomor kérlelhetlen követelésének megfelelhessenek! – Az öreg úr még tovább akará folytatni okoskodását, de az ajtón egy kopogás által megzavartatott.

– Bújj be! ki vagy? – dörmögé s boszúsan az ajtó felé tekinte. – No, – – nem hallod; mondtam már, hogy bújj be.

Az ajtón egy fiatal ember bújt be.

– Az ördög hozta ezt is a nyakamra! – volt első szava az öregnek. – Nem tudtad valahol kitörni a nyakadat?

A belépő legkevésbbé sem ütközött meg e nyájas fogadtatáson. Bizonyosan hozzá volt már szokva. Kalapját megemelé, melyre fényes fekete haja csigákban omlott alá szinte válláig; bokáit egy párisi lion ügyességével üté össze, s aztán még egyszer meghajtva magát, könnyű mosolylyal ajkán, – a szoba közepén termett.

– No te gaukler! te széltoló! te bajazzo! te, boszorkányok harminczadjára való! hát még sem ugrottál kútba? föl sem akasztottad magadat? éhen sem haltál? pedig tudom, volt volna benne módod, a mennyit koplaltál!

E pillanatban fel kell világosítanom olvasóimat, miszerint e gaukler, e széltoló, e boszorkányok harminczadjára szánt úri ember, senki egyéb, mint – a mi kalandorunk, kivel tegnap útközben találkozánk, ki oly élénken tudá előadni a gyalog utazás kellemes oldalait, s ki historiai nevezetességű köpönyegének oly szép ékesszólással adá elő memoirejait, s végre, kit ezennel nevével is megismerhetünk, nevezvén őt Zsedőfi Bélának. E név nem ismeretlen olvasóink előtt; emlékeztetvén vissza Zsedőfi Andrásra, első szerencsétlen férjére a szintén szerencsétlen Goldbachnénak, – ki e boldogtalan házassága miatti bújában, a legengesztelhetlenebb nőgyűlölő lévén, most beszélni tanítja a papagályt, – tánczolni az uszkárkutyáját, szelidíti az egeret, – tánczoltatja a keresztes pókot és csinál több efféle ostobaságot, csupa – nőgyűlöletből.

– Ah, kedves édes bátyám uram, – kezdé a gaukler: – csakugyan igazsága van Hugó Viktor barátomnak, midőn azt mondja: – «A viszonlátás az emberiség legnagyobb boldogsága!» (ezt ugyan sohasem mondta Hugó Viktor.) – Heine pedig azt mondja: – viszonlátás nélkül nem érne az élet egy fakovát! Üdvözlöm édes bátyám, üdvözlöm önt!

– Vesztél volna ott ahonnan jöttél! – dörmögé az öreg. – Tudom, hogy megint pénz kell. Hanem hiszen attól nem mégysz a falnak!

– Kedves bátyám!…

– Semmi kedves!

– Jean Jaque Rosseau azt mondta…

– Elhallgatsz?!

– Igen de az angol külügyminister, kinek asztalánál ebédeltem…

– Te, – ha még egyszer nekem valamely kül- vagy belügyministerről mersz szólni, fejedhez röpítem ezt az üvegharangot!

Báró de Manx, vagyis Béla elhallgatott; könnyű Elszlerlábas nádpálczájával, – mely azon időben divatozott, – lábszárait veregeté, és szemeit végig hordozá a terem falain, melyek tele valának könyvekkel és képekkel.

– Hallottam gyönyörű híredet, mondá szünet után az öreg úr. – Itt van nálam egy egész jegyzőkönyv, mely tetteidet foglalja magába. – – – Ülj le. – Majd elolvasok előtted egy pár érdekes adatot. (De Manx leült.) Fél éve hogy Pestről elutaztál, folytatá szünet mulva a vén különcz, mialatt egy tárczanagyságú könyvet vőn elő szekrényéből, melynek fiókját csak félig nyitá föl, s rögtön visszatolá, – bizonyosan pénz volt benne, s nem akarta, hogy Béla úrfi megpillantsa, s még szemevilágát veszítse el. – Fél év alatti csavargásod közben 17,000 váltó tiszta adósságot csináltál az én nyakamra…

– Gondolja meg édes bátyám, hogy midőn Londonban az amerikai követnél vacsoráltam…

– Ebben a rongyos csizmában?

– Akkor még új volt.

– Ej, lárifári! Nem vagyok ostoba elhinni, hogy egy amerikai követ ilyen emberhez leereszkedjék…

– Bocsánat! én emelkedtem föl hozzá! – szólt a fiatal ember, s öt ujját tömött hajába mélyesztve, fölfelé simítá homlokáról. – Ugyanazon estve bátyám uramról is volt szó a táblánál…

– Micsoda?!

– A belga követ kérdezősködött kedves bátyámról. Mondám neki, hogy friss egészségben van ön!

– Te mondád?

– Igen.

– S hogyan kérdezősködött? mit kérdezett? hogyan ismer az engem?

– A legsajátságosb oldalról ismeri önt. Különösen mint elsőrangú nőgyűlölő jött ön szóba. Maga a belga követ három feleségétől vált el már törvényesen.

– Lehetetlen!

– Semmi lehetetlen.

– S én csakugyan szóba jöttem volna?

– Ma foi mon cher oncle! – Senyor Dias, a bikaviadalról elhírhedt spanyol grand, plane nevéről is ismeri önt.

– Ne beszélj gazember, mert megint rá akarsz szedni! – mondá növekedő nyugtalansággal a különcz. Ne beszélj! ne hazudj. Ki volt az? Dias?… Dias?… Don? don ő?

– Don Dias di Carabanna. Két feleségét hajtá már el.

– Elhajtá?… S mit monda rólam? Hé! ne hazudj! fogd be a szádat! Mi? mit monda?

– Semmit – mint természetbúvárnak, egy igen érdekes könyvet külde önnek ajándékba.

– Micsoda? mi a czíme?

Báró de Manx nem felelt rögtön, hanem egyet köhinte, aztán fölkelt a székéről, végig sétált az elszórt könyvek között, s egy párt egész hanyagsággal odább rúgott a lábával. Az öreg nyugtalansága s érdekeltsége folyvást növekedék, s időnként kérdé:

– Mi a czíme azon könyvnek? hé! mi a czíme? Gazember, ne hazudj! megöllek, ha bolondítasz! Hol az a könyv?

– Nálam, – felelt hanyagul Béla, s pálczáján az Elszlerlábat szájába nyomta.

– S mi a czíme? micsoda könyv az?

– Semmi egyéb, mint azon nevezetes könyv, mely egész Európában be van tiltva, s melyért bátyám uram szivesen adna 1000 frtot.

– Czímét! czímét!

– Hm – Palingenesia.

– Pa–pa – – –!!…

– Igen, mondá folyvást kiszámított hanyagsággal de Manx. – Palingenesia, vagyis: mikép lehet a halottakat ismét életre hozni, velök beszélgetni s a túlvilág titkait általok felfödöztetni.

A vén különcz megifjodott vagy húsz évvel e szóra: palingenesia. E borzasztó, mystikus könyv, mely azon időben Lipcsében jelent meg, vágyainak netovábbja volt. Tökéletesen hitte, miszerint a Palingenesia titkos, mesés tanai után, a halottakat csakugyan életre lehet egy időre hozni, s ime, e titok most az ő kezében fog lenni!! ez által ő nagy ember lesz; ez által ő magát halhatatlanítani fogja Magyarországban! s e titkot nem fogja rajtakívül tudni senki, mert ez a boszorkányos könyv el van tiltva egész Európában, legfölebb is csak egy pár minister kezén forog. Azok pedig el nem árulják, a mi benne van.

– Hol azon könyv? kérdé kezeit előre terjesztve és szemei kidüledtek. Hol van? hol van, oh édes fiam te?!…

– Nálam.

– Add ide!! add ide!! tüstént csináltatok számodra egy öltözet új ruhát. Add ide! a nadrágod úgy is igen el van viselve.

– Hohó édes bátyám! drága könyv ez! egy öltözet ruháért oda nem adom. Hanem… na ötszáz forintért, ha tetszik…

– Gazfiú! megbolondultál? – kiáltá az öreg, kinek úgy látszék, lábaszárába ment már az esze.

– Alább a zsebemből sem veszem ki. Pedig igen érdekes könyv, – – legalább a mint én belé pillantottam… Többek közt azt is bebizonyítja, hogy az ember nem hal meg azon pillanatban, midőn meghal.

– Mi ez?

– Hogy az ember tökéletesen meghaljon, szükséges hogy agyveleje előbb rothadásba jöjjön.

– S mivel indokolja?

– Corday Sarlottának midőn feje véteték, egy valaki hozzá ment, s a levágott főt arczul csapta…

– S nos?… nos?…

Corday Sarlotta szemei rögtön fölnyiltak, ránézett a szemtelenre, s arcza lángba borult, a szégyentől vagy tán a haragtól, – nem tudhatni. Szóval, a levágott fő még érzett és gondolkozott, Párisban a guillotin alatt levágott fők is, melyeket egy hóhér legény szépen összegyűjte s kosárba rakott, még mind éltek. Ugyan is, mire a hóhérlegény kiért velök a temetőbe, húsz levágott fő közül legalább hét elveszett; – kirágták magokat a vesszőkosárból.

– S ez mind benne van a könyvben?!

– Ez még semmi! Hanem olvassa el a többit maga bátyám uram. Ezer pengőért oda adom.

– Szamár! hisz előbb ötszázat kértél! ámbár nincs szándékom többet öt forintnál adni érte.

– Úgy tehát ajánlom magamat! mondá báró de Manx, s kopott kalapja után nyúlt, hogy távozzék.

A vén különcz galléron ragadta és tartá vissza őt.

– Megállj nyomorult!

– Ad ön ezerötszáz forintot?

– Tehát Sybilla könyve ez, hogy minden pillanatban emeled az árát?

– Annál is becsesebb!

Az öreg el volt kékülve, sápadva, zöldülve. E könyv nélkül meg nem élhetett. Ezerötszáz pengőt inkább nélkülözhete, mint ezt a csudákkal teljes könyvet, melynek titkai által ő még halhatatlan névre tehet szert Magyarországban. Elkezde tehát e végből alkudozni. Először ötven, aztán ötszáz, azután ezer forintra hágott, míg végre tökéletesen elment az esze, s belényult a szekrény fiókjába. Hanem míg onnan az összeget kivette, abba nagyon sok idő került. Isten tudja, hányszor nyitá ki és zárta ismét vissza a fiókot, mely a bankjegyek terhe alatt roskadozott. Béla úrfi, mintha ő vesztene az alku által, nyugtalanul sétált a szobában; olykor megállapodék, lábujjhegyre emelkedett, s az öreg úr vállain keresztül, titkos és sovár pillantásokat vetett a mesés sokaságú pénzhalmazra; – s aztán egyet köhinte, mintha mondta volna: – bánom hogy ilyen olcsó, bitang árért hagytam e megbecsülhetlen drága könyvet! (nem ért öt garast). Azonban mégis nyugtalankodék, midőn látta, hogy az öreg úr csak haboz, csak haboz, – s azonnal egy újabb lendületet iparkodék adni, mondván:

– Apropos! kedves bátyámnak még egy másik óhajtását is betöltendem a napokban. Bécsben egy szegény művész sakkozó majmot mutogatott…

E szóra minden ősz hajszála felállott az öregnek.

– Sakkozó majmot?!!

– Igen! – nagyon ügyes állat! Jól felcsigázza az eszét, ki meg akarja őt a sakkon győzni.

– S te láttad?

– Játsztam vele. Három közül két partit nyert tőlem.

– S te semmirekellő, még csak megsem kérdéd, hogy eladó-e?

– Sőt foglalót is adtam már reá. Bátyám uram szeszélyéért az életemet is odaadnám! Húsz aranynyal foglalóztam le.

– S az ára?

– Még azonfelül száz arany. Többet ér; hanem a szegény művész nagyon meg van szorulva.

Ezzel győzött Béla. A különcz, mióta Goldbachné megszökött tőle, három majmot nyomorított agyon, hogy sakkozni megtanítsa. Azonban volt eszök a majmoknak, hogy inkább megdöglöttek szépen sorban, semhogy egy húzást is megtanultak volna a sakktáblán. A különcz, vagyona harmadát adta volna egy sakkozó majomért, melynek egy példányával azon időben a berlini lapok nagy lármát csináltak. – Tehát kedvencz régi eszméi, egy palingenesiás könyv, s egy sakkozó majom, – – parbleu! ez megéri az ezer pengőt, – gondolá a vén különcz, s egy ezer forintos jegyet vőn elő és nyújtá át öcscsének olyan reszkető kezekkel, mintha halálos itéletet írt volna alá. A fiú is átadá ekkor a könyvet, s mennyre földre igérte, hogy a sakkozó majmot is megszerzi tizennégy nap alatt.

Azután kitolta szobájából Bélát a különcz, s rázárta utána az ajtót, csakhogy mielőbb egyedül maradhasson s háboríthatlanul olvashassa európaszerte tiltott (?) híres könyvét.

A fiatal ember pedig, kívül lévén a házon, oldalzsebébe dugá a szép bankjegyet, elővigyázatból gondosan megvizsgálván, ha vajon nincs-e azon a zseben is valami historiai nevezetességű lyuk, mint a tegnapi szürke köpenyegén. – Fél óra mulva a Sóutczában, Fáni néne házába látjuk őt bemenni.

– Fáni néne! Hollá!… Ma nagy soupé lesz a háznál! teríttessen tizenkét személyre!