Szökevényeink, Lajos és Betti az új szálláson megviradtak. Azt is hozzá tehetjük, hogy egész éjjel, mint fáradt s átfázott utasok, nyugodtan aludtak. A nap már fenn volt az égen, midőn Betti fölébredt s hónál fehérebb mennyezetes ágyának (milyenben még sohasem aludt) függönyét félre tolá, s kitekinte a puha szőnyeges szobába. Mennyire más volt itt minden, mint a halottjelentő házánál, hol a falak ékességeit legfölebb is azon piros végű fehér viaszgyertyák tevék, miket Waldmann úr, a halottasházaknál, a szomorodott felektől szokott emlékül kapni, s melyekről széles csokrokra kötött fekete vagy fehér fátylak lógtak alá. Oh mily különbség itt és ott! A viasztyertyák itt nem a falakon, hanem karos gyertyatartókban égtek, a falakat pedig viasztyertyák helyett aranyrámás képek diszíték.

– Hol vagyok én istenem!? – kérdé mintegy hosszú álom vagy ámulatból jöve magához, s tenyerét homlokához szorítá. Milyen jó emberek lehetnek ezek, hogy nekem minden érdemem nélkül így pártomat fogják!! S tán még segédkezet is nyújthatnak anyám fölkereséséhez;… vagy tán utasíthatnak munkára. Beh boldogok a gazdag emberek! Előttem a megélhetés gondja!

E szavak közben kilépett az ágyból. Fuvallatkönnyű lábaival a szőnyegen lépdelt s oly félénken tekintgete szét. Olyan volt mintha egy megelevenedett kép volt volna, mely vásznáról lép ki.

Lajos is szokatlan érzelmek közt hagyá el ágyát a másik szobában. Nagyon tetszett neki az ismeretlen kényelem, s alig mert visszagondolni az elhagyott Waldmann-családra.

– Teringette! ha annak a páviánnak eszébe jutna üldöztetni! – gondolá, mialatt magára kapkodá ruháit. Inkább fülét harapnám le, mintsem ismét vele menjek.

Az öltözés után mintegy negyedóra mulva reggelihez hivattak. Waldmannéknál sátoros ünnepen sem kaptak ebédet hozzáfoghatót.

A háziasszonyság igen ízléses reggeli öltözékben volt. Olajszín csíkos pongyola bő redőzetben omlott alá testén; lábait, melyek meglehetősen kicsinyek és szép szabásúak valának, aranyhímzetes selyem papucsok takarák. Fehér kezeit ölében tartá, és semmiből sem evett, de annál jobban kinálá vendégeit, kik szeméremből igen visszatartózkodók voltak. – Valami nagyon jómódú asszonyság lehet, gondolá Betti, szemeit a már kissé koros, de még folyvást szép asszonyon tévedeztetve. – Milyen tejfehér bőre s lángoló szemei vannak; bizonyosan nem dolgozott sokat s nem is bánkódott s nem sírt annyit mint én, különben nem volna szemeiben ennyi tűz, s kezei nem volnának oly puhák.

A tegnapi kalauz, báró de Manx, a reggelinél nem volt jelen. Tehát a társalgás eleve igen lanyha volt, bár a háziasszonyság, kit Fáninak hallánk szólíttatni, mindent elkövete élénkítésére.

– Tehát önök édeseim, mondá többek közt Fáni, – bizonytalan ideig szándékoznak Pesten maradni?

– Csak míg anyánkat föltaláljuk, – felelt Lajos, vajas szeletet mártva theájába.

– Önök utitársa, Béla, ki meghitt házibarátom, igen életrevaló ember; ő bizonyosan fog édes anyjokról tudósítást adhatni. Addig el sem bocsátom magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni, mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig mondhatom, előkelő egyénekből. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az ő ismeretségével csak nyerhetnek önök.

E pillanatban lépett be Béla úrfi.

Még a szokottnál is gondatlanabb arcza volt.

Első tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül, midőn a belépő deli alakot megpillantá.

– Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – kérdeznem sem kell, hogy jól aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni?

A nő fejével bólinta csak, s egy fauteuilre mutatott a belépő számára.

– Kedves jó Fánim, engedelméből önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a társaságot.

– Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinőnknek, felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté.

– Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, – jegyzé meg a házinő, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál?

– A legjobb sikerrel.

– S a béke?

– Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként gyengül. Képzelje csak, azon könyvet…

– Nos?

A fiatal ember odahajolt a nőhöz, s lassú hangon monda neki valamit, melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott, kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. A kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben.

Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne.

A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghívójegyeit a mai assembléere.

Esti hat óra felé gyülekezni kezdének a vendégek.

Huszonnégy-huszonhat éves barna nő lépett be egy meglett idejű, de feltünőleg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkívül rövidlátó volt s inkább ő látszék a nő által vezettetni, kit karján vitt.

– Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután kisérőjével egy divánon elhelyezkedék.

– Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet.

– S elfogadja?

– Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely gouvernante.

– Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgő hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. Később meg a társalgónők válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónőt láta. A báró igen elmés volt; mindig azt mondá, hogy ő csak úgy szereti a társalgónőket, ha azok vakok, némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt.

– Mégis agyonlőtte magát.

– Ah!… Két légyottját visszautasítám s őrülési rohamokat kapott! Ah!… – sóhajta s kendőjét szemeihez vivé.

– A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülő hölgy udvarlójára, nem igen vala hizelgő e szerelememlékezetek által előidézett ellágyulás.

– Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hívom őket. Kissé még vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek ő annyi bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni.

E szavakra a házinő, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nőt magokra hagyá.

Alig csuká be maga után az ajtót, midőn a hölgy már megjegyzésekhez kezde.

– Valóban, ki nem állhatom ezt az asszonyt!

– Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. Előbb is bókot monda.

– Azt mindig csak érdekből teszi.

– Lekötelezettje önnek?

– Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Ő jól tudja, hogy minő körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökről neki csak könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter Scottot kérte tőlem olvasni s három hó mulva a legnagyobb dicséretek közt – fölvágatlan adta vissza. Midőn a Zeney konteszek szalonjai nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek valaha.

– S oly vétkes hely volna ez?

– Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirívó gőggel a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát?

A rövidlátó úr megtörlé gyolcs kendővel a szemeit s körültekinte.

– Ím, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal, vörös függönyökkel, sárga szőnyeggel, kék bútorral, sárga zongorával! Mily kirivó itt minden. Szeretne tőlem ízlést eltanulni és bon-tont a modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös függönyök meglebbennek. Midőn B. főispánnénál valék, még a mosolyt is tükörből vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra szemeihez emelte kendőjét.

– S mikor ismerkedett ön meg ezen asszonysággal, Ottil?

– Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt. Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az asztal alatt lehúzta topánkáit, és – –

– Lelkemre, az nagyon mulatságos lehete.

– Oh énnekem nagyon égett az arczom!

– Pedig abban nincs semmi. Gyermekcsíny az egész.

– De ha velem történt volna?

– S aztán?

– Igen, de még akkor csak serdülő lányka valék.

– Folytassa kérem, valóban mulatságos.

– A topánka történetét? eddig van. Csak nem kivánja ön, hogy…

– Semmit sem kivánok. Hanem az ismerkedés…

– Az is rövid. Az egészben azt röstelem leginkább, hogy egy oly családnál kellett vele megismerkednem.

– Milyen családnál?

– Mely oly csúfosan bukott el. A háziasszonyságot másnap elfogatta a vármegye, minthogy történetesen – két férje volt…

– S hogy hívták?

– Goldbachné. – Öt évi börtönt kapott. Bűntársa, ki a nőnek csábítója volt s kire egyszersmind bizonyos méreg-keverési gyanú is bizonyult, szintén öt évet kapott. Zsellye Bertalannak hivták őt, azonban a rámért fogságból csak három évnegyedet tölte ki.

– Tán kegyelmet kapott?

– Bah! Megszökött. Mint látszik, nincs többé Magyarországon; legalább sem a hatóság nem tud róla, sem egyes emberek nem találkoztak vele soha, daczára a legszigorúbb nyomozásnak.

– S Goldbachné?

– Ő kiállta fogsági idejét. Csak nemrég szabadult ki, megőszülve s megroncsolva testben és lélekben. Találkozám vele. Egy öltözet ruhát küldtem számára… Tudja ön, az embernek végre is kell szívének lenni, hogy megszánja az ilyen szerencsétlen állatokat. – Nem tudom, Holdburgné vajon adta-e részvétének jelét?

– Pedig ő vagyonos.

– Úgy látszik, lovagja, Sérey Rudolf igen bőkezű iránta. Holdburgné ügyesen behálózta a bárót. Látja ön, milyen házat visz a pénzéből.

– Valóban, Sérey nagyon lovagias ember s bőkezű.

– Kár, hogy már egészen ősz.

– Pedig mily fiatal arcza van.

– Azt mondják, a korán őszülés családi betegség a Séreyekben. Hogy apja már huszonnégy éves korában olyan volt, mint a fehér galamb.

– Mindegy; azért ősz hajakkal is lehet kedves ember; s ő valóban az.

E pillanatban nyilt meg az ajtó s Holdburgné jobb és balkarján bevezeti a Goldbach-gyerekeket.

A barna hölgy, – kiről olvasóink gondolhatják már, hogy az a gazdag tőkepénzes Berger Simon lánya, – meg volt lepetve e feltünő hasonlaton; meglepetését már szavakkal akará nyilvánítani, midőn Holdburgné gyors pillantást váltott vele, mely őt hallgatásra inté.

Betti, miután meghajtá magát Ottil és a férfi előtt, meg nem állhatá, hogy a házinőhöz fordulva, halkan ez észrevételt ne tegye:

– Nem tudom hogyan és honnan, de olyan ismerősnek látszik előttem e kisasszony, – úgymond, és szemeit hosszan a hölgyre szegezé.

Holdburgné mosolyogva mondá:

– Hol gondolja ön, hogy látta őt már, kedvesem?

– Tán csalódhatám; – – igen; – – a vonások hasonlítnak, hanem az, kit én gondolok, nem ilyen halovány. Bizonyosan csalódám. Akkor még kis lány valék. Bocsánat, hogy bátor voltam e megjegyzésre.

Holdburgné nevetett s mondá:

– Nem tesz semmit édesem. Az arczokban gyakran csalódunk. Utoljára még engem is hasonlíthatna valakihez. Nos?

– Valóban asszonyom, – mondá Betti, mialatt szemeit a házinőre függeszté; – önnél is nagy hasonlatot találok egy – – egy valakihez.

– Kihez?

– Nem is mondom meg, mert itt is tévedhetek, s végre magamat kellene kinevetnem.

– Na csak bátran! ki vele! Kihez talál hasonlítani? Kiváncsi vagyok, vajon ki lehet képmásom?

Ekkor Lajos szólalt közbe, ki már majd kibújt mind a két szemén, úgy megnézte a nőt.

– Én tudom kihez hasonlít!! – kiálta.

– Nos?

– Holdburgnéhoz, ki gyakran járt hozzánk, – felelt Lajos; – tökéletes hasonmása.

Ottil és Holdburgné összenéztek.

– Nemde azon Holdburgnét gondolja ön, – kérdé nevetve Ottil, – kinek egy estve a topánkáit…

Lajos elpirult s egy lépéssel odább sompolygott. Betti pedig e szavakra még jobban szemügyre vette Ottilt s a topánka-történet felhozására tökéletesen meggyőződék gyanujában.

– Valóban, – mondá Betti, – tovább nem kételkedem önben. Ön Berger Ottil kisasszony, ki apám házánál többször igen szívesen látott vendég volt. Nemde, eltaláltam? szóljon, kérem kegyedet, mondja, hogy nem csalódom!… Oh borzasztó nap volt az, midőn önnel utolszor találkozám! anyámat is akkor látám utoljára, meg apámat is? Oh mondja, nemde ön Ottil? S ha az csakugyan, úgy ön adhat felvilágosítást, miért vesztém el szüleimet s hol találhatom föl ismét őket?!

Mielőtt Ottil, ki meglehetősen zavarban volt, felelhetett volna, az ajtó hirtelen fölpattant s betoppant Béla.

– Jó hír uraim és hölgyeim! – kezdé hangosan a belépő: – báró Sérey, a mi kedves barátunk megérkezék.

Holdburgné azonnal távozék a teremből, hogy elébe siessen.

Béla azalatt iparkodék a házinő szerepét vinni s a társaságot mulattatni.

– Mióta Ottil kisasszonyhoz nem volt szerencsém, – kezdé a lovag, – föltünőleg megváltozott színben.

– Tán veszíték?

– Ellenkezőleg, – nyert! arcza rózsái térnek vissza.

– Én pedig szeretek halovány maradni. Daczára, hogy azért nem keresem a haloványságot, mint a kis Zeney grófhölgy, ki ha szerét tehette, mindig krétát evett.

– Bah! az még semmi, mondá Béla, ki igen hajlandó volt minden pillanatban visszaesni báró de manxi szerepébe! – Lajos Fülöppel a királyi asztalnál midőn ebédeltem, – D… herczegnő, kinek túlpiros arcza volt, egész ebéd alatt papirost rágott és evett.

– Papirost?!

– Egy ív papirosért a fáczánczombokat mindig az én tányéromra csempészte…

– Királyi asztalnál?!

– No bizony! Egy herczegnőnek nem vesznek ilyesmit rossz néven, mondá vállvonva Béla.

– S miért evett papirost?

– Az már betegség, részint pedig kiszámítás. Nagyon halványít.

Ez így folyt egy ideig. Ha Ottil bárókról és grófokról beszélt, akkor Béla a herczegi és királyi asztalokon alul meg sem állt. Ha Ottil fürdőkről beszélt s említé, hogy két saisont igen pompásan mulatott át Bádenben, – hja, Béla akkor már Helgolandban volt kalandaival s bebizonyítá, hogy Helgolandban két évig volt fürdőkirály.

Lajos és Betti csak hallgatta ezt a két óriást s titkon irigylék boldogságukat.

– Betti kisasszony és Lajos, sziveskedjenek kissé e mellékszobába jönni! – szólt a házinő, ki e pillanatban dugá be fejét a terem félig nyitott ajtaján.

Lajos és nővére távozának.

Béla utánok nézett s hatásos pathossal mondá:

– Oh, mily égi szépség! mint Lamartine barátom mondja: aranyálom!

– Ön egészen el van ragadtatva, – jegyzé meg Ottil oly hangon, melyből látszott a neheztelés, hogy jelenlétében más hölgyet emel ki, holott még ő is tarthat igényt a bókokra. – Ön magánkívül van.

– Csudálhatni-e? Vagy volt már tökéletesb szépség a földön? Minden más hölgy elbúvhat mellette.

– Szép öntől! – mondá biggyesztett ajakkal Ottil: – valóban, mióta ön királyi asztaloknál ebédelt, nemhogy nyert volna, de veszíte udvariasságából.

A hangban, melyen e szavak valának mondva, annyi gúny feküdt, hogy báró de Manx barátunknak lehetlen volt el nem értenie.

– Hja, – mondá Béla! – kezdek blazirt lenni.

– Huszonhárom évvel!?

– A blazirtság kinél előbb, kinél később áll be; s ezért nem csodálom, hogy ön még nem az.

Ez elég gorombán volt mondva. Ottil elveresedett s ajkába harapott. Érzé, hogy évei számára volt czélozva. Gyorsan a mellette ülő férfihoz fordult, ki egész beszéd alatt nem tett egyebet, mint gyolcs kendőjével szemeit törölgeté, melyekre a felgyújtott lámpa nagyon bántólag hatott.

– Édes báróm, mondá Ottil, mialatt battiszt kendőjéről a csipkét tépte le: – úgy hiszem, mehetnénk, miután a háziasszonyság úgyis itt hagyott bennünket.

– A háziasszonyságot én képviselem, – vágott szavába Béla s oly ledéren hajtá meg magát a hölgy előtt, mintha nem is ő volt volna, ki előbb e szép gorombaságokat mondá a hölgynek. – Hizeleghetek magamnak, hogy megelégszik velem nagysád?

– Csak menjen ön, mondá Ottil, egy tekintetre sem méltatva a fiatal embert; – ön valóban goromba!

– Köszönöm nagysád! – szólt s újra mélyen meghajtá magát a lovag. De nem tesz semmit. Hisz erre mondá Horatius…

– Tán azt is ismerte? – jegyzé meg csipősen a hölgy.

– Oh nem, nagysád! Horatius már meghalt akkor, midőn én Párisban jártam. Hanem azért mégis tudom, hogy azt mondá, miszerint: – non dare sed sentire etiam homines sunt, qui nolo dicere, sed pergere et pulchras foeminas stultas et sum asinus. – Ezt mondja Horatius.

– S mit tesz magyarul? – kérdé a hölgy, oda sem tekintve.

– Mit tesz? az annyit tesz nagysád, hogy: az asszonyok szíve tele van csalánynyal, – dugd be a füledet, hogyha beszélsz lánynyal. Még magyarábban: az egyik tizenkilencz, a másik egy hián húsz.

– Mindig szebb, mindig szebb! Valóban ön nagyon kedves ember! – mondá a hölgy s fölkelt a divánról.

– Távozni akar ön? – kérdé társa, szintén fölkelve és zsebkendőjét eltéve.

– Oh, ily durvaságot a Zeney grófok…

– Kérem, az amerikai külügyminis…

– Csak hagyja el!…

– De kérem!…

– Ön sohasem ebédelt királyi asztaloknál.

– De a Zeney grófokhoz mégis hivatalos lettem volna, ha t. i. Zeney grófok existálnának a világon.

Ottil elkékült. A fájósszemű férfi karját nyújtá neki. – Már épen távozni akartak, midőn a házinő belépett.

– Pszt – mondá Holdburgné, ujját ajkára emelve; – csöndesen legyenek!… Gyanus emberek vannak a ház körül!

– Gyanus emberek!?!

Holdburgné lábujjhegyen közeledék s iszonyú kétségbeesett arczczal s alig hallhatólag mondá:

– Séreyt üldözik.

– Üldözik?!

– Ah!…

– Oltsák el a lámpát! – kiálta a házinő: – ilyenkor legczélszerűbb a sötétség, nehogy belássanak az ablakon.

– S Betti? kérdé Béla.

– Vegye őt magához s vigye a merre legjobbnak látja! – mondá Holdburgné, mialatt az alabastromlámpa világát egy lehelettel elfuvá.

– De hát mi történt?

– Sérey fölfedeztetett, – mondá az asszony s félelmében Ottil karjába fogódzék.

– Ki által?

– Ki födözte föl?

– Csitt! a kapun dörömbölnek!

– S emitt az ablakon is! – mondá ijedten a férfi, kit folyvást bárónak hallánk szólíttatni.

– Teremtő isten! – kiálta kétségbeesve a nő! – végünk van!!…

E pillanatban a terem ajtaja ujólag fölnyilt s belépett Sérey.

Szép növésű férfi, fiatal arczczal, de ősz haj, ősz bajusz és ősz körszakállal, anélkül, hogy arczán csak egy csepp ráncz is volt volna.

Minden szem a belépőn függött, midőn a lámpát meggyújtatá.

– Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve. – Nincs semmi baj!… De mi is lehetne?… Gonosz emberek vagyunk mi?… Bah!… S önök oly zavartak! Mi ez?… Úgy néznek ki önök, mintha összeesküvők volnának!… Fáni! kész a vacsora? ma nagyon boldog vagyok! ünnep legyen a háznál!… S ön Ottil kisasszony! – folytatá a hölgyhez fordulva: mit mond e tréfához? Valóban, míg ily angyal mint ön, köztünk van, nem félhetünk az ördögöktől.

Ez bók akart lenni s Ottilnak kárpótlást nyújta az előbbi sértésekért.

Sérey megjelenésével a kedélyek csakhamar lehiggadtak. Mindenki iparkodott vidám lenni, mely azonban a háziasszonyságnak sikerült legkevésbbé.

– Folytassák önök a félbenszakadt társalgást, – mondá Sérey, ajkán oly mosolylyal, melyen nagyon látszott, hogy erőltetett vala. – Ottil kisasszony még mindig a szép ábrándozó!… Tartanak még a mézes napok? – tevé utána a rövidlátó férfihez fordulva.

– Oh, mi nem vagyunk férj és nő, – felelt a férfi.

– Az nem tesz semmit. A szerelemnek úgy megvannak mézeshetei, hónapjai mint a legtörvényesebb házasságnak. Nemde Fáni, – – mi sem vagyunk férj és feleség s mégis a legboldogabb pár vagyunk a földön.

Holdburgné mosolyogni akart, de a zavar, mely még nem enyészett el arczáról, gátlá őt a mosolyban.

Sérey folytatá:

– Ostoba intézmény szerintem a házasság. Holtomiglan, holtodiglan! Bah! Ki kötné le magát egy életre?! A szerelem jő és megy. S ki áll jót, hogy idővel, viszontagságok, balsors közepett megtarthatja szívében azon szerelmet, melyet megtartani esküdött?! Nyitott könyv-e a jövő, melynek lapjaiban olvashatunk, hogy oly bizton esküszünk reá?

E bölcselkedés (ha csakugyan annak lehetne mondani) nagyon tetszék a fájósszemű férfinak, legalább fejével többször helybenhagyólag inte. Ellenben Ottilnál ellenkező hatása volt s nyugtalanul tekintgete a mellette ülő férfira, kivel tán kilátásai lehettek egy boldog házasságra.

E közben Sérey Bélához fordult s titkon súgott a fülébe, mit a többiek nem hallhatának.

– Jegyezze meg ön jól, mondá Sérey halkan: – Váczi-út, nro 37. Volt ön már ott?

– Igen, – felelt Béla.

– Itt a kulcsok. Bettit és Lajost magával viendi. Egy óra mulva ott leszek én is. Mindenek fölött óvatosság és elővigyázat. A gyermekeket nem akarom kibocsátni kezeimből. Elvállalja a felelősséget?

– Igen.

– Hálámra számolhat.

– Várjon még egy kissé, hogy az eltávozásnak czímet adhassak, – mondá Sérey homlokát dörzsölve kezeivel, mi közben magában mormogá: nagy föladat; de megérdemli a fáradságot! igen; ez kötelességem! ezért sokat megbocsátand nekem az isten!… bátorság, csak bátorság! –

Aztán Bettihez fordult s miután szemeit hosszan tévedezteté rajta, mondá:

– Tehát ön édesem, mielőbb óhajt édes anyjával találkozni?

– És apámmal, – felelt Lajos.

A férfi homloka elborult; iparkodék azonban azt rögtön eloszlatni.

– Igen, igen, azzal is, – mondá aztán könnyű zavarral: – holnap czéljukat érik önök. Hanem még ez estve elhagyják e házat. Majd Béla elkisérendi önöket bizonyos helyre. Szeretik önök Bélát?

Betti lesüté szemeit s alig hallhatólag susogá:

– Ezen úr igen jó ember. Sok szivességet tett velünk.

– S különösen mulatságos! tevé utána Lajos. Én nagyon szeretem őt, mert oly szépeket beszél.

– Tehát vele fognak menni.

– Mindjárt?

– Igen. Béla majd ott jó esteliről fog gondoskodni. Ne hiányozzék semmi vendégeim kényelméből; minthogy az én vendégeim leendnek.

Tiz percz mulva Lajos, Betti és a kalauz készen valának az elindulásra.

A kaput maga Sérey nyitá föl számukra, anélkül hogy a sötétben világítani engedett volna. Midőn kiléptek, mind a háromnak megszorítá kezét s a kaput gyorsan bezárá utánok.

Béla karonfogva vezeté őket.

– Vonja ön sálját jobban nyakára, – mondá Bettihez Béla – könnyen meghűtheti magát.

A lány oly önkénytelen engedelmeskedék, mialatt szemeit az ifjú arczára emelé. Az olyan halavány volt. Tán az utczai lámpa oda vetődött sárga fényétől.

A lány bátorságot vett magának, vagy tán akaratlanul lebbent el ajkain e kérdés:

– Beteg ön, hogy oly halvány?

– Nem, nem, – felelt az könnyű zavarral; – tán a hidegtől.

– Fázik ön? – kérdé Betti s lassú, susogó hangon tevé utána: – nekem melegem van.

Elhallgatott. Béla nem válaszolt rá semmit. A lány földre szegzé szemeit, mintha lépteire vigyázna a rossz kövezeten. Idő mulva azonban ismét mondá:

– Ha ön fázik… átadnám sálomat…

A férfi arcza kipirult egy pillanatra. Megszorítá a lány kezét, mely úgy reszketett s a szorítást nem viszonzá. Nem volt bátorsága, vagy tán nem tudta, hogy ezt szokták tenni.

Tovább mentek. Béla, ki szüntelen tudott tárgyat találni a beszélgetéshez, e pillanatban elveszté e tulajdonát s oly néma lőn, mintha egy varázsütésre egész eredetiségéből kivetkezett volna. Gyakran megállt, majd ismét sebesebben hurczolá magával védenczeit, míg végre a Lipót- és Borz-utcza szegletéhez értek, hol egy szemközt jövő bérkocsit állíta meg s foglaltak el.

– Vácziút 37-ik szám! mondá a kocsi ajtaját becsappantva.

A bérkocsi tovább robogott.