Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen épület volt csak, mely külcsínra a figyelmet magára vonhatá némileg, a többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt. Sárgára meszelt fala és szép zöld redőnyös ablakai voltak. A ház végében nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon kívül a mezőkre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat. (Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva szalmazsákon egy beteg nő fekszik. Alig van rajta élet. A lélek csak úgy jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és ír, fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna gyorsabb menetet erőszakolni. Szép, szőke ifjú, alig pelyhedző bajusz és gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek, daczára hogy gond és bánat nyomják szívét, szüntelen mosolygni látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem igen jó karban levő everlasting topánok, melyek azon időben divatoztak (de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az előtte heverő irományok és a beteg nő, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó fiatal emberről. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ámornak e helyre vetődni, s itt űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szívet, – juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk:

1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a «Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt kell hinnem, hogy hűtlen lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a «Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a Szimádlinál, most tudom nem szőne többet a takácsműhelyben. Kedves Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szívesen elfelejtek mindent, ha tudniillik megigéred, hogy jövő vasárnap velem jösz a Granatéroshoz, hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.»

2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az aranygyűrűt nem csak el nem készíté, hanem önnek szép hajfürtét, egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, – elveszté. Az atlaszczipőket és féltuczat selyemharisnyát már megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogító igéretét, hogy az első párt belőlük én fogom kegyednek fölköthetni. Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készítendi el kegyed azon aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hímezni. Vasárnap meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N. boltossegéd az Aranyszalaghoz czímzett rőföskereskedésben.»

3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltő vagy, ki fölülmúlod Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés miatt komédiát hagynak magokból űzetni. Te is jó lennél komédiásnak, mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba. Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hír szerint én N. bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hírnek, mert hazugság, rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem hallgattam, mert ügyetlen. A színházban minap mellettem ült (akkor, mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam) s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnőn láttuk. Meghalok, ha még soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból). Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag is. Ölellek! csókolom a szíved dobogását! N. Clementine, magányzónő.»

– – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélírások, valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden osztályából s mind a két nemből, mesterlegények, boltossegédek, szobalányok, szakácsnők, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak írni, vagy idejök nincs az írásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a különböző helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és eredeti kenyérkeresetből, melynek jelszava: ha nem is csurran, de legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nőt, ki megtörve testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát, vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nőhez, vánkosát igazítja hanyatló feje alá, mi közben oly gondosan kérdezősködik tőle: mije fáj ismét? hol szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre valót). Azután ismét elfordul, miután a nő türelmetlenül utasítja vissza ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét, honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi leveleket kellett volna alkotnia és fölékesítnie. – Majd ismét fölemeli fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja:

– Oh anyám! szívem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!… Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bőségében láthatnálak elvesztett örömeidnek, jólétednek!…

A beteg nő türelmetlenül vágott a fiú beszédébe.

– Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segítesz azzal a bajon? Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az embernek! A te dolgod inkább mulatság és időlopás, mint kenyérkereset. Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem törődöl anyáddal!!

A fiúnak szívébe metszettek e méltatlan szavak.

– Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fővel a fiú, s aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törődöm veled anyám, – te mondod ezt nekem, ki reggeltől késő estig dolgozom, hogy…

– Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert.

– Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély láttatja volna is. Magadra nem fordítod, ételt nem hozatsz rajta, gyógyszer nem kell, az orvost visszautasítod. Hova teszed tehát azon naponkinti csekély összeget is?

– Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi lenne belőled, ha ez idő alatt azt a pár garast meg nem takargatom számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sírba? oda varratom a koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd majd nem tenné azt. Miért is nem keresed őt fel? az majd jobban gondomat viselné!…

– Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan keressem fel őt, midőn három év óta hírét sem hallottam.

– Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el őszintén, hol hagytad őt, hogyan váltál meg tőle? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran.

– Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szíved törnék meg, ha elmondanám, a mit én láttam, a mint én hagytam őt! Hagyjuk ezt akkorra, midőn fölgyógyulsz.

– Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet elrejték előled, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – hogyan, hol és minő állapotban maradt el tőled? Ott hagytad el történeted elbeszélését, midőn bizonyos Sérey báró vőn benneteket pártfogása alá; az isten áldja meg őt érte; – – – ki volt azon Sérey?

– Nem tudok többet felőle, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok, anyám, mert én csak egyszer láttam őt, s másnap már Bécsbe utazott. Mi lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz ezeket már említém neked…

– Igen, – mondá türelmetlenül a beteg: – csak tovább!

– Heteket, hónapokat tölténk ott, bővelkedve mindazon jókban, melyeket csak szem és száj kívánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza 42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám.

– Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább!

– Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sírt, és – – – oh istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!…

A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá:

– Mindennap ünnep volt a háznál. Vidám hölgyek, beszédes, tréfás férfiak jelentek meg esténkint, hol terített asztalok várták őket. Az ily estélyeknek mindig Betti volt a királynője. Körüle gyűltek össze azok a tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnőjét ment csak látogatni… Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt, mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most jobb helyen volna szegény leányod!… Kisírt szemekkel jött felém; megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sírtam, mint a gyermek, – – hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! Midőn fölemelte vállaimról fejét, sírva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem fogja őtet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd neki, hogy ne sirassa meg őt, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szívemet érzém megtörni. Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire gondoltam és reád anyám!… A következő napokban már derültebb volt ismét Betti, sőt itt-ott nevetett is, különösen, midőn egy estve felém jött, s mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak, igazgyöngyből, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az első pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnő; – – szemvakító brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tőle? nem elég-e az, hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergődünk a szegénység porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne csüggedjek, mert ő rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit multkor említék már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az idősb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról ette el. A vacsora nagy pezsgőzéssel végződék, s a pezsgőzés után, éjfél lehetett, midőn meglehetős mámorosan haza széledtek a vendégek. – – Ez így folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett. Minden nevetése szívembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midőn apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék mindkettőt. Téged minél ritkábban hozott elő!… Csak egyszer említett még, egy reggel, midőn azt mondá, hogy megjelentél előtte álmában, s megfeddéd őt; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt gyermekét, hanem mint itélő isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minő éj volt ez, és minő álmok!! Nem bírom tovább! ha még egy ily álmom leend, nem fogok fölébredhetni belőle! Menj Lajos, hagyj egy időre magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod! Vigasztald meg őt! vigasztald nevemben is. Aztán jőjj ismét vissza, hogy akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva, búcsut vevék Bettitől, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk, vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitől (miként megtudám) a brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szívem, midőn a régi ismerős házak előtt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon ház felé, mely hajdan a miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. Minő érzelmek voltak azok anyám, melyek szívemet szaggatták, midőn keresztülmentem a szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el lelkem előtt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh, nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – – akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam bort, csak akkor először. Oh milyen jó volt, midőn az első mámort érzém!… midőn feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midőn leittam magamat, s elkezdének előttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midőn megelevenedni látszott előttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem valál ott. Ismeretlen alakok közelítének hozzám, kik kidobással fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz, melyben világra hoztál. Őrült lehettem, mert az emberek egy része mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem bosszanta. Üveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez hajítám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt vergődtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap híre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét Bettihez. Késő este volt, midőn megérkezém. A sorsüldözések kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan sejtelmek, igen levertté tőnek. Sérey lakásán most is, mint három nappal ezelőtt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt, – mondá végre egy férfi, kivel már előbb is gyakran találkozám. – Nincs többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lőn a válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott, Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön miatta. – – Elsötétült szemeim előtt egyszerre minden tárgy. Fejem szédült és szívem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem. Nem volt elég apám, anyám s – – most még nővéremet is megfosztja tőlem a sors! Most már akár ő utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minő gonosz játékot űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy eltávolításom egy időre a háztól kiszámított vala. Nem akarom anyám, hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevőimet imádtam. Fél óra mulva már kívül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak eltölteni az éjszakát… Rosszul világított, néptelen utczákon bolyongtam keresztül, míg egy félreeső kávéház előtt vitt el utam, honnan zaj, lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem, – gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasított férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé el voltam foglalva, de mégis úgy szántam őt. Szinte kedvem volt volna utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a nélkül hogy az említett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sőt reggelig szüntelen szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerős lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva, már ismerősek voltak előttem az arczok, melyekkel a kávéházakban találkozám, sőt némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb, mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdőbe sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes, kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dől vissza ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás és őrült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva csoportultak össze körültem, s midőn föleszméltem, magam is alig tudtam visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt szemeim elől… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna életemből, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva, sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetődtem. A negyvenkettedik szám előtt vitt el utam. Szívem fön dobogott, midőn eszembe jutott, hogy te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt megismert, s már messziről mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hírre támadtak bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melyből tán panaszt vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; – pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szívem vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!…

Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektől, mik az elbeszélés alatt fakadtak szemeiben.

Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna.

– Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. – Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá, s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétől vált meg, – – azon reményétől, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem; ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel előtted!

E pillanatban fölnyílt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett azon be.

Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két tenyerét, a belépő elébe siete.

– Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segítsen ön, anyámat életre hozni. Elájult, vagy tán, – tán meg is halt…

A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólíta, s ki alig lehete több tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei. Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának. Az ifjú kétségbeejtő kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy előtt.

– Mi történt?

– Nem tudom. Anyám, szegény anyám! – hebegé az ifjú, kezeit tördelve.

– Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nő, mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok!

Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell mennie.