Ugyanazon időben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint földszintről az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor, – itt fönt bőség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekből áll az élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását.

Első beléptünkkel az emeletbe vidám társaságra bukkanunk.

Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szíveikben, föl s le hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja.

A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünődnie kell fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok. Szép ősz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt egyenesen az időnek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva, mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendő óta folyvást koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már boldog házaséletet, sőt mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon időben.

E szép lánynak lesz ma kézfogója.

Ki van világítva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán – kivilágított állapotban van már.

Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig győzi már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendő egybekeléshez.

– Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasítása! – mondá többek közt egy őszbecsavarodott úr, ki három hajadon lányával jelent meg az ünnepélyen.

– Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki, mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai. Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni beléegyezésöket ez állításba, miszerint a házasság, isten rendelete, s egyszersmind tudatni azon szomorú meggyőződésöket is, hogy az emberek nem szokták mindig teljesíteni az isten rendeletét.

E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével hatást látszott előidézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sőt némelyek elég bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a belépő, ősz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon. Kopott dohányszínű őszi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendője, épen nem mutatának benne gentlemanre.

Midőn belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint latin szavakkal köszöntve, kezet szorítának.

– S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midőn helyet foglalt a háziúr mellett.

A háziúr, – arczán némi elégületlenség kifejezésével válaszolá:

– Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek az átkozott ujságok folyvást bolondítanak hirdetményeikkel. Minden számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s ím tegnap már az utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány. Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem tágít. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelődéssel általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szőlőmagot pillanték meg, s az én fejemből ki nem lehetett verni, hogy az nem egér. Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erősen fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami orvosságot spectabilis a májbetegség ellen?

A kérdezett összeránczolá homlokát, s tudós basszushangon válaszolá:

– De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely megbecsülhetlen találmányokkal bővelkedik a még nagyon kiskorú orvosi tudomány terén. Egy példányát bírom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem rá, szól a májbetegségekről is.

– Ajánl gyógyszert ellene?

– Minden esetre, még pedig csalhatatlant.

– Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy kiváncsiságtól.

– Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám. Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a májbetegség ellen.

A háziúr megköszönvén, tovább kérdezősködék:

– Hát kedves háznépe, spectabilis?

– Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számítva, hogy mult hónapban nagy csapás ért.

– Hogyan?!

– Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. – Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra azt a híres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált.

– Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék egy olyant látni! – S igazán sakkoz?

– Nincs az a sakkista, ki megverje őt, – mondá komolyan az öreg, kiről olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint Zsedőfi András úr, a különcz és nőgyűlölő.

– Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! – mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezője volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyőzném!

– Asszonyokkal nem szokott játszani, – mondá a különcz.

– Oh, minő goromba!

– A majom, vagy én? melyiket értette kegyed?

– Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon a sértett nő, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán, tovább legyezve magát, szomszédjához fordult.

Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévő tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakítá. Az új vendég fiatal dandy volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a társaság előtt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a társaság minden tagja mintegy egyszerre lőn általa üdvözölve.

Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami kellemest, – sőt az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár megjegyzésével egyenként megnevetteté őket. Az öreg urak pedig igen szeretik a készet megnevetni.

E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágításul, csak kettőt mondunk olvasóinknak. Először: – ő a jelen ünnep hőse, azaz a házikisasszony jegyese; s másodszor, hogy a jegyes Zsedőfi Béla!

A társaság bennünket legközelebb érdeklő tagjait már láttuk, egynek hiányával. Azon egy nélkül pedig nem történhetik meg a kézfogó. S ez, a mátka, – névszerint Berky Róza kisasszony, Bálint úr egyetlen lánya.

Róza kisasszony azon időben kapós leány volt Pesten! A poéták verseket írtak hozzá a divatlapokban; arszlánok éji zenéket csináltak ablaka alatt, s a farsangi bálokra már októberben le volt foglalva az első franczia négyestől kezdve az utolsó csárdásig. S mindezen kitüntetések mellett is nem volt Pesten az a férfi, ki szerelmével dicsekedhetett volna. Apja kedélyes, jó magyar úr volt, nyolczezer forint évi jövedelemmel, mely összeg által leánya ha nem is elsőrangú, de minden esetre jelentékeny partienak tartaték a férjhezmenendők névsorozatában. Apja régi jó tabuláris ügyvéd volt, mely foglalatosságot nem annyira érdek, mint inkább szenvedélyből folytatá (nem irigylendő szenvedély). Egész juris prudentiája abból állt, hogy a feleket valami bámulatos módon rendesen ki tudta egyeztetni. S ez neki nagyon tetszett. Midőn jurátus korában czensurázott, akkor is arról volt emlékezetes, miszerint az irásbeli vizsgálaton elébe tett próbaperfolyamatban annyira megunta az al- és fölperesseli czivódást, hogy mind az alperest, mind a fölperest – kibékítette. A czensorok elnevették rá magok, s megadták neki a diplomát. (Az ilyen ügyvéd nem ártalmas.) Azóta, minden évben három patvaristát s két jurátust tartott az oldala mellett, azon megjegyzéssel, hogy a patvaristáit frátereknek hívta, a jurátusokat pedig miczéknek. A patvaristáknak, elcsapatás büntetése alatt meg volt tiltva, – verset írni, gitározni s özvegy asszonyokhoz járni. S még ehhez járult (a mi nagyon eredeti), miszerint sohasem fogadott előbb patvaristát, míg be nem bizonyítá, hogy fütyölni tud. S mindez azért, mert a patvaristái jártak fölváltva le borért a pinczébe, melynek lépcsőjéig rendesen el szokta kisérni az ügyvéd úr, s midőn a patvarista leért a sötétbe, azonnal el kellett kezdenie rettenetesen fütyölni; mert ha egyszer nem fütyölt, akkor az ügyvéd úr aztán tudta már, hogy most – iszik a patvarista. – A jurátusai azon kiváltságban részesültek, miszerint meg volt nekik engedve, hogy a csizmáikat mással tisztogattassák, s néha-néha – de csak tanuk előtt, – szót is válthatnak Róza kisasszonynyal, – ki azonban nem sokat hallgatott rájok.

Róza nagyon kedves egyéniség volt, s bálványa a családnak; de még a patvariának és juratériának is.

A sors úgy akarta, hogy Zsedőfi Béla, – ki különcz nagybátyja vagyonát volt öröklendő, belészeressen. Hanem a sors nem akarta úgy, hogy a lány viszont belészeressen Béla úrfiba, – daczára, hogy Béla volt olyan szép férfinak, mint a szép Róza lánynak. De ez már a természet titkaihoz tartozik. Többnyire oly nőkbe vagyunk szerelmesek, kik bennünket nem szeretnek, s oly nők szeretnek viszont, kikkel mi nem rokonszenvezhetünk. Innen támad a sok boldogtalan szerelem, – mely boldogtalan szerelem ha örökre elenyésznék a földről, a költők még hamarább halnának el éhen, mint eddig. Róza kisasszony azon időtől kezdve, mióta Béla a házhoz járt, föltünőleg megváltozott, melankolikus és szótlan lett. Bizonyosan a szerelem bántja őt, – gondolták az emberek s hagyták őt melankolizálni.

Apja nagyon örült e jelenségnek, mert semmisem lett volna előtte kedvesebb, mintha Zsedőfi András úr unokaöcscsével léphetett volna leánya házasságra. Daczára, hogy sok furcsa hír szállongott Béla úrfiról, de az, az öreg úr előtt nem tett semmit. Majd kiforrja magát: gondolá, s még a legjobb férj válik belőle. S nagyon örvendett neki, midőn egyszer azon hírt hallja, hogy Béla már csakugyan kiforrta magát; azaz, mintha ollóval vágták volna ketté előbbi életfolyamát, megszünt játszani, éjjelezni, miniszterek asztalánál ebédelni, herczegnőknek udvarolni, spanyol bikaviadalokon győzedelmeskedni, Balzacról, Hugó Viktorról beszélni, minden hónapban háromszor párbajt vívni, sat. S mindezt azért, hogy Róza kisasszony kezét elnyerhesse.

Zsedőfi András, a gazdag nagybátya és engesztelhetlen nőgyűlölő, sokáig nem akart hallani sem unokaöcscse házasságáról. Csupán oly egyéniség, mint Béla, hajthatá meg az öreg különcz makacsságát, ki beszélő papagályokat, sakkozó majmot, ördöngös könyveket, kártyázó uszkárkutyákat, s az ég tudná, miféle csudaállatokat szerzett az öregnek, mely meglepetések sohasem téveszték el hatásukat.

Róza atyja, a tabuláris ügyvéd úr, kinek egyik legfőbb hibája volt a hypochondria, igen meghitt lábon állt a gazdag különczczel, ki titkos és csodálatos mesterségeivel nem egyszer segített annak képzelt bajain, s ez a különcznek nagyon hízelgő volt, hogy legalább találkozott már egy okos ember, ki az ő elvei és tanainak hitelt adott. Tán ennek lehet tulajdonítani is, hogy az öreg végre kiengesztelődött leendő örökösének házasodási eszméjével.

Míg a házasság fölötti alkuk tartának, Róza kisasszony szemlátomást elvonulóbb lett minden társaságtól. Néha órákig el volt zárkózva szobájába, s még anyját sem bocsátá magához, kit pedig nagyon szeretett.

– Hagyni kell őt! – mondá az ügyvéd úr; – minden lánynak vannak szeszélyei. Majd megváltozik, ha asszony lesz. Csak a kézfogót kell siettetni.

A kézfogó ideje csakugyan el is érkezék.

Vőlegény és násznagyok már készen álltak a szükséges szertartásokhoz, midőn az örömanya lélekszakadva fut be férjéhez, s annak valamit súg fülébe.

Az ügyvéd elsápadt a hallott szavakra, elhagyá székét s nejével távozék a vendégek közől.

A társaság már türelmetlenkedni kezde.

– Hol késik Róza kisasszony? kérdé Béla, ki mint kinek egyszerre sejtelmei támadnak, igen nyugtalannak látszék.

– Tán öltözik, – mondák többen a hölgyek közül.

– De ily soká! hiszen már nyolczadfél!

– Hja, nem minden nap kézfogó.

– Én is úgy tettem, mikor a kézfogóm volt.

– Hadd türelmetlenkedjék a vőlegény! – mondá egy asszonyság, – annál édesebb lesz a kézfogás.

Eltelt ismét fél óra. Az ügyvéd úr szakácsnője már panaszkodék künn a konyhán, hogy minden étele elromlik, pedig ő nem akarná ennyi vendég előtt elrontani hitelét.

A társaság már csakugyan türelmetlen volt, Béla tűhegyen állt, az asszonyságok sugdostak, a leányok ásítottak, az öreg urak egymás fülébe morogtak.

– Megfoghatlan e késedelem!

– Valami bajnak kellett történni.

– Tán elájult a kisasszony.

– Én háromszor ájultam el, midőn kézfogóm volt, – mondá azon asszonyság, ki mindig legyezte magát.

– Én bizony el nem ájulnék! – szólt egy piros arczú lány, ki már megérettnek látszott a férjhezmenésre.

– Bizonyosan nagyon befűzték, azért lett baja, jegyzé meg egy igen kövér asszonyság.

– Miért is nem megy már ki a divatból az az átkozott fűző?! – szólt egy iszonyú sovány hölgy, ki sohasem szorult fűzőre.

– Tán a czipőivel van baja; bizonyosan nem húzhatja föl! – jegyzé meg ismét a legyezős hölgy, mialatt szép szabású lábait nagy ügyességgel kezdé hintázni, hogy a mellette ülő férfinak megakadhattak rajta szemei.

E suttogva történt megjegyzések még soká tartának, s az idő rohanva haladt. Már elmult nyolcz óra.

Zsedőfi András ekkor fölkelt, s azt mondá, hogy maga megy megtekinteni e késedelem okát. Elment, s nem is jött többet vissza.

Tíz percz mulva a kiadó násznagy kerekedett fel, s az is kiment a teremből, hogy hírt hozhasson a társaságnak.

Kiment, s az sem jött többet vissza.

Végre a vőlegényre került a sor, s az is távozott, hogy majd meglátja ő, majd megtudja ő, mi történhetett. Béla kiment, s nagy megütközésére a melléktermekben a legborzasztóbb zavarban találá a háznépet. Alig hitt füleinek, midőn e szavakat hallá: – Róza eltűnt a háztól; elveszett!!!

– Róza kisasszony?! – mondá elsápadva a vőlegény.

– Seholsem találjuk! Oh istenem, mi történhetett vele?…

– S mi lehet oka e hirtelen elveszésének? kérdé mindig kétségbeesettebben a jegyes.

– Nem tudhatjuk, – felelt az apa, mialatt fáradtan a levertségtől, egy székre veté magát s tenyerével elfödte arczát. – Végem van! Ha ennek híre megy, – – – oh, ez botrány!

– Oh, ez botrány! – viszhangzá sírástól elfojtott hangon a leendett örömanya.

A vén különcz e közben, ki szinte tanuja volt e jelenetnek, megunván a sok jajgatást, hidegen, vette kalapját, unokaöcscsének intve, hogy kövesse őt. Valamit mormogott is a foga közt, mit azonban nem lehete érteni, – bizonyosan mentegetőzött, hogy ő nem tehet róla, és hogy ennyire meg ennyire sajnálja e véletlen esetet, de ezáltal a viszony egyszer mindenkorra felbontatik. Aztán meghajtá magát, s unokaöcscsével, ki sárgább volt a viasznál, a termet elhagyá. A vén különcz arczán némi diadalérzetet lehetett volna leolvasni, mintha mondta volna: ilyen botrányt csak asszonyok képesek elkövetni.

Midőn a lépcsőzeten lehaladt, útja épen azon kis szobácska ajtaja előtt vitte el, melynek ablaka az udvarra szolgált, s melyben mintegy pár órával előbb a Goldbach-fiút hagytuk, anyjával és azon fiatal hölgygyel, kit Lajos az első pillanatban mindjárt Róza kisasszonynak szólíta.

A kis ablakon keresztül erős sírás üté meg fülét. Kiváncsisága megállítá őt, s a rosszul függönyzött ablakon betekinte.

Roskadozott ágy körül, egy csoportban, férfi és női alakokat pillanta meg. Egy ismeretlen fiatal ember térdelt az ágy előtt, egyik kezével arczát födve el, a másikkal pedig az ágyban fekvő nő lecsüngő karját vonva szívéhez. Mellette koros férfi állt, kezét a fekvő nő halántékán tartva; a férfi mellett pedig egy szintén az ágynál térdeplő hölgyben – Rózát ismerte fel.

– Nézd, nézd öcsém, – monda Bélához fordulva: – mátkád ott imádkozik a mellett a fiatal ember mellett.

Béla oda tekinte, s megingott lába alatt a föld. – Megismerte Goldbach Lajost. S ez tán nagyobb hatással volt reá, mint azon furcsa fölfedezés, miszerint jegyesét, a legkényesebb pillanatban, egy fiatal ember mellett találja térdepelni, sírni, vagy imádkozni.

– Szép történet! – mondá gúnyosan a különcz – nem ismered azon fiatal embert? Lám, lám, hogy keresték a mátkát mindenfelé, pedig a házban van, s ők azt hitték már, hogy elszökött a háztól. Oh, oh!…

Béla nem bírt válaszolni meglepetésében. Eszébe jutott Betti, a szerencsétlen Goldbachné, és az ő terve szerint kijátszott Lajos.

– Valóban mulatságos jelenet! – mondá tovább a különcz. – Kedvem volna e csinos gruppirungot viaszba önteni a muzeumom számára. Többet érne a sakkozó majomnál.

Béla lábai le voltak gyökerezve, különben tán elrohant volna e borzasztó helyről.

E pillanatban fuldokló hangok törtek keresztül az ablakon, melyek tökéletesen érthetők valának. A különcznek kedve jött kissé késni és hallgatózni. Hallá, midőn a fiú zokogva mondá:

– Oh anyám, ébredj, ébredj! térj magadhoz!

S hallá, midőn az orvos az ágytól elfordulva mondá:

– Már nem ébred fel többé. Meghalt.

E szavak még a vén czinikusra is valami rendítő hatással voltak, s magába mormogá: – meghalt! azon fiatal ember anyját veszté el. Szomorú hely ez! jer Béla, menjünk! mulatságosabb ennél a tánczoló pók, meg a sakkozó majom. Jer, jer!

Béla mozdulatlanul és halálsápadtan állt meg egy helyen; vállával a falhoz támaszkodék, s arczáról valami hideg veríték gyöngyözött alá.

Ezalatt újra hangzék a kisded szobából:

– Szegény anyám! egyetlen örömem, életem, minden gondolatom te! miért kelle téged elveszítenem?! oh, leányod, leányod vitt a másvilágra!

Béla az ájuláshoz volt közel. Minden pillanatban eszméletének elvesztésétől félt. Oly kínos furdalását érzé a lelkiismeretnek.

A szobában épen kalapja után nyult már az orvos, midőn Lajostól kérdezé:

– Én még most láttam önt először fiatal ember; anyja nagyon sokat szenvedhetett – szívrepedésben halt meg. Mondja csak ön, hogyan hívták édes anyját?

A kérdezett fölemelé könytől ázott arczát, s tört hangon válaszolá:

– Goldbachné.

Hanem erre a szóra meg aztán már a különczczel fordult egyet a világ. – Goldbachné, az ő egykori neje, – itt e helyen és – meghalva!… Egyszerre húsz év emlékezete merült fel lelkében. Eszébe jutott hajdani szerelme e nőhöz, s azon nap, melyen neje megcsalta s elhagyta őt, mely esemény őt nőgyűlölővé, különczczé, mondhatjuk, félőrültté tette. Eszébe jutott azon nap, melyen őt ismét feltalálta, elfogatta, beperelte és bebörtönözteté. S most azon nő, itt, e nyomorult fészekben, annyi évek óta kiállt szenvedései után – meghalva! Örüljön-e most már a Nemesis e világos játékának? vagy megszánja őt s mint keresztyénhez illik, bemenjen hozzá, hogy megbocsásson és megáldja őt halottas ágyán?… Bah! mondá magában szünet mulva, midőn már kiokoskodta magát a czinikus: – azzal már nem lesz rajta segítve! Meghalt, punktum! menjünk haza! holnap majd küldök pénzt a temetésre. El kell hiszen őt tisztességesen takaríttatni, mert végre is akármint okoskodom, egykor nevemet viselte; – úgy van, – szinte egy évig Zsedőfinének hívta a világ. Meghalt, – menjünk haza, öcsém! – mondá, és sarkán megfordult a kapu felé.

Hanem az «öcsém» nem igen bírt oly könnyen megperdülni a sarkán; – úgy tántorgott a fal mellett, mintha most mindjárt ő következnék abba a halottas ágyba beléfeküdni.

– Hát neked mi bajod? – kérdé oly hangon a különcz, mint ki már el is feledé a szomorú jelenetet, melynek tanuja volt. – Na bizony, – kár falba verni a fejedet azért, hogy szép mátkádat nem az illető helyen, hanem itt találtad. Azt mondja Shakespeare: «Asszony, mint a többi asszony!» Mondj le öcsém a házasságról.

A kapun kiértek, s a nélkül, hogy Béla, kinek szüntelen fülébe csengtek e vérét fagyasztó szavak: «Leányod vitt a más világra» – válaszolt volna, tovább mentek.

Ezalatt a kisded halottas szobában elcsendesült minden. Az orvos eltávozott. Lajos oda borult az ágyhoz; nem tudott többé sem sírni, sem beszélni. Mellette állt Róza, összetett kezekkel, melyeket még a halott feletti imádkozása közben feledett úgy. Lajos e pillanatban nem látta már őt. Rajta nagy éj feküdt. Pedig csak fel kellett volna tekintenie, – – mellette már a korány volt: a szép s gyöngéd keblű Róza. Sejthette-e akkor az ifjú, hogy e korány az, mely élete fölött elűzendi egykor azt a sötét, kínos éjszakát?!…

Róza, szünet mulva, némán, minden bucsúvét nélkül, de könnyes arczczal elhagyá a szomorú helyet. Oly nesztelen távozott, mintha csak szellem költözött volna onnan el.