… Felejteni! felejteni!

Ha az ember mindazokat a szomorú emlékezeteket el tudná egyszerre felejteni, melyek lelkén égnek! azokat az emlékezeteket, melyek üldözőivé váltak s nem tud tőlök megszabadulni, követik őt nyomban, kisérik őt minden talpalatnyi földre, a hova csak lép! – – – Mindnyájunknak van valami felejteni valónk. Történetünk folyamában is, a kik szerepeltek, majd mindenik elmondhatá: szeretnék valamit elfelejteni.

Zsedőfi Béla szerette volna elfelejteni azon napot, melyen először Bettivel találkozott. Ottil szerette volna feledni azon órát, melyben először hitt Zsedőfi Bélának. Az öreg Zsedőfi szerette volna feledni azon átkos perczet, midőn hajadon korában megpillantá a szép Goldbachnét, Goldbach szerette volna felejteni kompanistájával az első aláírást. Egyik sem tudott felejteni. Mindnyájan hordozták magokkal azt a fájdalmas emlékezetet, mely úgy a lelkökhöz tapadt.

Berkey ügyvéd úrnak is volt felejteni valója. Nagyon szerette volna, ha nem csak ő, hanem egész Pest egyszerre elfelejtette volna azon botrányt, mely leányát épen az eljegyzés napján érte. Csak maga Róza nem sokat törődött a világgal, mely mint mondani szokták: nyelvére vette őt. Lajos, – anyja temetése után másnap, fölment az öreg ügyvédhez, hogy a házbért s egyéb apró adósságokat kifizesse. A folyosón mindjárt Róza kisasszonynyal találkozott. Mind a kettő szíve megdobbant.

Lajos, kinek nem volt sok módja társaságokban forgolódhatni, meglehetős szögletességgel hajtá meg magát a szép hölgy előtt, kit utolsó találkozása óta föltünőleg halványnak talált.

– Az ügyvéd úrral óhajtnék beszélni, – mondá elfogódott hangon Lajos.

– Apám szobájában van, – szóla gyöngéd és csengő hangon a fiatal hölgy, s oly szomorú szemmel tekinte az ifjú még szomorúbb arczára, melynek vonásain nagyon élesen valának kifejezve a sors annyi sok csapásai.

Az öreg ügyvéd íróasztalánál ült, s épen egy pár patvaristát hallgatott ki, kik azon megbizatással küldettek szét a városba, miszerint tapogassák ki, vajon mulatja-e még magát a közönség a kézfogói fiaskóval.

A belépő Lajos, modoros köszöntése után tárczát vőn elő s mondá:

– Én Goldbach Lajos vagyok. Anyám tartozását, kit tegnap temettem el, hozám meg önnek.

Az ügyvéd nagy szemeket vetett az ifjúra, s mielőtt válaszolt volna, kiküldé a patvaristákat. Aztán elkezde magában valamit mormogni, de a miből nincs az a filológ, a ki szavakat magyarázhatott volna ki; végre mindig pattogóbbá lett a nyelve, s az utolsó szavakat, miszerint – Ön tette szerencsétlenné leányomat, – és hogy mit keresett önnél leányom? – oly hangosan mondá el, hogy a falak, a mikről azt szokták mondani, – nincsenek füleik, – azok is tisztán meghallhatták.

Az ifjú, elég nyugalmasan hallgatá végig a hozzá intézett beszédet, és csak midőn az öreg úr beléfáradt, vagy kifogyott a mondókából, válaszolt reá nyugodt, érczes hangon:

– Ügyvéd úr! önnek vádja igen méltatlan ellenem! Mily szerepet játszom én az életben? mily pont vagyok én a társadalomban, vagyon, rang, s egy részről igény, más részről elismerés nélkül, hogy rólam elmondhassa ön, miszerint a főváros egyik igen tekintélyes családjának leányát, egy egyformán művelt és ünnepelt hölgyet – én szerencsétlenné tettem volna?!… Róza kisasszony, mint égből szállt angyal ereszkedék le anyám szegény hajlékáig. S anyám, az életben tán egyetlen jóltevőjét, csak benne tisztelhette.

– Jóltevőjét? – mondá közbe az öreg, meglepetve az ifjú szavain, kinek szép tiszta hangja mindinkább reszketőbbé vált.

– Igen, ügyvéd úr. Hónapok óta majd mindennap meglátogatá anyámat Róza kisasszony. Sohasem jött üres kézzel, és sohasem távozott anyám áldása nélkül. Erős hitem, hogy ez áldás meg fog fogamzani rajta.

Az öreg úr egyet fészkelődött e szavakra, miket annyi érzelemmel, oly meghatólag monda el az ifjú.

Lajos folytatá:

– Róza kisasszony volt, ki anyám halálos ágyánál megjelent; velem együtt sírt, hideg teteménél együtt térdelt, együtt imádkozott!… Sohasem felejtem el azt az órát. Boldog mint boldogtalan állapotomban: mindig előttem fog lebegni azon angyal képe, kit isten akkor vigasztalásomra küldött!…

Az ifjú szemei megteltek könyekkel, az öreg úr pedig úgy megmozgott ülőhelyén, mint kit valami nagyon nyugtalanít; látszott arczából, hogy fel van benne költve a részvét. Valamint az is látszott arczából, mintha ezt mondta volna magában: – igen szép az, hogy az isten leányomat választá vigasztaló angyalul, csakhogy nagyon roszkor küldte őt vigasztalni! Miért épen a kézfogó napján?!

Pedig ha tudta volna az öreg, milyen bölcsen rendelte ezt így az isten!

– S most, – folytatá szünet mulva az ifjú, mialatt ismét tárczájához nyult, – engedje lefizetnem adósságomat; én még e napon bucsút veszek e háztól.

– S hová szándékszik ön? – kérdé székéről fölkelve az öreg, ki egészen megnyerve érzé magát az ifjú részére.

– Ahol dolgot és hajlékot adnak.

– S mi önnek foglalatossága?

– Semmi, vagy igen csekély. Minthogy szép írásom van, másolgatni szoktam. Itt van pénze, ügyvéd úr.

– A manóba, ne siettessen már oly nagyon! – mondá az ügyvéd, s homlokát és kopaszodó feje tetejét dörzsölgeté, mint ki valami új eszmét érlel, vagy ki szeretne határozni, de nem bír. – Tegye ön el azt a pénzt, – tevé utána habozva, mintha el is akarta volna venni, meg nem is. – Tehát ön egészen egyedül áll a világon?

– Egyedül.

– Testvére sincs?

Lajosnak homlokáig szökött a vére; kissé késett a felelettel, mig végre határozottan mondá:

– Nincs.

– Valóban szánom önt.

– Oh, engem ne szánjon, – mondá daczczal az ifjú – itt önnek pénze. Tessék.

– Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel. Csak beszéljen önmagáról. Mikor halt meg édes atyja?

– Azt sem tudom, meghalt-e, vagy még most is él, – felelt Lajos, mialatt arcza folyvást oly piros volt, mintha kifestették volna, s aztán szünet mulva tevé utána: – egyébiránt ügyvéd úr, nekünk semmi különös érdekünk sincs egymáshoz, nagyon lekötelezne, ha családi viszonyaimról nem kérdezősködnék tovább!… Anyám a világon a legboldogtalanabb nő volt; apám elveszett, a nélkül, hogy az emberek tudnának róla valamit, – tán vízbe halt, vagy öngyilkos lett, tán épen fel is akaszthatta magát,… mit tudom én. Ne erőltessünk ilyen dolgokat!

Az öreg úr ekkor már fel s alá járkált a szobában, hevesen és nagy léptekkel méregette annak szélét-hosszát. Valami rendkívüli eszmék forrhattak agyában, – míg végre megszólalt:

– Fiatal ember! tegye ön vissza pénzét, s mielőtt távoznék, igérje meg, hogy holnap ismét meglátogat. Megigéri?

– Nagyon hizelgő rám nézve e meghívás, – de valóban el nem gondolhatom, mit kereshetnék én tovább az ön házánál?

– Barátságomat keresheti, s azt meg is fogja találni, – mondá határozottan az ügyvéd, és csaknem egészen orra alá állt Lajosnak.

Az ifjú meghajtá magát.

– Tehát holnap? – mondá az öreg, Lajos kezét megszorítva.

– Tiszteletére leszek önnek, – felelt amaz.

Az ifjú eltávozott.

Az ügyvéd leánya még mindig a folyosón álldogált, s midőn a távozóval találkoztak szemei, szívök ismét megdobbant.

Ha tudta volna az öreg, mily bölcsen rendelte ezt így el az isten!…

– – S most hagyjuk Lajost. Fejezetünk czíme – évek mulva lévén, – majd csak évek mulva fogunk vele ismét találkozni.

*

Ismét előttünk áll a syrén. Nem ama pompás úri lakban találjuk őt jelenleg. Ott többé hiába keresnők!

Lajos anyja halála után mintegy pár hóval, valami nevezetes elárverezés volt hirdetve a hatvani-utczai azon házban, és illetőleg lakosztályban, mit egykor az irigyelt hölgy, Goldbach Betti birt. Bársony bútorok, álló aranytükrök, becses ékszerek, de még tán kevésbbé becses női ruhák is, mind, mind idegen kezekre jutának.

Pestnek valamelyik külvárosában találkozunk most vele. Olyan egyszerű, olyan igénytelen szobácskában, mintha csak valamely népszerűtlenített országgyűlési követ jurátusának szállásába lépnénk.

Egy díván, egy ágy.

Az ágyban alszik Betti, a dívánon hű árnyéka, Ottil. Ez utóbbi már nagyon megfogyott, és csak úgy hébe-hóba sóhajt már vissza a szép aranjuezi napokra, midőn még főispánok asztalánál ebédelt, s grófhölgyek páholyából hallgatta a karinthiai kapu-szinház énekesnőit.

– Holnap, – ne feledje ön édes barátnőm, miszerint szállásért kell fizetni – kezdi a legprózaibb hangon Ottil, – különben – – –

– Különben?

– Bizony különben a szabad ég alatt kereshetünk szállást. Az igaz, ott aztán nem fog bennünket senki többé szállásbérért gyötörni. Oh, ha én háziúr lehetnék!! Beh bánom, hogy Hamvay báróhoz nem mentem nőül, két háza van neki.

Betti sóhajtott, s a világon a legsentimentálisabb hangon mondá:

– Oh, van még más hely is, hol nem szükség szállásért fizetni.

– Ugyan hol? Holnap tüstént oda hordozkodunk.

– A temetőben.

– Menjen ön! Ön minden nap unalmasabbá válik.

– Ezóta már anyám is ott van valahol.

– Az isten nyugtassa meg őt.

– Meg apám is!

– Az isten nyugtassa meg azt is!

– Meg tán testvérem is.

– Tehát azt is nyugtassa meg az isten! – mondá oly könnyen Ottil, mintha csak az elvesztett páholyokról beszélt volna.

Ha a társadalomnak találkoznék egy oly Linnéje, mint volt a természetnek, ki az emberek jellemét tudná úgy osztályozni, meghatározni: melyik emberben minő szív lakik?! Kiben bízzunk, hogy az bennünket soha meg nem csal? Kitől féljünk és őrizkedjünk, mint olyantól, kit megrontásunkra teremtett az ég?

Ha Goldbachné tudta volna, hogy leánya, kinek életet adott, magában fogja hordani azon mérget, mely őt meg fogja ölni egykor!

A szerencsétlen anya mindig jobban ragaszkodott leányához, mint ahhoz, kivel megoszthatá boldogtalanságát, kivel együtt nélkülözött, s ki egyúttal kenyérkeresője is volt, – – annyira kenyérkeresője, hogy halála után vánkosa alatt százötven pengőt talált Lajos. Ez összeg bizonyosan Betti részére volt megtakargatva. S e megtakargatás miatt a legmindennapibb szükséget nélkülözék.

Mily megfoghatatlan titka a természetnek, hogy az anyák mindig azon gyermekeikhez ragaszkodnak legjobban, kik leginkább rájok szorulnak!!

– – Oly nő életét, minő Betti, nem akarjuk e helyen festeni. Nem czélunk gyöngéd olvasónőinket ily hölgyek élettitkaiba beavatni. Elég, ha azt mondjuk róla: – veszni indultál, veszni fogsz!… Hiába is pillantanánk életébe. Csak oly dolgokat látnánk ott, miktől magunk is visszaborzadnánk. E hely a legszomorúbb temető. Itt hal el az élet, a becsület, a nyugalom; – – s itt születik a szenvedély, a gyönyör, a kéj és a késő bánat!… S ki e helyet lakja, hiába sír, hiába átkozza meg életét és születése óráját, s hiába tépi ki minden hajaszálát, – – önmaga volt életének gyilkosa, – s nincs ember a földön, s isten az égben, ki valaha megbocsásson neki.

Évek mulva, – – évek mulva! – – –

Tekintsük meg őt majd évek mulva!