Új Diogenes.

Történetünk hőse nincs többé!

Rég ott fekszik valahol a temetőben, – – vagy tán nem is benne, hanem csak ott valahol a temető árkában!…

Egyébiránt mindegy, akárhol! Ott is csak kipihenheti magát. Neki pedig nincs is egyébre szüksége, mint a nyugalomra.

S hogyis ne?! Kit egész életén át oly rútul megviselt a sors, s kit úgy-úgy megdobált, úgy-úgy megkergetett mint gazdátlan kutyát az utczagyerekek, – – attól valóban nem sajnálhatjátok azt a hat láb mély s hat láb hosszú sírt, melynek ezóta már – nemcsak keresztje, de tán dombja sem látszik többé.

Még gyermekkoromból emlékezem reá. Akkor is már kész öreg ember volt. Pedig kár, hogy úgy megvénhedett itt a földön, mert utoljára is az egész világ bolondjának tartotta. Még a gyermekek is csúfot űztek belőle. Még a gyermekek sem mehettek el mellette az utcán, hogy egy-egy gúnyszót utána ne kiáltsanak.

Szegény öreg! – – – Csak most bánom, hogy én sem voltam különb a többi céda gyereknél! Beh máskép viselném most magamat, ha még élnél! Hogy meg tudnálak most becsülni! hogy megvédenélek! hogy megótalmaználak azoktól a csufondáros megjegyzésektől, melyekkel vérig üldöztetél!… Szegény öreg!

Igaz ugyan, hogy sokszor megkergettél bennünket! Néha utczahosszat futottál utánunk, s ha úgy véletlenül elcsiphettél közülünk egyet, – – na hiszen volt akkor dolga annak a gombos végű nádpálczának! – – – Az a gombos végű nádpálcza! – – – ha az tudna szólni, be czifra történeteket mondhatna el viselt dolgaiból. Az én hátam is nem egyszer kötött vele ismeretséget, – – – – – azzal a gombos végű nádpálczával.

Oh be jól emlékezem reá. Csak azt kellett az utczán utána kiáltanunk: «Diogenes! Kell-e lámpás, vén Diogenes?!» – Akkor aztán nézhettük, hogy merre tágasabb az utcza!?!

Én szegény öregem! Be sokszor megdorgáltál bennünket! Be sokszor elmondtad: – «hát erre tanítanak benneteket az iskolában?» S azzal – piff-paff – olyat nyomtál a hátunkra, – – szájunkban lesz az íze még lakadalmunk napján is, – ha t. i. kapunk valaha feleséget!

Én szegény öregem!… Emlékezetem óta, mindig egyazon öltözetben láttalak!

Tíz év alatt nem ment le testedről az az átkozott világos kék frakk, mely sárga rézgombokkal vala ékesítve, s a hol a rézgombok már leszakadoztak, – a kirívó hiányt csont és selyemgombok felváltva pótolák. Oh az az emlékezetes kék frakk! lett légyen nyár, ősz, avagy karácson, – te édes öregem, karácson napján is abban az egy szál frakkban dicsérted az Urat! Télen-nyáron, kurta nanking nadrágban jártál! Romlásnak indult saruid emlékeztetének az enyészetre: s borzas fejeden, ütött-vert magas kalapod, háromszor ment ki, s háromszor is jött ismét be divatba a nélkül, hogy te csak egyszer is elhajítottad volna!

– – – – –

Csak serdülő ifjúkoromban, midőn te már bevégzéd viszontagságos pályafutásodat a földön, – jutott a véletlen által tudomásomra: ki és mi voltál.

S nem is csoda! Egész addig, minden ember, – ifju, öreg, úr, szegény – egyedül ezen universalis néven ismert és szólított: «Jánoska!»

Kocsmába vagy az Úr házába ha bevetődtél, minden ember csak így köszöntött: – jó reggelt, Jánoska!

Minek is jártál te templomba?!

Nem okosabb lett volna kocsmában húzni meg magadat? hol nem kiabálta volna minduntalan füledbe a pap: «ne igyál!… ne igyál!…»

Oh mert te nagyon sokat ittál! – – én szegény öregem!! Különben nem is űztek volna belőled annyi bolondot! – – Hanem így templomban sem volt különb dolgod! Botrányköve voltál ott is a híveknek. Pedig végig azt hivéd: bölcseség köve vagy a világnak!

– – – –

Hogy a jó öreggel olvasóim is közelebb ismeretséget köthessenek, legczélszerűbb, ha mindjárt kedvencz helyein keressük fel őt. Kedvencz helyei pedig valának, másod- és harmadrendű kávéházak, elsőrangú csapszékek, étkező és mindennemű mulatóhelyek, Pesten.

Lakását ki sem tudá. Vagy tán nem is volt, mert a nyári éjeket nem egyszer sétálá keresztül, téli éjszakákon pedig többnyire ott virradt meg, ahova estve bevetődött: a legkényelmesebb csapszék, vagy a legközelebbi kávéházban, hol is aztán párnája volt egy felfordított szék háta, madrácza volt kiterített vörös karton zsebkendője, takarózója pedig volt nyakravalója, vagy hidegebb időkben szolgálatára állt még – nadrágszíja is!!

E szomoruságos élete mellett azonban az öregnek voltak jobb órái is, – ha azokat csakugyan jobbaknak lehet mondanunk, miket alább elbeszélünk. Ugyanis, nélküle azon időben, nem történhetett mulatság, nem volt jó kedv, hahota Pest nyilvános helyein; kiválólag a zúgkávéházakban. – «Hol van Jánoska? Nem ér a mulatság semmit, ha ő itt nincs! Kerítse valaki elő Jánoskát!» – hallatszott majd minden éjjel a nemes ifjúság között; s ha ilyenkor véletlenül közéjök toppant Jánoska, – lett egyszerre taps, zaj, nevetés mintha ördögök szabadultak volna el lánczaikról.

A szegény öreg aztán alig találta ilyenkor helyét.

Egyik puncscsal, másik rummal, kávéval és az isten tudná miféle italnemekkel kinálta, miknek rendesen nagy része sem a szájba, sem a gyomorba, hanem kalapjába vagy frakkja hátulsó zsebébe omolt a jó öregnek.

Sokszor láttam, hogyan szomorodott el aztán az ilyen kegyetlen tréfákon! Hogyan fordult félre, s törölt le ránczos arczáról egy pár könyet! – – Hanem azzal a nemes ifjúság mitsem törődék. Sőt újabb ötletek kigondolásán jártatta az eszét; s ki legvadabbat gondolt ki, ötletét rögtön végre is hajták.

Míg józan volt, addig csak csínján bántak még vele. Mert elménczkedéseiket a Diogenesnek gúnyolt öreg busásan vissza tudta torolni.

– Miért csúfolják magát Jánoska, Diogenesnek? kérdék tőle egyszermásszor.

– Azért, mert bolondok vagytok, öcséim; én pedig nagyon okos, hogy köztetek lámpával kell fényes nappal hozzám hasonlót keresnem az okosságban. S akkor sem találok.

– De hallja maga, nem jól beszél maga, Jánoska! mert tudja meg, hogy Diogenes nem volt ám soha részeg.

– Nem csuda, mikor mindig üres hordóban lakott; lőn a lakonikus válasz.

– Mondja meg Jánoska, – faggaták tovább, – miért nem vesz már egyszer új ruhát magára? Ilyen rongyosan bizony belé nem szeretnek a menyecskék!

– Hadd rongyosodjam, öcsém! Régi dolog már, hogy rongyból lesz a papiros, papirosból a bankó. Ki tudja, ha levetem majd testemről ezt a frakkot, melyben most annyian megbotránkoztok, – vajon az egyik szárnyából nem – ezer forintos bankjegyet fognak-e még gyártani? meg a másik szárnyából is, – meg a hátából is? Hány embert tehet még e rongy maradványa szerencséssé, vagy épen boldogtalanná, – – a mint a pénz szokta magával hozni! Avagy ki tudja, hogy a rongyos frakk, miután majd a kertek alatt vagy a szemétdombon, puttonába rakván valamely éhes rongyász, papirrá készíttetik, – vajon nem azon papirra fogja-e valamely bölcs, halhatatlan gondolatait megírni? Vagy hány boldog vagy épen boldogtalan házassági szerződés megírására szolgáland még anyagúl e rongy? Ki fogja megátkozni vagy talán megáldani akkor azt a türelmes papirt, melynek apja egykor frakk képében a szegény Jánoska testét takargatá?! azért a sokat üldözött emberét, a cynicusét, azét a korhelyek matadorjáét, kit az egyik csapszékből csak azért vetnek ki, hogy a másikba ismét beállítson, s ha ott aztán ráestveledik, ott mint illik, meg is virradhasson!…

– Ej, ne papoljon ilyen szomorúkat, Jánoska! Jobb bizony, igyék egy pohár bort! Iszik-e Jánoska?

– Iszom öcsém, csak tölts! nekem való a bor, nem a boldog embereknek.

– De hátha megint megrészegszik?

– Ne gondolj vele. Én esem el, nem te.

– Minap is bezúzta fejét, a mint a «két pisztoly» kávéház küszöbéről leesett. Csupa vér volt.

– Nem a te véred folyt, hanem az enyim. – Tölts! Nem kár az én véremért! Folyt ez a vér már haszontalanabb dologért is: mikor – menyecskék miatt veregették be a fejemet! Hej a ki – – –! Hanem töltsetek hát, s ne papoltassatok itt a levegőbe!

Az ifjúság közelebb húzkodá székeit az öreg körül, s miután titkon összepillantának, tele tölték poharát.

– Hát – – mondja meg csak Jánoska, szerették-e magát hajdan a lányok?

– Hogy szerettek-e? Hej! – – szerettek is, – – meg is csaltak! Most is azoknak a koldusa vagyok!… Hanem hagyjuk ezt, öcséim. Régen volt az, mikor én még szerelmeteskedtem. Tán nem is igaz. Kiket én még Klárcsikámnak, Zsuzsikámnak hivtam, – lett azokból most már Klára néne, meg Zsuzsánna asszony: s kiket egykor gerliczémnek, angyalomnak mondék, – sátánnak is rosszak volnának már!… Régen volt az! Nagyot fordult a világ. Tán még a nap sem úgy süt többé, mint az én időmben; – annyira megváltozott minden, – – csak az asszonyok maradtak meg – régieknek. – – Tölts, hadd iszom!

– Sok baja lehetett Jánoskának az asszonyokkal, hogy ilyen furcsán beszél rólok.

– Volt, de nincs már. S most már csak azt mondom én is, mit Diogenes monda, midőn az athéni országúton, két – rosz hírben álló asszonyt látott felakasztva.

– S mit mondott Diogenes?

– Azt mondá: bár csak minden fa ilyen gyümölcsöt teremne! – – Sámson is azt a verset írta Deliláról, midőn megcsalta őt: «Méz íz alatt mérget, – Szép almában férget, – Rejteget sok feleség!»

– Valami fűzfa poéta lehetett az a Sámson, úgy-e Jánoska?

– Eltaláltad, öcsém. Kár hogy az ő idejében nem éltél, mert bizonyosan a te álladdal verte volna le a filisteusokat! – – Micsoda ital az, mi előttetek áll, öcséim?

– Ez bizony puncs, Jánoska. Iszik egy pohárral?

– Innám biz én kettővel is, – hanem csak bort. Azt is csak úgy, hogy vizet ne töltsetek belé, mert akkor meg nem iszom. Azt zengedezi Vitkovics egy szép versében: – «Ki vizet tölt borba, – Guta üti orrba!»

A nemes ifjúság, mely már ekkor meglehetős jó kedvében vala, tele tölté az öreg poharát, mit az mohón ragadott meg, s még mohóbban kiüríte.

– No még egyet, Jánoska!

– Akár kettőt!

A borok fogytával növekedék az ifjúság kedve, mely egyre szilajabb irányt vőn.

Jánoska ismét egy pohárral kezde megbirkózni.

– Ejnye, – szól egy az ifjak közül: – hol tanult illedelmet, Jánoska? Nem tud felkelni, mikor iszik? Keljen mindjárt fel s köszöntse ránk azt a poharat!

Jánoska engedelmeskedék. Fölkél, – – azaz csak akart fölkelni, ha t. i. tudott volna. Hanem nem tudott, mert a nemes ifjúság szépen a szék hátához kötözte őt, frakkja szárnyánál fogva.

Az öreg úr nem szólt e pajkos csínyre; csak egyet – mosolyodott.

– Ki tette ezt? – kérdé egy az ifjak közül; pedig épen az tette, a ki kérdé. – El kell őt szabadítani! – S azzal elvágta peniczilussal frakkjáról a zsinórt, de úgy, hogy a frakk végéből is ott maradt egy jó darab.

Jánoska ekkor fölkelt, hogy meggyőződjék; s aztán kihajtá a teli poharat, mintha mi sem történt volna. Aztán megint olyan jókedvüleg mosolygott. A szegény öreg úgy megszokta már ezeket a bolondoskodásokat.

– Így la; most már üljön le Jánoska.

Az öreg asztalra teszi a poharat, s le akar ismét ülni, – – – – haj de egyszerre hanyatt vágja magát… A széket titkon elránták alóla.

– Hahaha! hahaha! kaczagott egyszerre a barom ifjúság. – Jöjjön ide Jánoska, majd fölemelem!

– Se baj Jánoska! katona dolog!

Az öreg felvánszorog. Bizonyosan nem igen ütheté meg magát, mert ekkor is csak mosolygott. Hanem az a mosoly szomorúbb volt a sirásnál!

– Lám megmondottuk, ne igyék annyit Jánoska! Itt van la! már álló helyében is elesik. Törölje meg a képét; – merő por!

A jó öreg hátra nyúl frakkja zsebébe, hogy elővegye ismeretes karton keszkenőjét letörleni arczáról a port, mely eséskor ragadt reá. Oh de mi történt?! Egyszerre elordítja magát, mint egy megszúrt bika a spanyol viadalon – (mikben még a bölcs spanyol státusférfiak is gyönyörrel vesznek részt) – kikapja kezét a zsebéből, mintha kigyó csípte volna meg… hát pedig nem kigyó csípte meg, hanem zsebkendője helyett egy – égő-tüzes koppantóhoz kapott, mely szinte veres volt a forróságtól, s melyet a nemes ifjúság csempészett zsebébe.

– Mi baj, Jánoska? – kérdik, odatódulva a haza – – akarám mondani – a kocsma oszlopai. – Mi történt önnel, Jánoska?

Az öreg nem felelt. Elvetette a tüzes hamvvevőt, s kezét szájához kapta, mint rendesen szokták tenni a testöket megégetett emberek.

Ez már sok volt.

Ennyi kínzással fizetnie meg azt a néhány pohár bort, melyet ők már úgyis elfecséreltek volna, vagy kiöntöztek volna a padlóra, abroszra, falakra: – – – valóban sok! – – Mennyi szégyennel jár a szegénység! kivált ha a szegény ember még a – bort is szereti!!! – – – Pedig ki is szeresse a bort inkább, mint a szegény ember?! – – Meleget, hideget, – csak a bor által lehet eltűrniök! Hát még a nyomorúságot?! hát a lenézetést, – megvettetést, – osztályokbóli kizáratást?… Be nagy áldás, hogy olykor-olykor a szegény ember is leihatja az eszét, s az által megszünnek öntudata, eszmélkedése, gondolata, fájdalma és gyötrelmei!! – – Oh hallatlan bűbája van a bornak; – – mikor még a gazdagok is alája vetik magokat, hát a szegény ember, hogy ne folyamodnék hozzá!? mikor az olyan jót tesz vele! elaltatja, elringatja s önfeledésbe sűlyeszti! Pedig a szegény embernek be sokat kell felejtenie! Mi altatja el kétségbeesését? a bor! elcsüggedését? a bor! mi feledteti nyomorúságát, inségét? a bor! – – Oh – hallatlan bűbája van a bor mámorának! S ezt nemcsak a szegények ismerik el, kik fűtetlen szobában, avagy a kertek alatt virradnak meg vagy halnak el, étlen, hidegben! – – Jól tudják ezt a paloták hősei is, kik kéjben alszanak el, gyönyörre virradnak fel! Miért, – miért dorbézolnak mégis a nagy urak is? S ha dorbézolnak, ha borba fuladnak, – miért zárják el magokat palotáik termeibe? Szégyenlik magokat, nemde? Oh igen, – – hisz eszét veszteni, csak szegény emberek sorsa! Miért is innák le magokat a nagy urak nyilvános helyen?! Miért aljasodnának le a néphez, mikor a nép lealjasodik az állathoz, s ez által egyenlőek lennének azokkal! – – De hiszen jól is van ez így a mint van! Ti nagy urak, isztok jókedvetekben, – – a szegény legény iszik – bujában!

– – – Egyébiránt édes olvasóim, bocsássatok meg; – e leírt ostoba gondolatok nem enyémek! A Diogenesnek gúnyolt jó öregtől hallám ezeket, és csak mint jellemére vonatkozókat beszélém el. (Egyébiránt elismerem, hogy luxus volt; úgy sem javulunk!)

S most térjünk vissza öregünkhöz, kit – ha jól emlékszünk, épen azon tréfás jelenetnél hagytunk el, midőn a tüzes koppantót markába szorította. És csakugyan tréfás is volt a jelenet, mert az öreg minél jobban dugdosta – hol zsebébe, hol szájába a kezét, melyen a tüzesített hamvvevő hólyagokat szítt, annál inkább röhögött a nemes ifjúság.

Hogy lehet már ennyi bolondot elkövetni?! Hátha még azt is elmondom, hogy midőn megsokalta Jánoska ezt a sok komédiát, s e végből már távozni akarván, olyan fekete volt egész képe, mintha csak posztóval vonták volna be. Egy fiatal genie ugyanis odalopódzott szépen az öreghez, s vigasztalás és békítés ürügye alatt végig czirógatta orczáját, olyaténképen azonban, hogy a nagy czirógatás alatt – koromfeketére festette azt.

– Hagyjatok nekem békét, – szólt elkeseredve s visszaborzadva fekete képmásától az öreg, midőn azt a tükörben megpillantá. Mi örömetek telik benne, hogy ilyen vén emberből bolondot csináltok?! Ez-e a ti borotoknak ára? Akkor kár volt elfogadnom, mert nagyon drága! Nem is jövök többé közétek! Inkább a kutyákkal egy ólban, mint veletek egy asztalnál!!

Gondoljátok, hogy tán volt e keserű szavaknak hatása?

Igen, a mennyiben az ifjúság akkorát kaczagott reá, hogy végre már a kocsmáros úr is megsokalván az örökös lármát, szépen karon fogá Jánoskát, s az ajtón kivezette.

Az öreg kibotorkált a holdvilágos éjbe. Még csak vissza sem káromkodott azokra a hahotákra, melyek még utána hangzottak a kocsmából.

Hová ment? hol feküdt le? melyik kőre hajtá fejét? s melyik utcza-szögleten virradt meg? – sem mi nem tudjuk, sem mások nem tudják, mert azóta nem láttatott sehol! Régi jó helyeit elhagyta; búcsút vett a kávéházaktól, búcsút a lebujoktól! – Tán felakasztotta magát! vagy hogy bevitték a dolgozóházba, vagy épen a bolondok házába!! – Az is meglehet tán, miszerint addig botorkált még azon éjjelen, hogy utoljára rátalált a – Dunára.