A Duna mentében fekszik egy közép nagyságú, fél-magyar, fél-német városka. Valódi neve nem hajtván semmit a dologra, költött nevet adunk neki. Költött neve pedig legyen ezennel Al-Örs, – minthogy ily nevű helység, a régi viharos időkből, legtöbb találtatik hazánkban. A városka nem sok nevezetességgel bír. Annak bizony nincs – sem múzeuma, sem nemzeti szinháza, sem gázvilágítása, sem szobrai, – mely utóbbiak különben Pestnek sem lévén, mit is kerestek volna azok ily kis városkában? hol az érdemes tanács nagy bölcsen elhatározá, miszerint az éjjeli kivilágítások fölöslegesek, miután a becsületes embernek télen hétkor, nyárban pedig kilencz órakor – otthon a helye! vagabundok, korhelyek és tolvajok kedvéért pedig ostobaság volna kivilágítani a várost!! A kisvárosi hatóságok sokszor elmések!

Nevezetessége tehát a fenn tisztelt városkának nincs. Legfölebb egy polgári ház benne a nevezetesség; az is csak azért az, mert azon polgári ház körül forog e hosszú történet. (Azért mondom pedig hosszú történetnek, hogy készítsem hozzá a szerkesztőt vagy kiadót, kik néha mint a tűzi fát, öl számra szokták venni a kéziratot!)

Azon – bennünket érdeklő polgár család fejének neve: Johann Goldbach.

Nem tehetek róla, hogy nincs magyar neve! Hanem az nem is tesz semmit, mert ő azért mégis olyan jó magyar volt, mint más akárki; mint ilyenre, számos példa van hazánkban.

Johann Goldbach jól rendezett s jól is jövedelmező fűszerkereskedéssel bírt a «kék macskához» czímezve. Arról sem tehetek, hogy ezek a kereskedők mind olyan különczök, s boltczímekül a legbizarabb, természetellenes dolgokat választják, mint: arany elefánt, zöld kakas, arany szarvas stb. A kereskedők ezen mesés csodaállatai is bizonyosan ott teremnek, hol az Eszterházyak griffjei! – Miért is nem használnak inkább alkalomszerű czimereket? mint teszem: – divatkereskedés a – fényüzésnél! – hogy már e borzasztó szó láttára is visszaijednének a leányos apák! Vagy továbbá ilyenfélét; – topán- és czipőraktár a – rossz kövezethez! – lámpakereskedés a – budai sötétséghez! – férfiszabó a – rongyos proletárhoz! – kávéház a – czikóriához! – bormérés a – szomjas torokhoz! – Ezek legalább léteznek az életben!

Azonban hagyjuk abban! ily badar dolgokat kötet számra tudnék összeírni, hanem azért mégsem jönnénk rá, hogy vajjon micsoda család is hát azon Goldbach-család, melyről beszélni akarunk, s melynek vagyon jól rendezett füszerkereskedése a kék macskához!

Goldbach János negyven éves, nős, két gyermek atyja: hajlandó az elhízásra, haja szőke, szeme kék; visel bajuszt, szakált és vastag pisze orrt. Karaktere: jámborság, szelidség s nejének papucskormánya alatti görnyedezés. Foglalkozása: reggeltől délig, kereskedelmi ügyek, délben ebéd, ebéd után a kávéházban fekete kávé, mellé egy szám Allgemeine, utánna egy partie à la guerre, rá egy pohárka gyönge kömény-víz, rendesen kiöblögetvén utána száját, hogy madame Goldbach meg ne érezze rajta; ezek után egy futó pillantás a boltba, onnan be a család körébe társalgás végett; este vacsora után lefekvés és egyéb dolgok.

Ez – futólagosan rajzolt képe Goldbach úr életének. S most menjünk a részletekre; kivánván magamnak elegendő erőt a muzsámtól, hogy ne váljak unalmassá, – az Úrtól pedig elegendő erőt a jámbor olvasóknak, hogy az olvasásba belé ne fáradjanak!

A kék macskához czímzett fűszeres bolt, húsz év óta áll már jó renoméban, az említett kis városka főpiaczán. A kereskedés nem volt egyedül az ő tulajdona. Vala neki kompanistája is, kit rendkívüli éles ész, csinos külső s nagy kereskedelmi talentommal áldott meg a természet. Ez volt leghivebb barátja a jó Goldbachnak. Barátja, tanácsadója, ügyvezetője, titkára és társa, kinek ügyessége és szorgalma mellett, csakhamar örvendetes virágzásnak indult a kék macska. Hogy el ne felejtsem, – hívták a derék kompagnont Zsellye Bertalannak.

Goldbachnak volt egy igen-igen szép felesége, ki halálba szerette férjét: – és Zselylye Bertalant ki nem állhatta.

Zsellye Bertalant ez nagyon búsítá. Goldbachnénak vele éreztetett ellenszenve és csípőssége miatt nem egyszer akart már viszonyt szakítani a jó Goldbachchal. De a jó Goldbach sohasem akart tudni róla.

– Már megint megy az eszed, Bertuskám? – szólt egy napon társához, a fűszerészhez. – Lásd, ez az én feleségem jó asszony volna máskép, hanem olyan bolondos szeszélyei vannak. Már engem csak szeret, imád, s tudod mégis hogy velem is mennyire érezteti szeszélyeit. Azt gondolná a világ, hogy papucs alatt vagyok. Pedig én csak gyöngédségből hajtom meg fejemet. Hiszen ha akarnám, bátran dohányozhatnám is előtte; de nem teszem, mert a füst a mellére hat. Ha akarnám, ihatnám bort is, a mennyi kell; de nem teszem, mert nem állhatja a bor szagát. A burnótozással is csak irántai gyöngédségből hagytam fel. Pedig ő sohasem mondta. Hanem mert magam is beláttam, hogy a burnót – fi donc – – valami utálatos dolog! Oh én sok mindent elkövethetnék, ha akarnék! de nem akarok. Megtilthatnám azt is, hogy veled tovább is éreztesse ellenszenvét. De ládd édes Bertuskám, mikor az mind csak női szeszély. Fel se vedd. Majd eszére tér. Az volna még hátra, hogy e miatt ily virágzó és renomirt kereskedést mint a miénk, ketté szakítsuk.

– Igen, de ha terhére vagyok nődnek.

– Ej: asszonynak a kereskedésbe semmi szólása.

– S ha mégis – – – –

– Semmi mégis! Rá se nézz.

– Végre még a számadásoknál is gyanusítani fog.

– Ah, szeretném látni. De már ki ennyire megsértené az én barátomat, annak csakugyan megmutatnám, ki az úr a háznál! Bizonyos lehetsz benne, hogy akkor tüstént – –

– Ugyan mit csinálnál?

– Tüstént behoznám ismét a pipákat a házhoz, s füstölnék az orra alá mint egy basa; s tömném magamba a burnótot, hogy megpukkadna mérgében! szóval, minden kigondolható vexaturát elővennék boszantására. Még bort is innám!

Bertalan úr elmosolyodott a jó Goldbach e nemes felhevülésén, de nem szólt semmit többet, mely annyit jelente, hogy a viszony felbontása újra elhalasztatott.

E pillanatban kis fiú lépett a két kereskedőtárs szobájába. Mintegy tíz éves lehetett. Gyönyörű, kedves teremtés; lágy, szőke haja olyan volt mint az arany, s leomlott egészen vállaira. Oldaláról piros szíjon rezes kard csüngött le: lábacskáit pedig réz sarkantyús piros csizma boritá. A kis fiú, mindőn belépett, egyszerre katonás állásba vágta magát Goldbach előtt, s meglehetős lármás hangon így szóla hozzá:

– Apám! azt üzente mama, hogy nekem tüstént végy egy paripát! még pedig olyant, a mi szalad is – meg eszik is, mert másforma nem kell!

A két kereskedőtárs összenézett. A jó Goldbach szemeiből csak úgy szivárgott ki az apai öröm. Mintha mondta volna: – büszke vagyok ez eleven, e tüzes, e katonának termett gyermeknek apja lehetni!!… – Aztán olyan szánó tekintettel fordult a még nőtlen kompanistához, mintha mondta volna: – lásd bohó, miért nem házasodol? most neked is lehetnének ilyen örömeid!…

A fiú ezalatt folytatá:

– Nos? lesz paripa apám? vagy nem lesz? mert különben – – –

Goldbach majd kibújt apai örömében a bőréből. Tetszett neki ez a katonás hang. Mintha mondta volna: – teringette, minő talpraesett egyenruhás polgára lesz ebből a városnak! (Goldbach maga is az volt, egyenruhás polgár; viselvén zöld frakkot, zöld nadrágot és zöld forgóval pofoncsapott kalapot és őrmesteri rangot a vadászszázadnál.)

– Nos, mi történnék különben, ha például nem vennék neked paripát? – kérdé enyelegve az apa, mialatt leült, s a fiút két térdére ülteté.

– Akkor nem fogom ma este születésed napjára elmondani azt a szép verset, melyre Bertalan bácsi tanított.

Goldbach mosolyogva, mintegy hálás tekintettel nézett a komoly kompanistára. – Mennyi barátság! mennyi gyöngéd figyelem! gondolá magában, s azzal ismét a fiúhoz fordult.

– S te tanultál valami szép verset születésem napjára, kis fiacskám?

– Igen; hanem azt nem szabad neked előre megmondanom. – Aztán – –

– Nos?

– Mama is készített valamit számodra. Szép, aranybojtos házi sipkát, óratokot, selyem papucsot; meg azután Betti is, sok – sok – sok mindenfélét. Hanem ezt nem szabad tudnod!

– Oh aranyos gyermekem te! szólt az apa, félre simítván a fiúcska aranyló fürteit. – Dehogy nem veszek én neked paripát!

– Olyant, a mi szalad?

– Olyant.

– Hanem Bettinek nem lesz szabad ráülni?

– Pfui! ki látta, hogy kis leány lóra ülne?!

A fiú leugrott ezzel apja térdéről, s lármásabban mint jött, – rohant el.

– Hollá! csakhogy Bettinek nem lesz szabad ráülni paripámra!

A kereskedőtársak magokra maradtak. Az egyik szótlanul, komolyan, a másik csordultig keblében az apai örömökkel.

– Nos, Bertalan kollega, – kezdé szünet után a kereskedő. Ilyesmit látva, megjön-e már egyszer a te kedved is házasodni?

– Alig hiszem.

– Lásd, azért nem szeret téged a feleségem is, mert valódi nőgyűlölő vagy. Hanem várj csak; hiszen tudom, megkedveltetem én még veled a fehérnépet. Ma születésem napja lévén, egy kis családi ünnep lesz a háznál. Itt lesz többek közt Holdburg Fanni is, – tudod, az a szép özvegy, az oly jó szerencsével bukott Holdburg fiatal özvegye. Csak te csapd neki a szépet! azt mondják, nagyon hajlékony. Be szép pár válnék belőletek. Teringette, ma lesz a napja, hogy összeboskózlak benneteket. Ma ugyis igen jó kedvem van. Két butella bordóit is rendeltem már az ünnepély emelésére… Hanem nem a magunkféle bordóiból ám, – tevé utána tréfásan; – tudod, a mienk nem valódi; azzal nem sok becsületet vallanánk… Azonkívül két butella franczia pezsgőről is van gondoskodva. Szereted te a pezsgőt? Oh mert én imádom! Két pohár belőle, engem valódi hőssé tesz. Úrnapkor is, midőn kirukkolok századommal az ünnepélyre, magamra sem veszem addig az uniformist, míg két pohárral abból a hosszúnyakúból fel nem hajtok. Hanem aztán akkor kell megnézni Goldbach őrmestert. Hogy tartja magát! hogy villámlik a szeme! teringette, nem vagyok utolsó legény a glédában! Majd meglásd Bertus, rád is minő hatással lesz az a jó pezsgő! Hanem akkor aztán csak neki, előre! ostrom alá a szép özvegyet! ne tágíts! mindig előre! majd én is segítek! én fogom pillantásaimmal tudtodra adni, hogy most mit mondj, most meg mit tégy, – – – mert néha tenni is kell ám, teringette: üres szavakkal nem sokra megyünk a nőknél, kivált ha valamely nő már özvegy asszony is! Teringette, kolléga, be nagy hiba benned, hogy te csak a könyvvitelhez értesz oly kitünőleg, s az asszonyokkal pedig nem tudsz bánni! No de hiszen majd beléjösz te is. Ma lesz az első próba. Csak ma viseld magadat ügyesen, mert minden az első benyomástól függ! Tehát számolhatok reád, hogy ma vendégem leendesz?

– Ments fel kérlek; lásd, mikor nekem oly teher a nők társasága, – szólt lanyhán a kompagnon.

– Itt van la! már megint teher! S miért volna az teher?

– Mert én ügyetlen vagyok, s nők között szótalan.

– Ej lárifári! nincsen könnyebb mint azon segíteni. Mindjárt adok én neked leczkét kolléga, csak nyisd ki jól a füled. Tanultam én már a te genied után a kereskedelmi dolgokban, miért nem fogadhatnál el te is tőlem pár leczkét a szerelem ügyében? Az nem szégyen. Először is tehát, a kiválasztottad megszólítod – – –

– Igen; de ez az átkozott megszólítás a bökkenő! Mit mondjak neki?

– Az nagyon könnyű. Azt mondod, a mi eszedbe jut.

– Bah! Leghamarabb jutnak eszembe a kereskedelmi czikkek. A czikória ára fölebb ment, a rio-janerói kávé lejebb szállt, mult héten nyolczvan darab czitromunk rothadásnak indult, s ebből veszteségünk, darabját per 3 kr. számítva, lesz – –

– Hagyd el kollégám, mert már kiveszesz türelmemből! – – Hogy te már nem tudsz egyebet a könyvvitelnél! Tüstént megbuktál, mihelyt hölgyek előtt czikóriáról és rothadt czitromról beszélsz. Még ez utóbbit valamely ártatlan liba magára is vehetné mint hasonlatot. – – Mégis ha virágkereskedő volnál, s beszélnél kaméliákról, rododondákról, kék ibolyáról, s ilyenkor mindig hozzá tennéd, hogy épen oly virulók, oly szépek mint ön, asszonyom! Ah, de rothadt czitrom! – – – Vagy volnál divatkelme árus, s beszélnél selyemről, bársonyról, és szépen oda alkalmaznád, hogy az épen most érkezett selyem olyan, mint imádottad haja, a bársony pedig mint annak bőre, – lágy, puha, fehér! – Ah, de rothadt czitrom! – – Kollega, kétségbe kell esnem, hogy valaha hív szeretőt találhass!

– Én magam is ezért akarok kimaradni a hölgyektől, – mondá kedvetlenül a kompanista.

– Sőt ellenkezőleg, épen azért kell társaságukban részt venned, hogy beléokulj! Punktum! meg kell jelenned. A bordóit nem hozattam hiába, s a két palaczk pezsgő magamnak sok, a szép Holdburg özvegynek pedig széptevőre van szüksége. S most megyek és mindjárt megmondom feleségemnek, hogy téged is megnyertelek a családi ünnepélyre.