Goldbach polgártárs boltja a «kék macskához» saját házában vala. Vala pedig a házban hat szoba; egyet a fiatal boltos segédek bírtak, hátul, az udvarra nyíló ablakkal, és szemközt a kis házi majorsággal, mint tyúkól, galambdúczok, hidlás stb.; tehát ez nyujtá a legszebb kilátást; egy másik, szintén kisded, de nagy tisztaság és csínnal rendezett szobát a szerény, igénytelen és szorgalmas kompanista bírta évek óta; a nagy barátság Goldbach iránt köté őt e szerényke szobához, különben kényelmesebben is ellakhatott volna a város bármely szebb épületében. Hanem a barátság! Mikor az némely embernél olyan varázserővel bír!…

A többi négy szoba a család rendelkezésére állt. A négy szoba e napon, mely a családfő születése napjának vala ünnepe, tetőtől földig ki volt forgatva régi jelleméből. Padlók zsuroltattak, falak meszeltettek, bútorok poroltattak, edények sikáltattak, kések köszörültettek, tyúkok leölettek, nyársak forgattattak, gyerekek ugrándoztak, örülvén az estére bekövetkezendő lakomának, mely minden évben csak egyszer, még pedig e nevezetes napon szokott előkerülni. – S minthogy Goldbach úr nem volt valami gőgös arisztokrata, tehát az adandó ünnepélyre segédeit is meghívá; s ezért a segéd urak is sokkal nyájasabbak valának a szokottnál: a boltba belépőket hangosabban köszöntötték, s ha csinosabb szobalányka, vagy olyan gömbölyűbb szakácsnő vetődött be, egy pár elmés bókkal fogadták, sőt szabadságot vőnek azoknak piros ajkukon egyet csípni is, ha t. i. a szüntelen boltban tartózkodó kompanista úr történetesen félre nézett.

Esti hat órára már a nagy tábla meg volt terítve. S épen a háziasszonyságot is a körül találjuk, gondosan igazgatva, egyengetve a terítéken.

A háziasszonyság még fiatal nő: nem több 29–30 évesnél. Még folyvást gyönyörű vonásairól itélve, tizenhat–tizenhét éves korában csodaszépség lehete. Most is elég szép azonban, eléggé gazdag nemének minden bájaiban, hogy unalom, játék vagy szeszélyből hódításokat tehessen. Ámde minek ez már neki?! Férje van. Elég ha egymást boldogítják.

S valóban a legboldogabb férj, Goldbach.

Hanem meg is becsüli a szép asszonyt! Úgy gondoskodik róla, úgy figyel minden óhajtására, úgy sürög-forog körüle s olyan előzékeny! Lám, a dohányzást is elhagyá végette! meg a burnótot, meg a boritalt, – kivéve ünnepek alkalmával azt a szokott két pohár pezsgőt, midőn mint őrmester a polgári vadászszázadban kirukkol parádéra. Ez meg volt neki engedve, mert Goldbach anélkül nem tudott a glédában katonásan állni.

Hova kell már jobb férj?!

S hova kell jobb nő, kit magában ennyi figyelem már boldoggá tud tenni?!

Goldbachné a legjobb családanya is. Két gyermeke van: Betti és Lajos. Ez utóbbihoz már volt szerencsénk, a másikat is szintén mindjárt bemutatjuk.

A kis Betti épen e pillanatban fut az étterembe. Angyalszép gyermek, világos lenvirágkék szemekkel, s mint aranyhullám vállacskáit körülomló szőke hajakkal. Tizenegy-tizenkét éves lehete; bár gyöngéd, gyermeteg vonásai ennyi időre sem mutatának. Egészen anyja képmása volt. Ugyanazon szemek, orr, liljomfehér bőr s mellé az ajkacskák, mint a tejbe csöppentett vér. Arczának kifejezése is az vala: komoly és ábrándos, mely oly feltűnő volt e gyermeteg arczhoz, s egészen ellentéte a tíz éves Lajosnak, ki sarkantyús piros csizmában járt, veres csákót viselt és kardot az oldalán; azzal a karddal aztán neki-neki menvén a pohárszéken díszlő gypsz figuráknak, úgy lefejezte azokat a mosolygó Vénusokat, Napoleonokat és Herkuleseket, hogy nem volt az a drótos tót, a ki többet emberré tudta volna őket drótozni. S ilyenkor a kis Betti nem tudott egyebet tenni, mint szépen megsiratni az elhullott gypszhősöket, s midőn megsiratá, kemény papirosból ragasztott össze koporsót, belé fekteté a marengói hőst, a sz. ilonai mártirt, s fehér szemborítóval elfedve, a kertbe temeté egy kis sírhant alá, szomorú fűznek árnyékába, honnan is aztán más nap szépen kiásták a házi ebek, vagy épen maga Lajos úrfi, ki is nagy kedvét lelé benne, ha a kis nővért megríkathatá.

– Mama! szólt Betti, ki mint mondók épen e pillanatban lépett az étterembe, természetesen mindenütt követve Lajostól, ki azonban most csak az ajtón dugta be fejét, meglesni akarván, vajon nem kap-e Betti előbb mint ő azokból a kaczéran mosolygó díszsüteményekből, melyek terhe alatt az asztal görnyedez? s ha igen, bizonyos lehet benne a mama, hogy tüstént ostrom alá veendi az egész, tortákkal, angyalkákkal és czukorkakasokkal ékeskedő asztalt. Pedig az aztán több a háborúnál. – Mama megengedi, hogy én is az asztalhoz ülhessek?

– Meg, leányom, csak most ne háborgass; vagy ha ittben akarsz maradni, rakj mindjárt székeket az asztalhoz.

– Hát én? kiáltá Lajos, fejét valamivel jobban bedugván.

– Neked majd a sutban terítünk.

– No akkor le is nyesem annak a zöld angyalnak a fejét ott azon az ostoba tortán! – kiálta kihivólag a fiú, s belépett a terembe; s tán már foganatba is veendé fenyegetését, ha történetesen Goldbach úr lóhalálában a szobába nem rohan e szavakkal:

– Jőnek! Jőnek!

– Kik? kik?

– A vendégek! teringette, elkéstünk!

– Ah, minő unnobel! szólt bigyesztett ajkkal a szép Goldbachné, s futó pillantást vetett a tükörbe, haján és kendőjén egyet igazítandó. – Ily korán! Nagy asztaloknál ilyenkor terítenek ebédhez, s itt már vacsorára jőnek.

– Nem tesz semmit, fiam; csak Holdburgnét láttam erre közeledni.

– Ki nem állhatom ezt a Holdburgnét. Minek is hívtad?

– Bah! nem tudod-e, hogy Bertalan kollégának akarom elszerezni? teringette, gyönyörű pár válik belőlük! – – Eduárd! Eduárd!

E kiáltásra egy piros képű, szörnyű tüskés és szőke hajú suhancz lépett be. Ez volt Eduárd, boltos inas a kék macskánál, jelenleg pedig felszolgáló a táblánál. Különben nagyon ügyetlen fiú; tizenkét tányér közül egyet rendesen el szokott ejteni, ha mindjárt pástétom is volt benne; a pintes üvegekkel pedig, kivált ha nőket pillantott meg a szobában, egyenesen a falnak ment.

Eduárd tehát belépett.

– Hallod-e Eduárd, szólt Goldbach; – úgy az eszeden járj, hogy én holnap tüstént elcsaplak, ha nekem egy porczellán tányért el találsz törni, – a pintes üveget pedig elébb a fejedhez ütöm, mint időd lenne elejteni! S most gyorsan: a két palaczk pezsgőt a jégbe fogod hűteni, s mikor inteni fogok, felhozod az asztalra! Érted? Az ételekbe pedig belé ne merj torkoskodni! minap is csak elnéztem, az ételmaradékokból hogyan zsanzsiroztál zsebedbe egy pulykaczombot! Meg ne történjék többet! Aztán a mártásos étkeket ne hozd oly ügyetlenül, hogy az ujjaid megint belé érjenek a tálba. Én ugyan nem vagyok finnyás, hanem Holdburgné meg nem eszi, ha meglátja. – Arra is figyelmeztetlek, hogy ne bámészkodjál a vendégek szeme közé, s ha valamelyikünk valami jó ötletet talál mondani, el ne röhögd magadat, mint a multkor is tevéd; inasnak mitsem szabad hallani, csak látni! Érted?

Kip-kop!

Az ajtó megnyílt s belépett Holdburgné.

– Ah, bocsáss meg édes Elizem (Goldbachné keresztneve); én már csak ide jövök be egyenesen hozzád. Mi nem csinálunk egymással szertartásokat.

– Hozott isten, édes Fannim. Foglalj helyet!

Holdburgné azonban nem foglalt mindjárt helyet, hanem oda ment Goldbachhoz, azt szépen megköszönté, mit a háziúr mosolyogva és sugárzó arczczal fogadott, sőt, mint régi ismerősét, szabadságot is vőn magának, a bájos Holdburgné homlokát megcsókolni, a tett után e szavakkal mentvén magát:

– Tudja már na, – – házas embernek már meg van engedve ilyesmi, – – kivált ha a feleség is jelen van! – s azzal oda ment nejéhez is, és mintegy kárpótlásul őt is megcsókolá!

Oly ritka kedve volt e napon a jó Goldbachnak, hogy tán az egész világot összecsókolta volna.

– Lesznek-e sok vendégeid, Elizem? kérdé az özvegy, mialatt Goldbach segélyével megszabadult felöltönyeitől.

– A háziakkal együtt tizenkettőre terítettek.

– Megigérte Zsellye Bartalan is, hogy eljön, – szólt gyorsan a fűszerész, s aztán oda hajolt az özvegyhez, s hogy felesége meg ne hallja, fülébe sugá: érdekest mondok.

– Nos?

– Az én jámbor kollégám, halálba szerelmes önbe!

Holdburgné elpirult, s keztyűjével feléje legyintvén, mondá:

– Menjen; – – ön mindig oly tréfás.

– Teringette, komolyan beszélek! – s aztán ismét halkan tevé utána: – nem is csoda: ennyi kellemmel a legelső bécsi nagykereskedő kompanistáját is meglehetne hódítani!

– Ha még egy ilyet mond, tüstént elárulom a feleségének. Menjen ön!

– Ő nem féltékeny! Egyébiránt, én most nem is a magam, mint inkább jámbor kollégám érdekében teszem önnek a szépet, minthogy neki nem sok bátorsága van hozzá. Hölgyekkel egyáltalában nem tud bánni. Még csak szerelmes sem volt soha. Most azonban utasításokat adtam neki, hogy mikép viselje magát ön iránt. Egyébiránt ha bakot lőne, például, ha lassan-lassan neki bátorodva, önt tán kenyér-golyócskákkal találná hajigálni, ne vegye neki rossz néven! – Az is megtörténhetik, hogy lábával titkon az asztal alatt önnek a lábacskáit fogja majd nyomkodni, – de ne vegye neki rossz néven. Nyomja vissza. Az őt hallatlan boldoggá fogja tenni.

Holdburgnénak mindezekre nem volt mit felelnie, mint hangosan elkaczagta magát, s mondá:

– Na köszönöm! ön ugyan gyönyörű széptevőről gondoskodott számomra! Vannak kilátásaim, hogy jól mulatom magamat.

Alig telék e közben pár percz, s újra vendégek érkezének, kik azonban az illedék szabályai szerint már nem az étterembe, hanem az elfogadási szobába léptek.

Goldbach elébök siete.

Két férfi és három nő valának az érkezők.

Az egyik Berger Simon, gazdag tőkepénzes, nejével és leányával. A tőkepénzest Goldbachné nem szenvedheté, s most sem lett volna hivatalos az ünnepélyre, ha a fűszerésznek pénzviszonyai nem lennének vele, s ezért mint szükséges rosszat meg kelle szívelnie. Rosznak pedig azért volt mondható a tőkepénzes, hogy vagyona miatt, nem egy nemes család asztalához törölte már a kését, s aztán ha ily kisebbszerű polgártársakhoz is hivatalos volt, meg nem állhatá, hogy észrevételeit fenszóval ne nyilvánítsa, mely modor egynemű a lenézéssel, fitymálással, mint azt többnyire olyanok szokták tenni, kik palotából egyszerű házikóba mennek vagy fővárosból falura rándulnak, vagy nagyvárosi szinház után valamely vidéki kis rögtönzött színbódét látogatnak meg. S e hibáját a tőkepénzesnek leánya is elsajátítá, a kis – barna hajú Ottil, ki mindig bárókra kaczérkodott, s az al-örsi nyilvános bálokban csak óvatosságból nem tánczolt cotilliont, nehogy valamely boltossegédkének jőjjön vágya, őt választani tánczosnőül. Milyen jó freskót lehetne belőle keríteni, e czím alatt: A tőkepénzes leánya!!! – Egy másik, két tagból álló család volt még a vendégek között Hannover úr és neje. Hannover úr, vagyonos vasárus az «arany szántóvashoz.» Neje magtalan; s a gazdag, – örökös nélküli férj, e miatti bújában, mélyebb boritalnak adta magát. Néha-néha felesége is üdvösnek találta használni, a búbánatnak ezen universális gyógymódját. – Goldbachné előtt tehát ezek sem lehetének valami nagyon szívesen látott vendégek, és csupán férjéveli vérrokonság miatt tűré őket. – Hetedik vendég volt Bertalan úr, a kompagnon. A kor divata szerint, fekete kvekker volt testén; nyakán ízléstelen kék atlasz kendő, melynek csokrát, értékes aranytű tartá össze: violaszín bársony mellénye gomblyukáról nehéz, kigyó alakú aranyláncz lógott le, melyről mindennemű drága gyűrűk, a mennyifélét csak az aranyműves phantasiája teremthete, – csüngtek alá! E gyűrűk azonban már csak azok valának, melyek ujjaira, általában kezefejére már nem fértek fel. – Holdburgné szemei azonban nagyon megakadtak rajtok. S ezt Bertalan úr is hihetőleg észrevette, mert – bár közömbösséget affektálva – elkezde ujjaival a gyűrűk közt babrálni, hogy szinte csörgött a sok nemes ércz.

Az egybegyűlt vendégkoszorú, melyet – dolgait végezve – a háziasszonyság is bejött ékesíteni, – elkezde egyről-másról beszélgetni, a miket ide, érdektelenségök miatt, nem méltó följegyezni. S ezért, a drága papir kiméléséből, jónak látom a nyájas és éhes vendégeket bevezetni az étterembe, s leültetni őket a terített asztal mellé. – Mi – kedves olvasóim, majd csak állva maradunk, még pedig szépen az ajtó mögött, mint mindenütt a hivatlan vendégek. –

Az első ülést az asztalnál, a vagyonos tőkepénzes neje foglalá el. A többi vendég, mint kevésbé vagyonosak, s így csak másodrangú csillagok, – utána következének. Az asztal végén a két fűszerész segéd foglalt helyet, kik kezeiket csak igen félve merték az asztal fölé hozni, ugyanis a mult hideg, csikorgó télen megfagyván, még most is meglehetősen fel valának cserepesedve.

A társalgás eleve igen lanyhán ment. Lehet, hogy tán még nem valának eléggé összeszokva, vagy hogy tán a párolgó étkek illata tartá kötve a kedélyeket, nem tudjuk.

A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására; s midőn lassanként, fogyatékához közeledék ötleteinek, majd egyik, majd másik gyermekének produkáltatásával iparkodék a társalgás hézagait betölteni; s mint gyermekeit túlszerető apák szoktak tenni, a vendégek előtt Lajossal szavaltatott, Bettivel pedig énekeltetett, a társaság unalmára vagy mulattatására. Reá nézve, minden esetre az utóbbi hatása volt. Úgy égtek szemei az apai örömben! – Később a tőkepénzes tőn olykor egy-egy hangosabb megjegyzést, még pedig legelőször is a tortákon kezdé meg, hogy legalább a gyermekekről elvonja már a társaság figyelmét.

– Oh, ez a mi helybeli czukrászunk, valóban nem egyéb, mint egy sütnivaló filkó! Emlékszel rá leányom Ottil, midőn Hiripi báró asztalánál voltunk, a báró szakácsa mily remek czukorművekkel lepett meg?

– Oh emlékszem. Olyant az alispánnénál sem tudtak készíteni. Ezen itt nagyon látszik, hogy az alörsi czukrász kontárkodott. Pedig tudom, hogy azért madame Goldbachot épen úgy megfizettette, mint bármely pesti czukrász.

Goldbachné erre nem birt egyebet tenni, mint alig észrevehetőleg az ajkát elbiggyeszté; mi nem is csuda, miután ugyanazon tortát ő készítette.

– Uraim! ebből a jó neszmélyiből nem is parancsolnak? szólt Goldbach, hogy a társalgást másra vigye.

– Valódi neszmélyi? – kérdé összehúzott szemekkel nézdelve a cilindereket a tőkepénzes.

– Kéz alatt jutottam hozzá; s így elég biztos vagyok benne.

– Csak azért kérdem, – folytatá a tőkepénzes, hogy az ily elsőbb rangú magyar borokkal nagyon könnyen meg szokta járni az ember. Multkor is, hogy Zenei grófnál ebédeltem, – – úgy hiszem, te is ott voltál Ottil? – – – azaz nem, nem; – – – te báró Váraiék asztalához voltál épen akkor híva, – emlékszem már rá; – – – különben téged is magammal vittelek volna. Zenei grófné valódi anyai szeretettel ragaszkodik Ottilhoz! ha egy héten nem látja őt, már a másik héten küldi érte a batárját. – – Minő batár az!! mintha bölcsőben volna az ember, oly puha, s úgy ringat. Az öreg grófné nagyon sokat ad a pompás fogatokra. Nemde Ottil, az instellátión is Zenei gróf fogata volt a legelegánsabb? utána, ha jól emlékszem, Hajnal bárónéjé volt, – – – tudod Ottil, kinek multkor Bécsben a páholyában voltál.

– Igen, kinek az a rút, vén társalgónője van, s a báróné oly rosszul beszél vele francziául, hogy ha hallom, azon éjjel felőle álmodom.

– Ugyan uraim, – vágott közbe a háziúr, ne vessék már meg asztalomat! igyanak, egyenek! bizony szégyenben maradok! – Eduárd! tölts bort Hannóver úr poharába; és sürögj, forogj, a hol valahol hiányt látsz. – Uraim, rajta, ki miből parancsol! Itt van finom sodó; feleségem ma készíté. Vagy tán pecsenyékkel szolgálhatok? a férfiak azt jobban szeretik. Uraim, itt a legpompásabb kappan!

– Stíriai kappan? szólt, szemeit összehúzva a tőkepénzes.

– Nem biz az; hanem még annál is becsesbb; saját kis majorságomból való. De hát igyanak uraim. A dámáknak mindjárt egy kis csemegeborral szolgálok. Abból ön is fog inni Ottil kisasszony, nemde? – – Lajos! ne fészkelődjél itt körülem; még leöntlek!

Ezekből látva, még nem vitte eddigelé senki a társalgást, – a tőkepénzesen, leányán és a jó háziúron kívül. Hannóver inkább ivott, mint beszélt; Hannóverné és a tőkepénzesné evésre fordították a drága időt; Holdburgné az aranylánczos kompanistán legelteté szemeit, melyet az azonban alig látszék észrevenni, nem csekély neheztelésére a szép özvegynek, ki már abba is beléegyezett volna, ha a bátortalan compagnon, kenyér golyócskákkal dobálandotta őt, vagy épen lacktopános lábait, az ő bársonyczipős lábacskáihoz érintette volna! de mindez nem történt meg, – pedig a jó Goldbach, már nem egyszer inte szemeivel kompanistája felé, mintha mondta volna hogy: – no már! ugyan már! szólj már! sat; – de a kompanistából aranynyal sem lehetett volna egy okos szót kicsalni; ostobát pedig nem akart mondani. – Goldbachné szinte nem sokat beszélt; ő különben is elzárkózott, gyakran elmélázó, elgondolkozó vala, s még társaságokban, vagy épen saját vendégei között is többnyire hallgatag maradt; melynek okát azonban senkisem tudhatá: miért oly elzárkózott, miért oly elgondolkozó, s miért esnek terhére a társaságok!! már nem is igen törték rajta az emberek fejöket, úgy megszokták. Talán családi gondok foglalják el!

Evés, ivás a legjavában folyt, midőn a Goldbach-ház kapuján erősen megszólalt a csengetyű.

– Ugyan ki jöhet ily későn?

– Tán vendég.

– Vár ön még valakit? kérdék többen.

– Nem emlékszem, hogy még valaki igérkezett volna, – mond a fűszerész: – tán valamely jó barátom meg akar lepni.

Ujra csengettek, s még hangosabban, mintha csak tűzi veszedelmet akartak volna tudtul adni.

A másik pillanatban Eduárd lépett be; s Goldbach fülébe súgott valamit.

Goldbach azután vendégeihez fordult, s mondá:

– Megbocsássanak uraim és hölgyeim: egy pillanatra távozom, de csak az udvarra. Egy idegen akar velem pár szót váltani. Addig majd Bertalan kollégám viseli személyemet.

– Inkább majd én megyek ki! – kapott rajta a compagnon.

– Nem! neked mulattatnod kell vendégeimet. Tüstént itt leszek.

Goldbach kisietett, mi azonban mint mindennapi dolog, a társaságot legkevésbbé sem zavará meg, azaz: Hannóver úr tovább ivott, Hannóverné és a tőkepénzesné tovább ettek, a kompanista tovább hallgatott, Holdburgné tovább kaczérkodott vele, a tőkepénzes és leánya pedig tovább folytatták megjegyzéseiket.

– Mily műveletlenség! – súgá atyja fülébe Ottil; a – háziasszony úgy viseli magát, mintha nem is látna szívesen bennünket. Ha már valami baja van, az illem úgy hozná, hogy rejtse el legalább vendégei előtt.

– Igazad van, – szólt szinte súgva a tőkepénzes; – hja, de lásd, nem forgott ám ő grófi asztaloknál, mint te lányom.

S a tőkepénzes és leánya, nem látták be, hogy ezen sugdosásuk nagyobb műveletlenség, mint Goldbachné modora, mely mindössze is csak abból állt, hogy nem járt szüntelen a szája!

E pillanatban, – – hah! – megnyomta valami Holdburgné lábait.

Ah, tán neki bátorodik már a compagnon; bizonyosan ivott, az utasítás szerint: – gondolá a szép özvegy, s mintegy rímet keresve rája, ő is egy gyöngédet nyomott bársonytopános lábacskáival; s azután szemérmesen, titkon pillanta fel a lovagra, arczából akarván leolvasni, vajon minő hatást tett rá a rím.

Legkisebb jelecskével sem fejezé ki a kompanista arcza, hogy észrevette volna a gyöngéd viszonzást.

Tán erősebben kellett volna, – gondolá az özvegy: – hátha a másik lábára léptem, s azon másik lába talán a hosszas ülésben elzsibbadott, s nem érezheté; – s úgy cselekvék a mint gondolá.

Semmi jel a kompanista arczán. Még csak szemével sem hunyorított, pedig már tyúkszeme is fenyegetve volt.

Na, gondolá boszúsan a bájos özvegy: – ha ezen embernek a szíve is olyan érzéketlen mint a lába, úgy nem sokra megyünk vele! Pedig kár! Nem rút férfi. S az a sok drága ékszer a mellényén és nyakán, bizonyosan czégére lehet egy nem megvetendő gazdaságnak!… De hogy olyan érzéketlen! – – vagy tán csak bátortalan még folyvást! – tevé gondolkodva utána, és szinte kedve volt volna már valami módon tudtára adni a compagnonnak, hogy – ne röstelje, s igyék bátran!

De a kereskedőtárs ujjával sem érinté boros poharát.

Ez alatt a háziasszonyság megkisérte mindent, nem is annyira a jókedvnek fentartása, mint inkább annak megteremtésére. Beszélt, kinálkozott, nevetett is; bár könnyen észre lehete venni, hogy mindezek csak tettetett kifejezései érzelmeinek.

Szerencsére, hogy a jó Hannóvernek végre-valahára meghozá igazi kedvét a valódi neszmélyi, melynek hatása, nála is mint legtöbb embernél, a beszédességben kezde nyilatkozni. Legelőször is felköszönté a – még folyvást távollevő háziurat, szeretett nejével, gyermekeivel és minden hozzátartozandóival. Egyszerre azonban elérzékenyült. Eszébe jutván ugyanis, miszerint neki is van ugyan felesége, de gyermekei – azaz egyéb hozzátartozandói nincsenek, hacsak vasárus legényeit nem veszi hozzátartozandóinak – meg borzas fejű, szőke tótjait, kik Felső-Magyarországból, mázsa számra szállítnak neki kaszát, kapát és öntött vaskályhákat. S ezen lelki elérzékenyülésére, nagyot hajtott a tele pohárból, mely példát, felesége könyhullatások közt követett; könyeinek hullását azonban nem annyira az elérzékenyülés, mint inkább a pezsgő csipőssége sajtolván ki szemeiből.

De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a legélesebb klarinéthangon, s felugrott székéről, mintha egy eltévedt villám csapott volna a tányérok közé.

– Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. – Mi lelte önt?

– Szent isten! – kiáltá Holdburgné. – Ah, végem van!

– Mi baja?

– Jaj nem merem kimondani!

– Mi az? mi az? mit nem mer kimondani?

– Az asztal alatt – – – – ah!

– Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vőn kezébe, hogy az asztal alá világítson.

– Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá kezéből. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni.

– De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a kiváncsiság tetőpontját éré el.

– Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a szobából.

– Kimenni? – – –

– Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – – Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!…

– Mi történt a topánjával?

– Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni; Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! –

A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek volna egy pillantást az asztal alá vetni.

A legnagyobb zavar tetőpontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az asztal alatt: – kikirikí!!

– Mi az? Szent isten!!

– Hah, Lajos, az átkozott Lajos!

– Mit csinált?!

– A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!…

S valóban Lajos volt e merész tett hőse, ki is atyja távollétét használva, szabadságot vőn e kis jux elkövetésére.

Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek előtt mindjárt nem vett tőle nagyon kézzelfogható elégtételt e csínyéért; de midőn megcsíphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával.

– Ah, ez már mégis neveletlenség! – szólt apjához Ottil.

– Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom.

– Hju, mindjárt föld alá sűlyedtem volna!

A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet tenni, mint jóízűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa udvariasságból, csak zsebkendőjökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre, hogy ő nem adná egy vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven, szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinő volt még zavarban és Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem tudott mást, mint Goldbach után kérdezősködni, hogy hova maradhat oly soká.

– Valóban, több fél órájánál már hogy távozott, s mégsem jön.

– Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a tőkepénzes.

– Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla Hannóverné.

– De én még iszom egy cseppet, mig bejő a háziúr, – mondá Hannóver.

– Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, – hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné előtt, hogy itt voltam.

– Még ez a pezsgő sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte halkan leányához a tőkepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni.

Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elő a háziurat.

– Úgy úgy, édes Goldbachné, hívassa csak elő, – szólt Hannóver úr; – nagyon vágyom már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak okát nem tudom adni minden ivásomnak.

– Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil. Bizony még ruhámat önti le.

– Ne félj lányom; vigyáz az minden cseppre, hogy kárba ne menjen.

Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hírt, hogy Goldbach urat nem tudni hova lett.

– Nézted szobájában?

– Ott sincs.

– Az udvaron? a kapu alatt?

– Sehol sem találtam.

Ekkor a kereskedőtárs kelt fel, s igéré, hogy ő majd feltalálja és visszahozza.

Eltelt öt percz, tíz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még pedig azon hírrel, hogy Goldbachnak sem híre, sem hamva a háznál.

Ezután vállalkozék a két segéd, hogy ők minden esetre előteremtik. Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral.

Elmentek ezek is, s vissza is tértek üresen.

Mit jelenthez ez?

A háziurat a föld nyelte el!!

A háziúr a kútba ugrott!!

A háziurat a boszorkányok ragadták el!!

Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetős unalmasnak találták e hosszas várakozást.

– Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla a tőkepénzes, ki mint elnök, első kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak.

– Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tőkepénzes. Az idő már késő és – –

– De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajő férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim előtt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készíték. Majd Ottil kisasszony lesz oly szíves megbírálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad időnk egy kis játékra is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom, szenvedélyesen játsza.

Mindez azonban nem használt semmit.

A vendégek arczából, mentegetőzéseikből látszék, hogy sértve érzik magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még szivesen, ki nem akart előbb távozni, míg egy pohárral rá nem köszönt Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a távozásra.

Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és kézszorítások után, az étterem ki volt ürítve a vendégektől.

Goldbachnénak sikerült ráerőszakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak karját ajánlva, kisérje őt haza.

A család magára maradt, még pedig a családfő nélkül.

Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. – Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az ajtót, ha Goldbach meg talál jönni.

Ő maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból; úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun, semmi hír Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk semmi különös megütközni valót: de midőn a férj, mint gazda, épen vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nőnek, ha az szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy annak, előttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir legyőzni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból iratokat vevén elő, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhető emlékek még hajadon korából, vagy tán épen még későbbi időkből, – elég az, hogy egyenként a lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá; mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig tarta. Az éjőr, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt. Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza.

Eltökélé, hogy le nem fekszik, ha három napig kell is rá várakoznia.

Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezősködének, vajon Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen vendégséget, hol a házigazda, szőrin szálán elvesz a mulatságból! s a hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat.

E tünődések azonban mitsem segítének. Goldbach azért mégsem tért vissza: nem tért pedig egész – más nap estig.