A kínosan átvirrasztott éj után, szinte est lőn már, – midőn a városka távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon egy férfi botorkált.

A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S kitértek előle, mint boros emberek elől szoktak a józan emberek.

Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha valahol még ráakadhatna személyes leírása után.

Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy megbeszélgetett magában, mint egy kezdő szinész, midőn előadásra menve, egész a szinházig szavalgatja magában szerepét.

A járókelő emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben – Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva tértek ki előle.

– Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen ő példánya volt a józanságnak!

– Mi vihette őt a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban? olyan szép felesége és szép gyermekei vannak!

– Nagyon megfeledkezett magáról, hogy még az utczán is tántorogva megy!

– Ne bántsátok! megtörténik az a becsületes emberen is!

Goldbach mindezeket nem hallá, hanem ment tovább a maga útján.

Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendők után most szabadult volna ki a tömlöcz fenekéről! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idő óta, most vették volna róla először le a vasat!

Régi ismerősei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta volna.

Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni! Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél!

Mi lelheté őt?

Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedő után? Vagy tán hű kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – –

Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták.

– Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanítsam őt: hogyan kell magát az asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én?

Megint elhallgatott, s megint tovább botorkált.

– S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bírt engem megsemmisíteni?!… Veszett mennykő! hogy nem az én két kezem által mulhat ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak! Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog a szívem!… Nyomorult szívem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!… Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? Előbb már tudtam, s megint kiment a fejemből. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belőle, mikre legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – – Oh, erőt! erőt! boszúálló isten!!…

A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be őt neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját.

Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében ült és várta férjét a divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha hosszú imádkozás után felejtette volna úgy.

A nő, megrendült, midőn férjét be látá tántorogni.

Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét. Ittas emberrel könnyű elbánni!

Ha még csak az volt volna!… Ittas volt ő, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem a bor lángja égett benne.

Midőn belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához ment, azt erősen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elő.

– A boltot be kell csukni! – szólt rekedt hangon a fűszerész.

– Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek majd roszat gyanítani kereskedésed állása felől?

– A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. – Midőn künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért ne történhetnék az akkor inkább, midőn a házon belül van a vész!?

A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordítá a kulcsot kétszer.

Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetőpontján boldogságának, a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha körülnézett a világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S ki most látja őt – őrjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy vezeklő bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, – valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy elhamarkodással rontottam el az előbbi alakot.

De lássuk, vajon igazolhatjuk-e magunkat.

Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a szinpadon szokták, midőn valamely frappánt jelenetet, úgynevezett művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni.

Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében; szüntelen a nő arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, – tán az elmult éjszakázástól, vagy sírástól, – s aztán rekedt hangon ekkép intézé hozzá szavait:

– Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal azért – sem tőrt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha elébem volna írva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem ilyen dolgokra soha! – Mérgemtől se félj. Kitomboltam már magamat. Az utczán járókelőknek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, hogy megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé tettek! – Jó szerencse, hogy kisírhattam magamat! Most nem állnék ily hidegen előtted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt, mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklő. – – Semmitsem tudok már azokból, a miket első fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyíthatlan sebet hagytam meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!… Férjedtől jövök.

Ha a villám mellette csap el a nőnek, nem rettenhetett volna jobban meg, mind Goldbachnak e szavaitól: «Férjedtől jövök.»

A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó szavak után, szünetet tartott volna, a végből, hogy gyötörje őt, vagy hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó színét, hogy abból annak lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! –

Goldbach folytatá:

– Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod színe – sem fehérré, sem pirossá. Fejedet se hajtsd le előttem. Lesz annak még elég ideje meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idő lesz számodra mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!…

Goldbach elfordult, s tenyerével födé el arczát.

– Férjem! férjem!!…

– Én nem vagyok férjed! te nem vagy nőm! s gyermekeid nem gyermekeim!!

– Bizonyítványt! bizonyítványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nő: ki beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – –

– Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minő nyugalmam van nekem! borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni vétkedet. A bizonyítványok már – jó helyen vannak.

– Jó helyen, mondod? Hol, – hol?

– A hatóság kezében.

Még a kitörendő sikoly is torkán akadt a nőnek e szavakra, úgy megrendült egész lényében.

– Tudod-e, mi fog történni veled? – folytatá Goldbach. – Tudod-e, mi vár reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú, hosszú idők multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s elporlandok én, mikorra te onnan ismét előkerülsz!…

– Oh istenem, istenem! – zokogott a hölgy.

– Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!… Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! – Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belőle még a más világra is! – –

– Irgalom istene! – kiálta a nő, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott.

– Hiába sírsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bírák itélnek; – s te ezeknek lől alájok vetve! – – – Készülj, – – minden pillanatban jöhetnek éretted.

– Szabadíts meg! isten nevére, szabadíts meg!! – kiálta Goldbachné, hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé.

– Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentőd. – – Ismered jól a vén Zsedőfi Andrást…

Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen nőre. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából.

Goldbach folytatá:

– A vén Zsedőfi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyéről, s utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes nejét, visszaállítson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit szökésedkor magadnál felejtél – –

– Istenem! istenem!

– Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar kérdőre vonni, melyet tévedésből s elég vigyázatlanul reggeli borlevesébe ejtettél…

A nő felugrott, s görcsösen kapá meg a férj kezét:

– Hol beszélt veled Zsedőfi András?

– Oh istenem, istenem! Minő boldogság, minő édes örömök közül szólíttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!…

Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, míg a kétségbeesett nő, folyvást görcsösen szorítá magához karját:

– Hol találkozál Zsedőfivel? szólj, szólj, hol jövél vele össze?

– Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem figyelve a nő rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Őgyeleghetek a nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak az emberek, mikor már semmisem érdekli őket itt a földön!… Oh istenem, istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nőt, két gyermeket és – barátot! – – Barátot!?… Oh, hogy elragadták előlem azt a drága zsákmányt!

– Hol van Bertalan? kiálta magánkívül a nő.

– Ahova majd téged is vinni fognak, ott van ő is. Előre elsietett. Siess te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! –

– Isten irgalmára, szabadíts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz gyermekeimből?…

– Majd átveszi a város, és gondját viseli.

– És te, – – te el fogod hagyni őket?!

– Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd gondomat.

– Tehát nem tudsz-e módot megszabadításunkra – rimánkodék a hölgy, összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – – mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett.

– Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belőle pénzt, a mennyi kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre őket s vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül is nyomorultul fogsz elveszni… De csábítód, bűntársad az, ki engem élőhalottá tőn – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt össze kezeidet és ordítod tele a levegőt, hogy a ház talpon áll már! Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye!

A szerencsétlen nő, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai után; futkosott egyik szekrénytől a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra, majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sírt s a férfi nyakába borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott fővel, mintha miről sem tudna, a mi körötte történik.

Már esti nyolcz óra volt, midőn – a kapun csengettek.

A hangra felüté fejét Goldbach, – s elfehérülve, halkan mondá:

– Itt vannak!… Már elkéstél. – –

Egy sikoly kitörésével, összeomlott a nő.

A férj ott hagyá őt a földön, s elébe ment az érkezőknek.

Minden szobán keresztül vitte útja, míg a kapuhoz ért, kivéve azon egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek, jóllehet még folyvást ébren, s így mindent hallva, a mi a mellékszobákban történik.

– Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdő nővéréhez.

– Nem még. Nem tudok elalunni.

– Én sem… Mintha valaki sírna a másik szobában. Hallasz te valamit, Betti?

– Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd csak Lajos.

– Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy sírjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor majd, tudom, sírna.

– Milyen nagy zörgés van a szobákban!

– Hallom; az ajtókat csapkodtatják.

– Valami idegen emberek jöhettek hozzánk. Hátha zsiványok!

– Ah!…

– De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a zsiványok elfutnak a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak?

– Ne menjünk be kérdezni, hogy mi történt?

– Én nem merek, – szóla Lajos, és szőke fejecskéjét a takaró alá húzta.

– Hát ilyen katona vagy?

– Tudod, mit, Betti? Kiáltsd be Eduárdot.

– Eduárd! Kiáltá Betti.

– Jobban kiálts. Nem hallja!

– Apánk is az udvaron. Minő zaj!

– Betti! – hátha tűz van?

– Ne ijeszsz, Lajos; akkor én is félek. Jer, keljünk fel!

Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a paplan alá.

– Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput bezárták, s már nincs olyan nagy lárma.

Sebesen elrobogó kocsizörej rázta meg e pillanatban a szoba ablakait.

– Bizonyosan kocsin ment el tőlünk valaki. Beh szeretném tudni, kik voltak itt?

– Csak Eduárd jönne már! – – Eduárd!

– Vagy édes anyánk jönne! még ma egész nap nem is láttuk őt.

– Apánkat sem. Kiálts egy nagyot. Kiáltsd hogy – mama!

Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi válasz.

A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást ijesztgetve vagy egymást bátorítva a takaró alól. Éji mécseske világítá a szobát. Azt nem merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb, mint sötétben maradni. Még így is sok mindent láttak, különösen Lajos, ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedőben lelkek járkálnak a szobában.

– Oh csak el tudnék alunni!

– Hunyd be jól a szemedet, Betti!

– Nem bírom. Mintha még most is hallanék valakit sírni. Olyan hangja van, mint anyánknak.

– Ha vele történt volna valami, Betti!

– Vagy apánkkal.

– Vagy azzal!

– Ha megölték volna!

– Oh ne mondj ilyent!

– Tudod, hogy most három-négy hónapja is mi történt?

– Mi történt, Betti?

– Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a Liliom-utczában azt a szegény takácsot?

– De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd nekünk is úgy kellene koldulnunk.

– Oh Lajos, aludjunk el már.

– Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól.

– Istenem, ha csak mi ketten volnánk itthon.

– Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz nappal!

– Tán még éjfél sincs.

– Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza járnak.

– Ne beszélj Lajos, mert így nem fogunk elalunni. Húzd erősen magadat a paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem.

– Igen de – –

– Ne szólj hát megint! Jó éjszakát!

Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna.

Reggel, már jó magasan állott a nap, midőn a nyugtalan éj után a két gyermek fölébredt.

Máskor édesanyjok szokta őket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas szavakkal és jó meleg reggelivel.

Most még csak Eduárd sem jött öltöztetni őket.

A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat. Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre ismét hős lett, s borzasztóan állította, hogy ő az éjjel sem félt, hanem csak álmatlan volt.

– S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel.

– Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás lábaival kilépett a szőnyegre, s fehér csipkés hálófőkötőcskéje alá duggatá szétbomlott világos szőke haját. – Nyujtsd ide kérlek harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk sem jön senki.

– Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok, hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá, azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt.

– Mi ez? az ajtót ránk zárták!

– Zörgess.

Lajos dörömbölni kezde. Nem válaszolt senki.

– Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani.

– Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – – Eduárd! Eduárd! Nem hallasz?

– Nyissák ki az ajtót! segíte Betti is kiáltani s kezecskéivel dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé.

Pár percz mulva lépteket hallának az udvaron.

– Ah, jőnek!

– Talán apánk, vagy Eduárd, mert férfiléptek.

A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen férfi léptek a szobába.

A szőke Eduárd szemei erős sírástól valának kiveresedve. Haja még a szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendője, úgy álltak testén, mintha három napig nem vetkezett volna ki belőlük.

Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes arczczal bírt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy gonddal előre volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete atlaszkendő takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból volt készítve.

Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a város által convencionált halottjelentő (vidéki elnevezés szerint, halálmadár). – Midőn a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vőn, mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól:

– Tehát ezek lesznek ők?

– Igen – felel szomorúan a szőke inas, és zsebkendőjével megtörlé szemeit.

A gyermekek már ismerték temetésekről a baljóslatú halottjelentőt, s nem csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik.

– Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentő, miután megczirogatá mind a kettőnek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én most hozzátok?

– Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztő embertől. – Eduárd, hol a mama?

– Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd megtudjátok később. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek.

– Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira függesztve. – Hát ő hol van?

– Az is elutazott, kis lányom; s én reám bízott benneteket, hogy, míg visszajő, viseljem gondotokat.

– De mi magát nem is ismerjük.

– Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert mindjárt jöttök velem.

– S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a férfin tartva.

– Hozzám, – felelt az.

Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért kabátja szárnyába fogódzott.

– Én nem megyek ezzel az emberrel! – szólt rejthelyéből Lajos.

– Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd meg, hol van édesanyánk?

– Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból.

– Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértődéssel Waldmann Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért.

– A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetődzik! Betti, egy lépést se menj.

– Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? Segítsen előkeresni. Úgy hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá, addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi, hálófejkötőcskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre, módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A holmikat egyenként mind írásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony. El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik orvos gyógyította. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a felsőruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a bőröndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a leendő kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek magatokat, csak szülőiteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát, mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készített kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz, hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok. Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot.

– Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S miért kell nékünk magával mennünk?

– Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal.

– Tehát miért nem adták tudtunkra?

– Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz kedvedre eleget.

– De miért nem maradunk hát a mi házunkban?

– Mert a ti kedvetekért én nem hurczolkodhatom ide egész családostul.

– Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy Hannóverékhez?

– Azok el vannak foglalva, fiaim.

– Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szőke inasra függeszté, ki is alig bírt a lányka szemeivel találkozni s elfordult midőn felelé:

– Igaz.

– S meddig fogunk mi ezen idegen úrnál maradni?

– Míg kedves szülői vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta, hogy csak jól viseljék magokat.

– Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem erről mitsem szóltál! Pedig ő mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé szoktatott már. – Ámde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral.

Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és engedett, mint gyöngéd nővére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt és opponált a halottjelentőnek; míg végre is mit volt tennie, a nagyobb erő és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentő mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle.

Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden szekrényfiókot, s a mit elszállításra méltónak talált, be a bőröndbe. A gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új tallérokból állottak, gondosan elzárva kisded porczellán perselybe, – a perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá.

– Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet azonban, hogy magában mást is gondolt.

– Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva; – tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a bőröndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom.

Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a bőröndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezőbb esetben, a halottjelentő úr fejéhez nyomni!

– S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. – Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért mennek, s mi sors vár ott reájok!!

Midőn a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár köny gördült ki szemeiből, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midőn az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre szemeim látnak!…