A kék macskához czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a firma levétetett.

A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette elmenőknek: «ezen ház eladandó!»

Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása után, midőn is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlő részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén le az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes és emeritus halottjelentőjének apai gondoskodását vevé számukra igénybe, fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe, mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott. Színhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui lehessünk.

Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a büntető-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra előtt már gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei, birái, jegyzői, – elszéledve a benlakó tisztviselők dolgozó vagy épen dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel előzendők meg a fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások megkezdetének.

Nem leírását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az időnként ki- és bemenő vádlottakat, torzszakálú, csüggeteg arczú rabokat mellőzni fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket érdeklőket. A zöld asztal felső végén foglal helyet az elnök; legszebb korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerő szelid vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek. Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar kifejezéssel arczán, daczára hogy előtte egy tányérnagyságú burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd kinyitva, majd becsukva azt, míg végre egyet szippant belőle, melyre azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy attilája két hátulsó zsebében két zsebkendőt is hordoz, – az egyiket használván gyakran könnyező szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy, például, szőnyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt ülő jegyzővel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott visszafelelni, akkor is meglehetős szarvas hibákat ejtve a Cicerók klasszikus nyelvén. A jegyző nem több harmincz évesnél. Egyike a legszebb magyar ifjaknak, minőket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta, hogy szinte hátráltatja őt a folytonos irásban, melyet mások is észrevehettek, midőn időnként majd egyik majd másik vállával feszenge. Lágy fekete haján, minden kriminális ülés előtt, fodrász keze remekelt, mintha mindannyiszor tánczvígalomba lépett volna. A komoly bírák közt egyedül csak ő örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idő van még hátra ebből a borzasztó ülésből, hol az ember szemlátomást látja, miként őszülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk, jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a két patvaristát ha megemlítjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég szék hiányában ketten egy széken ülnek s hatalmasan szundikálva, gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol.

Tíz óra volt már, midőn egy önvallomás aláirása után két vádlott kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét.

A nő névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták ők, lett légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala. Rettenetesen érdekelte őket, ha a kriminális törvényszék előtt hölgyek jelentek meg. Férjcsábítás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztő és vérlázító dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül.

Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsíkos tafota ruha volt testén s a tavaszi hűs ellen könnyű püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszíte szépségéből, sőt halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, – mint azt a jegyző úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott volna.

A félelemtől vagy szégyenérzetében-e, úgy reszketett bírái előtt a szép hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól, – csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel.

Midőn kérdezteték:

– Mi neve, asszonyom?

Csak alig hallhatólag, mint szemérmes ara az oltár előtt felelé:

– Goldbach Jánosné.

– Született?…

– Született Völgyi Erzsébet.

– Kora?

– Harmincz év.

– Hol született ön?

– B. megyében a völgyi pusztán.

– Szülői?

– Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tíz évig a völgyi puszta haszonbérlője volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a fővárosba jövénk, hol én varrás, hímzés s egyébb női munkákkal keresém mindkettőnk kenyerét: míg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék.

– Folytatta kenyérkeresetét kézi munkákkal? kérdé az elnök.

– Igen.

– De később férjhez ment ön… Hogy hívták férjét?

– Goldbach János, – felelé alig érthetőleg a hölgy.

– Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De önnek még ezt megelőző viszonya is volt.

A nő, szemeit földre sütve, hallgatott.

– Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali egybekelése előtt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy vagyonos tőkepénzessel.

A nő folyvást lesütött szemekkel hallgata.

(A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám: jön már a regényes!)

Az elnök kissé törelmetlenebbül folytatá:

– Ön nem felel. Miért vonakodik őszinte lenni? Gondolja ön, könnyíteni fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg Zsedőfivel?

– Pesten, – felelt mindig sápadtan a hölgy.

– Még akkor varrólány volt ön?

– Igen. Zsedőfi minduntalan boltunkba járt, mely a Kígyó-utczában vala; s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s előzékenysége és ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nőtlen; s tán még szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki kézimunkája után él, könnyen elkapattam a fény által és –

– És?

– Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét, kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá.

Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak, pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetőleg a fölötti örömüket nyilváníták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily őszinte vallomásai után, nem sok fejtörésre leend szükségök.

S valóban a szerencsétlen hölgy oly őszinte is volt vallomásaiban, oly leplezetlenül adva elő tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd őt is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhítőbb leend rá nézve vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által enyhíthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább nem oly tenger időre: ha így előbb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly magokra hagyott, kikről most nem tud semmit!

Az elnök ismét fölvette a fonalat.

– Ön azt mondá, nőül ment Zsedőfihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen egybekeltek.

– Igen.

– S meddig éltek önök együtt?

– Csak egy évig. Tovább nem bírám kiállani.

– Nem bírá kiállani, mondja ön? Tán durva volt ön iránt?

– Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kínzott.

– Kínozta önt? s hogyan?

– Koplalással és – – ütésekkel.

– Tehát testi bántalmakkal is illeté önt?

– Oh sokszor és embertelenül!

– S végre, – folytatá az elnök, – hogyan vált meg e kínzástól?

– Zsedőfinek volt egy távol rokona, ki gyakran járt a házhoz.

– Neve?

– Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. Zsedőfi volt neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem őrködéseinek, nem egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – –

A hölgy elakadt.

– Oh csak általánosan, segíté őt az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s így e találkozásoknak csakhamar viszony lőn az eredménye – nemde azt akará mondani?

– Igen.

– S tovább? Önnek bizonyosan igéreteket tőn Zsellye Bertalan, ha – –

– Férjemet elhagyom, – egészíté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszeríte tutorát nála letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott tőle, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s így pénzéhez sohasem is juthatott.

– S mégis, midőn kegyed elhagyá vele titkon Zsedőfit, hová mehettek pénz nélkül, s miből éltek?

A hölgy feltűnőleg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre tekintve válaszola:

– Varrtam. Elővevém ismét a kézimunkát s abból éltünk.

Az elnök egy félív írott pecsétes levelet vőn ekkor elő, s a hölgynek erősen szemébe nézve mondá:

– Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyítvány van kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekről szól. Vett ön ebben részt?

A nő e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pír futá el, s megtört szemei egyet villámlottak.

– Uraim, – szólt, a föntebbitől egészen elütő tiszta hangon, mintha e vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám egyszer Goldbach által említtetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és szörnyű sírásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. Visszautasítom e bűn gyalázatát vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az egy igaz élő istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el!

Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki egyhangúságából. A kezében lévő papirral játszadozék, azt majd összehajtva, majd szétbontva, míg végre hidegen szóla:

– Mind meglehet az, hogy ön e bűnről mitsem tud; hanem mégis nagyon különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt, Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget?

– Nem tudom, – felelt nyugodtan Goldbachné.

– Tehát soha sem mondá önnek, honnan vevé a tizenötezer forintot?

– Nem, miután sohasem kérdezém tőle. Ő engem minden szükségessel ellátott, s így – – –

– Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri, hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta őt. – Nos? feleljen ön!

Goldbachné azonban soká nem bírt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy okos gondolatot tudjon kierőszakolni, melylyel előbbi mondását igazolhassa.

– Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván hallgatását. Én szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem! Ügyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépíteni is hibámat! Nem voltak még nekem soha bíráim az egy istenen kívül; az meg is büntetett eléggé, gyötrelmes napokkal, álmatlan kínos éjszakákkal. Most önök kezében vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki előtt nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek előttem életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza, hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó lelkemről ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és fonnyasztja életemet! Oh ne kínozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál, enyhítsenek, – enyhítsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva! kínozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbított, de hosszú fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielőbb vissza! – – Jó, becsületes embereket fogok belőlük nevelni! Minden nap elbeszélendem nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s őrizkedjenek hasonló bűnök elkövetésétől! Iszonyú, iszonyú! az anya állítja magát intő, ijesztő például tulajdon gyermekei elé!!

A boldogtalan nő ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy csúszott térdenállva bírái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked megbocsátunk szegény asszony!

Csak hogy ilyeneket nem szoktak ott mondani.

Ámbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista arczán is látszék a megilletődés; leginkább pedig azon szép fiatal férfiú, ki a jegyzőkönyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székéről, a hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel, mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé.

A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: – ezt bizony ők is megtehették volna!

A hölgy, midőn megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s kifogyva egész erejéből, miszerint alig bírt megállani, melyre azonban már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán üléssel is meglehetne kínálni őtet.

Fölkeltek tehát, s az elnök inte a hölgynek, hogy foglaljon helyet.

Rövid szünet állt be. A nő leült, kendőjét szemeihez vivé s könyeit törölgette.

Szünet után ismét az elnök kezdé:

– Tehát ön asszonyom, mint mondá, nem tud a megmérgezésről semmit?

– Nem, nem! gyermekeim boldogságára esküszöm, semmit sem tudok felőle.

– S nem volt önnek feltünő Zsellye Bertalan vagyona, midőn tudhatá ön, miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban Zsedőfinél volt letéve?

– Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván, hogy míg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja őt ki, halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám. Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul élhetek.

– S hová mentek, midőn ön férjét elhagyá?

– Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszítsünk. Míg végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön telepedénk meg.

– S együtt laktak?

– Nem uram. A gyanú elhárítása végett, külön laktam. Ürügyül, – mert rá nem valék szorulva, – varrtam és hímeztem a város előkelőbb hölgyeinek – s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát bírván, nem volt féltékeny, s így csakhamar akadtak látogatóim, s mit tán fiatalságomnak kell tulajdonítanom, – udvarlóim. Ezek közt vala Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével bírt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki házi ügyei rendezése végett, mint mondani szokták, asszonyra volt szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor Zsedőfi, majd mindennapossá lőn látogatásaival, míg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehető gyanú el leend hárítva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó ajánlat! sokszor sírva bántam meg, miért nem maradtam kínzóm oldala mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint egyetlen mentőszert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki élete függ e lépésemtől, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel. – Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy csökkenni, sőt igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk, tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van, befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemről örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, míg végre érzém, hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva egészíté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az első elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem szűnt meg látogatásaival, – oda igérém kezemet, s a legrövidebb idő alatt – egybekeltünk.

– És Zsellye Bertalan, mint igéré, társaságba lépett Goldbachchal?

– Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerződés megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék.

– S meddig lakott ön együtt második férjével?

– Tizenkét évig.

– Egész elválásuk napjáig minden gyanú nélkül ön férje részéről?

– Igen, uraim.

– Első férje által köröztetve is valának önök.

– Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de így, – oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket megtámadni.

– S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült Zsedőfinek önöket fölfedeznie?

– Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez előtt, egy estve azon hírrel lépett be hozzám, hogy ő férjemtől jő, hogy én fel vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem, istenem! mi lesz belőlem? mi lesz gyermekeimből?! – sóhajta a hölgy, s újra megeredtek könyei.

Az elnök szeliden válaszolá:

– Gyermekeiről, mint értesülénk, van már gondoskodva.

– Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva rólok?

– Goldbach egy összeget, mint tőkét tett le számokra, melynek kamatjából fogja a város őket neveltetni.

– Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyéről a nő. – Goldbach, Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szívemen, hogy épen annak kell gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná!

Az elnök folytatá:

– A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent elkövetünk sorsa enyhítésére, – s most távozzék kegyed, míg ismét hivatni fogjuk.

A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és visszatekinte bíráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette itéletét, melynek előbb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak vele, – – ő már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a teremből kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn álló csőcseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon kiváncsiak mások könyeire!

A bírák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele szemközt ülő fiatal jegyzőhöz:

– Quid putat spectabilis? ista persona – –

– Valde pulchra! – egészíté ki halkan a jegyző: – valóban nem bántam meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony dereka!…

– Vettem észre, mily hálás tekintetet vetett a spectabilisra.

– Egy új Magdaléna. Fel tudnám őt oldozni.

– Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én időmben. Hiszen spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújítási bálban keringőre foglalkozni.

– És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bír fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis.

– Hanem nem Verbőczy uram szerint, a kriminális törvényszék előtt. Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és Zsedőfi.

– Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult kettőre, – szólt nyugtalanul a jegyző.

– Az én órámon még csak három negyed egyre.

– Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból.

Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyző úr észrevételére, még pár tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét, kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal.