Waldmann Sámuel polgári halottjelentő és érdemes szabómester úri házánál teszünk látogatást.

A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal növekedék.

A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete bőr kanapét őriz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajítja fejéhez a jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos, cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s értékesebb dolgokkal jőjön érintkezésbe. Ő maga nem tud felkelni, s így nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét. Napestig van mit hallgatni Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele. Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó, pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is, épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd! (a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni: bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen máshová!!

Szörnyű nagy kín volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai kanapéról nem tudott fölkelni.

Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik maga Waldmann).

Ludmilla, leánya volt és szemefénye a kedves házaspárnak.

Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak, buta, vastag orr ékesíté orczáját, és szemei hasonlítának a sült haléhoz.

Vala pedig tizenhét éves.

Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen, kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr, nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a későbbi kor klasszikus szépségével.

Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét főzni, mikor ő töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jő az asztalra.

Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann), harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely első legénye. Mint minden szabómesterséggel foglalkozó ember, ő is sápadt vala. S ez a halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az első legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak.

Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák.

A házhoz költözködésük első napjában, Waldmann igérete szerint, csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. Ebből szépen kitakarították a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt, fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendő mobiliát, egy tábori ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak.

Betti és Lajos elszörnyűködtek, midőn e szalonba léptek, s ott meglátták azt a tatár fényüzést.

Nálok a kályhafűtő is kényesb szobácskában lakott.

Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal készített kenyerek, mindjárt következnek.

A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bízott árvák, szünteleni nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában ő sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát.

Az ebéd azonban kevesebb kivánni valót hagyott maga után.

Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos. Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát elvitte magával az asztaltól, megtörölte száját, ha épen eszébe jutott, – az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idő, mely a kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve.

Épen az első napon vagyunk, midőn a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A mai párbeszéd tárgya tehát ők valának.

– Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtől mintegy megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést, minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt.

– Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála.

– Ki hitte volna?!…

– Valóban senki.

– Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te végét nem várod a szónak!

Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a halottjelentő úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, – miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segítségével állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon megszorítva leendő férje megválasztásában; ő egyedül gyöngéd szívének hajlamát követé, midőn Sámuel úrral sírig tartó frigyre lépett. S végül, ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint Sámuel azon boldog időkben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idő jön, s az idő a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nőt is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idővel. – Tán itt is ez okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra.

A párbeszéd folytattatik. A nő véve ismét fel a fonalat, miután az előbbi megdorgálásra kiüríté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebéből keresgélt elő.

– Most már igazán kérdem, úgymond, – ki hitte volna? ki hitte volna erről a szenteskedő Goldbachnéról? mit mondasz?

Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem merte tudni, hogy vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá:

– No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje volt neki.

– Egyszerre! egyszerre kettő, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e kis kiegészítésre.

– Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháboríttatás jele nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána: – Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is így két férjem volna?

Waldmann felüté fejét és szemei mécsszerű lobbanást vetettek.

– Gyilkolnék! – ordítá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse, vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is meglehet.

Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e pillanatban lépvén a szobába.

– Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez így tart, kivernek bennünket a házból.

– Mi történt? kérdé ijedve a halottjelentő.

– Hát az az egyik Goldbach-gyerek, az a…

– Melyik? Betti?

– Nem, a másik…

– Úgy bizonyosan Lajos. – Nos? mit csinált?

– Bevezetém őt szobájába, s azonnal elkezd ordítani.

– Sírni, Ludmilla, sírni, – igazítá ki gyöngéden a halottjelentő. Tán édes anyja jutott eszébe. – Nos?

– De papa, ordított az, erősíté a lány – mit azzal bizonyított be, hogy fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot.

Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag, amazt az ijedtség idézte elő az arczokra.

– Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején, az első napon meg kell őket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.)

– Nem kell a gyermekeket mindjárt az első napon elidegeníteni, Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra.

– Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a kanapéról. – Hát azt várjam-e be, míg végre sorra be fogja verni ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó! Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert már a bölcsőnél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek, hogy az ablakot betörje?

– Csak az, – felelt Ludmilla, – hogy nem vezetjük az anyjához.

– Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot, amit betörjön.

E szavak után Sámuel úr vett magának szabadságot a szólásra.

– Zsuzsánna, – monda lágyított hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten ugyan fordítson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna elvégezve…

– Nos?

– Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sírna… Ha te például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?…

Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha ő nem volna többé! – Waldmann folytatá:

– Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeseríteni őket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna?

Zsuzsánna el lőn érzékenyülve és meggyőzetett. A jó Waldmannak sikerült az első büntetést védenczei fejéről elhárítani. A feleség csak annyit kivánván ez úttal, hogy ilyen előre nem számított károk, megtérítés végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához.

– – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a lefekvés, vetkőzés és elhelyezkedési első próbákon rajtok segítendők.

Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel előttünk. Ismét beszédes, mint az első találkozásunkkor tapasztalók, midőn a gyermekeket magával vitte az apai háztól. Ő csak felesége jelenlétében volt szótlan, hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott, hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószívű, becsületes ember volt, s valódi – gyermekbarát. Több ízben adván jelét gyermekek iránti jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi folyamodók elmellőztével, az ő gondviselésére bízni a boldogtalan Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon időben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat, de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendő tűpénzt is tehete félre. S mindezek daczára is a halottjelentő neje el nem mulasztá a nemes tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival, miszerint így nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig fölségesen tudnak szaggatni, tehát a nemes tanácsnak tessék a tőkéhez nyúlni s a ruha-költségeket fedezni.

– Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midőn első este a szűk czellában találjuk őt; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem igen jó ágyat, addig míg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban. Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése előtt oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagítani. S mondjatok nekem szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már?

A komoly, halvány Betti, sóhajtva felele:

– Még nem. Hanem majd fogunk imádkozni.

– Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a szappanosokat is gazdagítani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba. Na, jó éjszakát!

A halottjelentő és szolgáló távozának. A két gyermek egyedül maradt.

Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi itten?

Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában, az is hátával felfordítva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s időnkint kendőjével törölgeté szemeit.

– Szegény Betti! te sírsz, te is sírsz már, nemcsak én sírtam, kezdé mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú.

– Oh Lajos, hogy ne sírnék, mikor így el vagyunk hagyatva!

– S minden ok nélkül ide záratva ebbe a kamarába.

– Én nem hiszem, hogy az anyám akarata volna.

– Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt így velünk. De miért is bánt volna, mikor ő úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, ő nagyon szeretett bennünket.

– Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh Lajos, hátha – hátha – –

– Mit akarsz mondani Betti?

– Hátha nem is azért vagyunk mi itt, hogy anyánk elutazott?…

– Hát miért? miért volnánk itt Betti? – kérdé Lajos s fejével egészen alája hajolt a lány arczának.

– Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk!

– Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nővére ölébe rejté. – Ha meghalt volna.

– S előttünk csak titkolni akarák, míg eltemetik.

– Míg eltemetik! Betti, Betti! – susogá sápadva a fiú.

– Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolítják a kis gyermekeket a háztól, hogy ne sírjanak annyit!

– Oh, Betti mi lesz belőlünk, ha édes anyánk csakugyan meghalt?

– Vagy tán a papa halt meg! – Ki tudja, ki tudja, Lajos!?

– Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek.

A gyermekek ekép ijeszték és szomoríták egymást, míg végre tán magok is annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sírva, egymás vállára hajták, s világos szőke hajaik, mint aranyhullám egymásba folytak. – Sokáig így maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna magokat, vagy mintha egyszerre erős férfiakká edződtek volna, elhatározván bevárni a reggelt, – a jövőt.

Így szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy csuklás, az elmult sírásnak következménye, rázá olykor meg őket. Aztán az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva, egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietős útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Így is virradtak meg.