A nap már jól fenn volt, midőn Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei szobájába.

Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a vánkosra.

– Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s nini, még csak le sem vetkőztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult halottjelentő, s odamenve hozzájuk, felrázá őket édes álmaikból.

Először is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sírástól olyan bágyadt, megtört fényű vala. Első szava is, midőn fölrezzenve karjait kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!?

– Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, – mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, melyre az is felébredt. – Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?!

Míg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simítá halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem?

– Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony. Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkőztetek le?

– Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját.

Az apa visszafordult, s intőleg szóla:

– Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem érthetsz a neveléshez.

Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja előtte, mily durván megdorgálta őt az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az első legény és Ludmilla segítségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért elégtételt veendő, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé.

– Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerőszakolá magát a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lőn testével töltve. – Hallom, hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkőztek, és csupa daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt ez? nos? hadd halljam!

Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a gyerekek; nem annyira önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig így nevezé őket) féltvén.

– Na, – nem kapok feleletet?

– Nagyon elálmosodánk, felelt halkan Betti.

– Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelő hangon a férj. Elálmosodtak szegények.

– Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért kelletett volna levetkőzniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát miért hagytátok égve?

– Elfelejtettük és elaludtunk, – felelt ismét a nővér.

– Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, – elfelejtették szegények és elaludtak.

– De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel veszedelemnek. – A nő erősen megnyomta e szót házamat.

– Hiszen nem történt veszedelem, – monda a férj.

– Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nő, minthogy már sok volt szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, – én!…

Sámuel úr elpirult és elhallgatott. Az asszony folytatá:

– S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok lefekünni.

E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint ki a sötétséget legjobban respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e borzasztó akaratát, midőn Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága, mely a szülőik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosításul) s elég daczosan és merészen ezt mondá Waldmannénak:

– Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a házban. Ereszszenek engem haza!

– Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. – Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas!

– Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy ingerelni akarván anyját.

– Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az ablakot, csak elnéztem.

– Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! – börzenkedék mindig erősebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezőivel, mi nem annyira rettentő, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek senkitől! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer, menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erővel látszék őt az ajtó felé húzni.

De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve, olyannal, minővel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni.

Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának színe pedig egyremásra úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé felfrissítendő. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit.

Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellő által megingott virág, – s kényszeríté őt az indulásra.

– Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nővér – hátha anyánk meg fog érte haragudni.

– Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.)

Ezzel sok volt mondva! Ilyent még nem mondott neki senki a szemébe.

Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn, mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem.

Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket hebegé:

– El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák! Sámuel, itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék innen!

Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e gyerekektől megválok, tízezer forint hatos kamatja költözik el velök a konyhámból; s ez nagy rubrika, miután ők felényit sem emésztenek fel évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal és nénje batyujával.

– Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentő, lehető szelid arczot öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tőle.

– Én nem tanulok senkitől, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok, hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztő bagoly, mint a többi! (ez alatt már Ludmilla is érthette magát.)

– Na na fiam, – na na Lajos! csitítá Waldmann, kezével arczához közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától. – Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá kissé ingerültebben, – tehát erőszakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz haza.

– De igen! jer Betti! jer édes kedves Bettim!

– Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy megverünk, s mégsem mégysz haza!

– Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midőn kukorikolni akar.

– Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles haramiája fog válhatni belőle! hanem elejét veszszük! becsukom őt e szobába.

Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy helyeselve e szándékot.

– Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal Bettit is. Egyedül maradok vele.

Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt ismét kierőszakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a keskeny ajtón kibujhatott, mint midőn gyűrűbe szorult ujjunkat nagy vesződséggel kiszabadítjuk.

– Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép gyermekem!

Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyaníta, indulóban volt már.

De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanított a suttogásokból, s ki makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s olyan szomorúan kérte őt:

– Ne menj, Betti, ne hagyj itt magamat!

– Golyhó! mondá Waldmann, – hiszen nem történik veled semmi.

– Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá szívrázó hangon a fiú s ruhájánál fogva tartá vissza nővérét, – oh ne menj! Ezek a rossz emberek engem be akarnak ide zárni! Betti! édes néném! Betti! kedves jó néném, ne oh – ne hagy magamra! oh istenem, engem bezárnak! én tudom, én tudom! téged is elszakasztanak tőlem!… édes anyám! hol vagy?!… Oh Betti!! Én félek éjjel egyedül lenni!!

Úgy zokogott a gyermek, s oly görcsösen szorítá körmei közé a lány ruháját, hogy Waldmannak erejét kelle megfeszítenie, míg sikerült azt megszabadítani tőle. Ekkor Bettit, kinek megeredtek könyei és sóhajai, gyöngéden kitolá a szobából, s egyedül maradt Lajossal.

Lajos ekkor leveté magát a földre, s elkezde lábaival kapálni és ordított, hogy a házat majd fejére szakasztá. A gyermeknevelő Waldmann ellöké a fiú kis kezeit, midőn az épen lábát akará elkapni, s egy ugrással künn volt a szobából. A kulcsot ráfordítá és zsebébe dugta; aztán kendőjével megtörlé arczát s belépett a legnagyobb önelégültséggel a másik szobába, hol a család ült együtt. Betti egy székre hajtva fejét, s arczát tenyerével födve el, csöndes zokogással sírt. A halottjelentő pedig még egyszer megtörlé homlokát s mondá:

– Sajnálom a fiút; de nagyon makacs! Adjatok egy pohár vizes bort; egészen neki melegedtem! Valóban nagyon makacs! elejét kell venni a rosznak!

Ha tudta volna a jó szabómester, mennyire hinté el itt magvát a gonosznak!!

– Addig nem fogjuk őt kibocsátani, míg meg nem követ! szólt Waldmanné.

– Úgy van! délben meg fogjuk kérdezni tőle, ha akar-e megjavulni s megkövetni bennünket.

– Nem délben! – hápogá a feleség: ma már nem fog ebédet kapni. (Zsuzsánna asszony a nevelésben legczélszerűbbnek találta a koplalási rendszert.)

Lajos ez alatt koránsem csillapodott el. Egyre döngött ökleivel az ajtón. Betti mindig keservesebben sírt; mintha öcscsének az ajtóra tett minden ütését az ő gyönge teste fogta volna föl. A fogoly sivalkodott és rimánkodott; de csak egy szavából sem lehetett kivenni, hogy engedelmet kért volna. Végre úgy látszék, hogy kis öklei elfáradtak, mert nem dolgozott többé oly erősen, valamint hangja is kezde lassanként fogyni; alig lehete már mély s mindig mulóbb hangú sírásából egyebet e szavaknál kivenni: – anyám! édes anyám! – Ezt egy zuhanás követé, s aztán elcsillapodott minden.

– Mily gonosz fajzat! mondá Waldmanné.

– Gonosz fajzat, Zsuzsánna, gonosz fajzat! – hagyá helyben a férj, ki a gyermekkel elkövetett hős tette után ismét visszaesék alázatos szerepébe.

– A nevelési díj fölebb emeléséért folyamodni…

– Pszt! inte gyöngéden a férj, egy figyelmeztető pillantást vetve Bettire.

– Menj Ludmilla, egyetlen aranyos bogaram, nézd meg, nem égett-e meg a rántás. Hívd magaddal Bettit is s oktasd belé a főzésbe.

Ludmilla fölkelt és savanyú képpel és nehézkes léptekkel kitipegett. Betti is fölkelt, megtörlé szemeit, miknek selyem pilláin egy-egy csillámló cseppje rezgett a legmélyebb bú-sajtolta könyeknek, s követé Ludmillát.

Ő miatta ugyan eléghetett a rántás, s a hús is kifuthatott a fazékból, cseppet sem szaladt volna utána. Oda ment a szobához, melybe öcscse volt zárva s melynek ajtaja a füstös és eléggé takarítatlan konyhára nyílt; leült a küszöbére, fejét az ajtóhoz támasztá s ott hallgatódzott. Olyan csöndes volt pedig a szoba, miszerint azt kelle hinnie, meghalt, a kit belézártak, ha egy-egy fájdalmas nyöszörgés nem győzte volna meg az ellenkezőről.

Ludmilla ezalatt magányosan főzött. Nem sokat törődött a küszöbön sírdogáló lánynyal. Időnként fonnyadt képű szabólegény fordult ki a konyhába, téglázóvasát melegíteni, vagy hogy másért. – Ludmilla ilyenkor mindig mosolygott; valami híres carrikateur azonban mint röhögést használhatta volna modellnek.

– Kegyed mindig oly vidám Milla kisasszony; – kezdé a tűhős, téglázóvasát az izzóba elhelyezve, mi közben magát is szépen odahelyezé, a lány mellé.

– Megégetem a kezét, ha veszteg nem marad, – mondá Ludmilla, a lángtól vagy egyébtől pirosult arczczal.

– Csak rajta! égesse meg szép kegyed! ha már megégette szívemet, kezemért sem lesz kár.

E pillanatban (ha Milla kisasszonynak valami karcsú termete volt volna, azt mondanám a költővel: a tűhős, szívéhez ölelé a hölgy czedrus derekát! – de így csak ezt lehet mondanom a prózaíróval:) a szabólegény kinyújtózkodék két karjával s megkísérté a hölgy tölgy-derekát magához ölelni.

– Pszt!… menjen ön!… ej na!… bizony isten,… no!…

Egy telivér csók csattant el a mondvacsinált istenasszony homlokán! egy csók, mely beillett volna miskolczi czipónak!

A Waldmann-pár szobájából ezalatt folyvást hangzának ki ilyenféle szavak: – Valóban gonosz fajzat!

– Az én Ludmillám, valódi isteni félelemben és erkölcsben van nevelve. Nemde Sámuel?

– Isteni félelemben és erkölcsiségben Zsuzsánna.

– Csak ez a Betti anyjára ne üssön, mert akkor féltenem kell Ludmillát. A legfényesebb tükör is homályt kap, ha rálehelünk, Sámuel!

– Igen Zsuzsánna! valóban homályt kap, ha rálehelünk.

– – – E közben dél lett. A kis elitélt nem bocsáttaték ki szomorú fogságából. Betti fölkelt a küszöbről, s akarva nem akarva belépett az ebédlőbe, helyet foglalt az asztalnál s ott búsan üldögélt, oly csekély adagka étket vévén magához, mint egy madár. Gondolata folyvást testvérén járt, ki e pillanatban koplal. Ha az nem eszik, hogyan ehetnék ő is! Szerette volna együtt becsukatni vele magát. Már a második tál étel után voltak; a szabóinas szabályszerint elhagyá az asztalt! a harmadik után a legények is fölkeltek, meg ő is! csak Ludmilla és szülői maradtak még ülve; míg végre a lány is megtörlé száját, s a meszely czukrosbor elfogyasztásához látott a két öreg.

Ekkor odament Betti Waldmannhoz, könyei megeredtek, és sírástól visszafojtott hangon elkezde könyörögni, esengeni kis öcscse kibocsáttatásáért.

Waldmann elfordítá arczát, nem kegyetlenségből, hanem hogy elrejtse felindulását.

A gyermek kérésének sikere lőn. Zsuzsánna asszonyt is meghaták a könyek, s a szépen hangzó kérelemszavak, mik hizelegni látszának tekintélyének.

– Menj Sámuel, bocsásd azt a pokolfajzatját szabadon! hanem ebédet nem kap. Ezt föntartom magamnak. Csak nénje kedvéért, ki oly engedelmes, eresztem őt szabadon.

Betti gyorsan letörlé könyeit, s egyszerre olyan vidám, olyan mosolygó lett, midőn Sámuel úr kulcsért nadrága zsebébe nyúlva, fölkelt, s a kis kamrácska felé megindult.

A kulcs betolaték a zárba.

Betti lábujjhegyére állt, mintha a férfi vállain át akart volna már előre a szobába pillantani.

Az ajtó felpattant. – – De ah, készüljetek borzasztó látványra, borzasztóbbra mint midőn Robinson emberkoponyákra, csontkezek és lábszárakra bukkant szigetén!

Napoleoni bátorság kivántatott hozzá, hogy e látványra szörnyet nem halván a halottjelentő, holnap önmagát nem kelle bejelentenie a papnál, mint eltakarítandót.

Szeme-szája tátva maradt, szemöldökeit felhúzá egész homlokára, kezei leestek, szólni pedig nem tudott, de semmit.

Betti elfödé arczát mind a két tenyerével, és csaknem összerogyott.

Szép história!

Az egész kamra egy szemvakító pehelytengerré lőn varázsolva. Dunyhák, párnák héjaikból kiszaggatvák, szabad szeszélyökre hagyván szerte röpkedni Zsuzsánna asszony fáradsággal fosztott tollpelyheit. S mi még bizarabb színt ada a szobának, a pehely közé egy kocsideréknyi szalma volt elkeverve, mely a föltépett szalmazsákból hinteték el ágyra, székre és padlóra, úgy, hogy nem találkozott volna, sem az ó, sem az új-kornak az a csudatevő chemicusa, ki e barátságosan egybeolvadt pehely- és szalmakeveréket többé szétválasztani tudta volna. S mi még inkább emelé a hatást, az valóban eredeti volt, akárki gondolta ki, – akár Lajos, akár pedig a sátán, mely utóbbinak, bár láthatatlanul, de bizonyosan a szobában kelle lennie, segédkezet nyujtandó e genialis műtéthez. Zsuzsánna asszony ugyanis, tán feledékenységből, ottbenn hagyott egy tele – szakajtókosár tojást. Jaj neked tojás! Az a sok tojás, egyenként mind a falra volt szép sorjába fölrakva; mintha csak sárga pitykék ragyogtak volna le, úgy oda voltak nyomva, csapva, hajítva, és tapadva. Oh, hány – kirántandó csibe lőn átadva a néma enyészetnek! ha Waldmanné fölszámítja, nem lesz pénze a hatóságnak, kifizetni a kontót. – Most jön azonban még a java, a csattanós! E pehely, szalma és tojásból készült mismásból, mintegy túlvilági rém, mint ijesztő hőse a gyermekmeséknek, vagy ha jobban tetszik mint bajazzó, előszivárgott Lajos. E burleszk alak megjelenésére Cato is elkaczagta volna magát. Nem azonban Waldmann, kire oly idegrázólag hatott e jelenet, miszerint e pillanatban ugyan hiában kérdezték volna tőle, vajon ő-e az úr a háznál, vagy hogy Zsuzsánna asszony? Nem is bírt hanghoz jönni egy szóig sem. A mint szemeivel elnyelte az ördögileg dekorált szobát, s látá feléje tartani Lajost, azt a csudamaskarát, ki elől fél város futásnak indult volna, tüstént magára rántá az ajtót, a kulcsot ismét ráfordítá, s mintha kergették volna, rohant Zsuzsánna szobájába, ki mitsem álmodva a történtekről, a legnagyobb delicziával szörpölgeté czukrosborát.

Betti pedig oda borult homlokával a keskeny ajtóhoz, és sírva, inkább önmagához, mint öcscséhez, mondá: – Lajos, Lajos! oh mit cselekedtél megint!?

– Nos, hát neked mi bajod? kérdé a rohanó férjet neje. – Mi?

– Oh, föl fogják akasztani! most már bizonyosan látom én is, mintha már is előttem állna! Adj egy korty bort hamar a poharadból!

– Mi történt? Tán Lajos?

– Igen, Lajos.

– Tovább!

– Nem birom tovább! Eredj Zsuzsánna, eredj magad és légy te is szemtanuja. Én, mosom a kezemet. Én, mosom, Zsuzsánna. Én Pilátusa vagyok e dolognak; igen, igen, – én nem is akartam őt bezárni! (Sámuel úr jobban remegett, mint Lajos, tudván, hogy nem viszi el szárazon, minthogy ő inditványozá az elzáratást, s e nem remélt komédia egyenesen annak az eredménye.)

Zsuzsánna asszony e szavakra, – elhárítván a szokott nehézségeket, mik továbbmozdulását akadályozák, fölkelt és súlyos léptekkel megindult azon hely felé, hova mi ezúttal – nem fogjuk őt kisérni.

Tanui valánk a gyermekcsínynek, tudva van előttünk annak indoka, – miért akarnók látni a következményt is? mely egy pár hatalmas ütleg s pár keserves följajdulásból áll! Nem nevelési elveket szándokunk itt bonczolgatni. Nyugodjunk meg bölcs Salamon szavaiban, ki ezen mondatát hagyá fenn számunkra: «Ki a vesszőt kiméli, az gyűlöli fiát, ki pedig szereti fiát, az megfenyíti őt!» – S miért nem tehette volna ezt Waldmann Sámuelné asszony, midőn Viktória férje, Albert herczeg is a nevelés ezen systemáját látszék elfogadni, mikoron fiát a walesi herczeget hat éves korában épen ily makacsságért vesszővel fenyíté meg! s ha nem zárta is őt kamrácskába, mint Zsuzsánna asszony Lajosunkat, hol makacsságának jelét még kézzelfoghatóbban bebizonyítandhatá, de azért minden esetre – zúgba állítá a kis korona örököst, hol ideje maradt helyzetét átgondolni s akaratosságból eredt hibáját megbánnia. Mindezek daczára Bulwer azt mondá: – «Őrizkedjetek azon embertől, kivel mint gyermek durván bántak!» – Meglátjuk tehát, mivé fejlődik Lajosunk, kinek mindjárt árvasága első napjaiban elég módja volt, – akár méltán, akár érdemetlenül, – durva bántalmakban részesülhetni. Lajosban tehát akaratosság, makacsság volt. Jó. Ez minden esetre kiirtandó vala, de nem oly úton és módon, mely reactiót szüljön, melynek nem várt következményei legyenek, s mely következmények mindig újabbakat vonjanak magok után. Dacz és akaratosság a gyermekből kiirtandók, – bár, ha e későbben kifejlendő vagy kifejlett szenvedélyt példák után bonczolgatjuk, sajátságos tapasztalatokra tehetünk szert. Dacz és akaratosság, többnyire geniek, nagy férfiak, gondolatban, terv, kivitel, általában cselekményekben gazdag életű emberek tulajdona szokott lenni. A vértanúk daczoltak üldözőikkel; – XII. Károly, kora gyermekségétől halálig makacs, hajthatlan jellem maradt. Makacsak, akaratosak valának, Mátyás király, VIII. Gergely pápa, Napoleon, Calvin, Luther, Cato, ki utóbbinak tette ma is bámulatra ragad bennünket, midőn öngyilkossá lőn, csakhogy ellensége győzelmének ne legyen szemtanuja! Ha Columbus legyőzetni engedi magát ellenkezői és gúnyolói által, ha nem ragaszkodik makacsul meggyőződéséhez, ha visszalép, ha törhetlen daczczal nem küzd meg elemek és előitélettel, – a mesés, aranyos világrész fölfedezése ha nem marad is el, de bizonyára elkésendett még jó darab időre! – Azonban, nulla regula sine exceptione; – a kivételnek itt is megvan a maga helye. Menjünk tehát szép renddel tovább történetünkben, s ne törjük kiváncsiságból föl a tojást, előre megtudandók, ha vajon kakas fogamzik-e benne, vagy tyúk!

Pár hét telék el az elbeszéltek óta, s a Goldbach-árvák, még mindig megvalának a háznál, miből következtethetjük, hogy az elkövetett gyermekcsíny, minden borzasztósága s költségbe kerülése mellett is, nem volt elegendő ok, a gyermekek eltávolítására a háztól, mely minden esetre bizonyos jövedelemforrást dugott volna be a család tűzhelye körül. Tehát tűrniök kellett a szükséges rosszat.

Lajos iskolába adaték; majd ott kordába fogják s megjavul, hogy még ember válhatik belőle, gondolák. Betti azonban, mint ki ezen már túl vala, honn maradt Zsuzsánna asszony oldala mellett, hol is aztán kötött, varrt, hímzett, általában oly meglepő ügyességgel dolgozék női kézimunkában, miszerint Zsuzsánna asszony, elég ravaszul, jónak találta a házhoz járó rokonok s látogatóknak, azokat, mint Ludmilla dolgozatait bemutatni. Ludmilla elég szerény vala ilyenkor fülig elpirosodni, a ráhalmozott dicséretek sokaságától. Később Zsuzsánna asszony, elég gonoszul, még fortélyosabb is lett. A valóban mindenkit kielégíthető kézmű-czikkeket, apródonként el is adogatá jó pénzért a bámész és hiszékeny rokonoknak. S ez által egy új jövedelem forrást nyitott magának az élelmes háziasszonyság; s ha néha ezért álmatlan éjszakáiban (kövérsége miatt csak nagyon keveset tudott aludni), nyugtalanítani kezdé lelkiismerete, mindig azzal csillapítá le, miszerint az így szerzett pénzecskével, – kárba ment tojásai árát akarja csak megtéríteni. Mindenki úgy cselekszik, amint leghasznosabbnak véli, s mindenki úgy okoskodik, amint legüdvösebbnek találja.

A fogékony elméjű Lajos csakhamar első eminens lett az iskolában, – daczára, hogy minden isten-adta nap hozott egy-egy kék foltot magával haza, vagy az orrán, vagy a szemén. Nem mult el egy nap, hogy vagy őtet meg nem verték pajtásai, vagy ő meg nem vert valakit. Midőn az első iskolai közvizsgálatot kiállta, ilyenféle classificatiót nyomtak a kezébe: – ex studiis eminens, ex moribus classis secundae! Néha a classificatiónak ezen második részét, meglehetős kék betűkkel a hátára is följegyezte tanítója, hanem azért az mitsem javított rajta. Megtanult továbbra is minden tudományt, s megvert továbbra is minden embert, a ki őt meg nem tudta verni. Szülőiért minden nap fölforgatta egyszer a házat, s minden estve megigérte, hogy más nap meg fog szökni. Meg is szökött volna, ha rendesen nem egy szurtos szolgáló kiséretében kell vala iskolába s onnan vissza mennie. Egyébiránt hova is szökött volna!? Ki a világba?… Az igaz, hogy a világ elég nagy és tágas; hanem ép az a baj, hogy nagyon is nagy, s ki csak úgy vaktában szökik belé, könnyen elvesz, eltéved benne. – Betti, bár szinte nem tudhatá okát e szomorú helyzetének, de mégis kevesebb zajjal és kifakadással tűrte és adá meg magát a sorsának. Ő is remélt, vágyott, óhajtott megszabadulhatni, de mindez csak csöndes sírása és sóhajtásaiban nyilvánult, nem miként öcscsénél, kire ha egyszer rá jött a bóna órája, megkapta őt a vágy (oh ez minden nap megtörtént) szülőit látni, azokhoz visszatérni, vagy rólok legalább bizonyost, valót, hallani, nekirontott az egész háznak, s tán egy szálig kikergeti a benne lakókat, ha azok történetesen megijednek tőle.

Igy teltek el hetek, hónapok, – így félév, midőn egy hideg téli estve, valaki zörgetett a halottjelentő ablakán.

– Nyissa föl az ajtót Sámuel mester!

– Ki van ott? kérdé a halottjelentő, nehezen s vontatva emelkedve föl egy kopott karosszékről, mely a szabóműhelyben a siskakályha mellett állott s azon melengeté fagyos lábait, melyek minden télen igen nagy kínokat okoztak neki. – Menjen valaki fölnyitni az ajtót.

Az ablakon ezalatt újra zörgettek.

– Mindjárt! mindjárt! nyitják már!

– Maga nyissa ki Sámuel úr!

– Én?

– Igen, mert csak egyedül lehet önnel beszélnem. Nagyon fontos, életbevágó! – szólt kívül a hang.

A halottjelentő, keserves mozdulatok és savanyú arcczal fölkelt, a kapukulcsot magához vevé s megindult. Midőn az ajtó fölnyilt, szinte visszaesék ijedtében a házigazda, egy oly iszonyú torzalakot pillantván meg maga előtt. Sűrű és homlokát benőtt szürke haja volt az idegennek, keményen előrefésülve, hogy szinte félarczát eltakará; nyakán, egészen ajkain fölül, sokszorosan volt burkolva durva hamúszin sál, mely száját is alig engedé láttatni; nehéz farkasbunda takará testét, melybe még a vastag sál mellett is mélyen behúzta magát, fényes asztrakán süvege pedig jobbhomlokára volt szinte mélyen nyomva.

Waldmann visszalépett vagy kettőt, hogy illendő távolba jöjjön e nem igen ajánlatos külsejű alakkal.

Az idegen szólalt meg először, oly hangon, mely inkább tettetett, mint természetes hangjának látszék:

– Önt hívják Waldmannak, uram?

– Az vagyok, Waldmann Sámuel; miben szolgálhatok? hebegé: – tán halottja van, – – igen? szomorodott fél? mindjárt gondoltam! a mult heti nedves ködös időjárás sok nyavalyát okozott! Kujon te! ne ugass! szörnyű jó állat! Vigyázzon uram, veszedelmesen tud harapni. Minden idegen ember gyanús előtte. – Ezeket hadará egymásra Sámuel, s tán a kutyát is csak biztosításul kiáltá, pedig nem is ugatott, már esztendő óta siketnéma volt szegény, korgyengeség és búskomorság miatt.

– Nem Waldmann úr, szólt türelmetlenül az idegen; – semmi dolgom ön halottival. Én csak azt jöttem megtudni, megvannak-e még az ön kezeire bízott Goldbach-gyerekek?

Sámuel nagy szemeket vetett az idegenre, és csak késve válaszolt:

– Igen uram, megvannak! Nyolcz hónap óta viselem gondjokat a korhelyeknek. Szörnyű sok bajjal járnak. Feleségem alig győz rájok eleget főzni. Különösen a kisebbik, Lajos, hatalmasan eszik, mi egyébiránt nem csuda, mert egész nap ugrál. Annyi mozgás megemészti a vasat is; annyi mozgással sohasem lehet jóllakni.

– Lehetne-e őket meglátnom? Csak egy perczre egyetlen pillanatra?

– Mit érdekli uraságodat e két gyermek? Ismeretlen, – – tán rokon? vagy, vagy…

– Rokon vagy nem rokon, én óhajtanám őket látni. Messze földről jöttem, messze földről, hogy megláthassam őket! Egyetlen egyszer jó Waldmann! – Az idegen szavában annyi lágyság volt, mely egyáltalában nem látszék öszhangozni vad burkolt külsejével.

– Igen, de már lefeküdtek. Feleségem pontos asszony! a nevelés köröl igen szigorú, – ő maga is a legpéldásabb nevelésben részesült; – – a gyerekeknek pont nyolcz órakor ágyban kell lenniök, s öt órakor ismét talpon. Egyébiránt, ha tetszenék tán bejönni; – – – mi is önnek neve uram? elfelejtém… ne vegye rossz néven! neveket tudni még a halottak országában is divatban van, – – innen vannak a síriratok. – Tehát?…

Sámuel a lábához kapott, mely már szörnyen kezde fájni a keresztüljáró hideg miatt. – Átkozott fagydaganatom van! Most két esztendeje, hogy a városkapitány feleségét temettük, sokat kelle szaladgálnom, lábam megizzadt s a temetőben a hideg izzadság ráfagyott. Nem csuda! félóránál tovább tartott a bucsúztató. Nem is tudom, mire való az a sok beszéd a hidegben. Azóta orvost, bábát, kuruzslót, czigányasszonyt, mindent megpróbáltam, de senkisem tudott segíteni. Némelyek azt ajánlották, hogy borogassam meleg borral és pálinkával; hanem biz én megvallom, sajnáltam rá. Ezeket inkább csak belső orvosságnak szeretem használni… Mi is önnek neve uram?

– Engedjen meg, – szólt mindig türelmetlenebbül az idegen – nevem nem tartozik a dologra. Bemenni úgy sem fogok.

– Ők pedig csak nem kelhetnek ki az ágyból, hogy aztán a hidegben meghűtsék magokat. Nem lehet eléggé óvatosaknak lennünk uram, hogy újesztendőre patikakontót ne küldjenek nyakunkra. Az idén is, csak feleségemre 39 frt 40 krajczárt kelle a patikába fizetnem! Méregdrágák a patikárius urak; pedig azért elég halottunk van – mult héten is hármat temettettem el, s ha az így megy…

– Ugyan kérem, – vágott boszusan belé a farkasbundás férfi: – meg akar ön már ölni? Beszéljen a gyermekekről. Engem csak ők érdekelnek. Egészségesek-e? jó dolguk van-e?

– Tejbe-vajba füröszti őket a feleségem.

– Nem betegek?

– Annyira egészségesek uram, hogy alig lehet őket étellel győzni. Hanem igen lekötelezne uram, ha tán holnap tisztelne meg látogatásával.

– Nem lehet! nem lehet holnap! sóhajta a férfi. – Messziről jövök, s még az éjjel messze földre indulok! Ki tudja, mikor térhetek ismét vissza?! Szegény gyermekek! folytatá mindig lágyabb hangon. Tehát most sem láthatom őket! Hanem mindegy, – azért még nincs minden reményem elveszve. Azon leszek, hogy még egyszer fölkeressem őket! Addig is, uram, addig is fogadjon el tőlem egy csekély összeget, egy kis pénzt. Jó leend nekik játékra, ruhára, vagy a mire szükségök fog lenni.

A pénz hallására a halottjelentő szemei villámlottak a sötétben s ravaszul köhécselt, míg az idegen egy előre elkészített összeget vőn elő zsebéből, gondosan papirba takargatva, s átnyújtá neki.

– Hálámra számolhat! – folytatá a férfi, s visszaburkolá magát ismét bundájába. – Csak viselje jól gondjukat. Ismét meglátogatom s akkor majd ismét hozok pénzt, többet ennél, többet jó Waldmann! Szegény, boldogtalan gyerekek! – S most jó éjt! jó éjt!! –

Az idegen egyet fordult sarkán, s a sötétben eltünt Sámuel úr szemei elől.

A halottjelentő, mintha delejes simogatást kapott volna, úgy érzé magát, midőn az átadott pénz megcsörrent kezében. Ezüst, – gondolá, s kezdé a papirtekercset kibontogatni. Ezüst, – hát pedig – arany volt! – Vert, körmöczi arany! Húszig kelle olvasnia, míg az utolsó darabhoz ért. Tehát húsz darab arany! minden írás, váltó vagy kötelezvény nélkül bízva reá! Ez sok! ez mesés! Egyenesen ment neje szobájába, – gyorsabban, mint fagyos lábaitól várni lehete. Háromszor hosszát szélét megmérte a szobának, míg végre fontos arcczal megállt a közepén s ezt mondá:

– Zsuzsánna, lefeküdtek már a gyerekek?

– Régen. Mi bajod velök?

– Holnap új ruhát kap Ludmilla. – Lajos és Betti pedig holnaptól kezdve rendesen fognak reggelit kapni. Értettél, Zsuzsánna?

– Tán bányára tettél szert, vagy hogy megbolondultál.

– Az utolsó nem áll Zsuzsánna, hanem az első igen. A körmöczi bánya legujabb termékei vannak kezemben. Holnap kávét fogsz főzni a Goldbach-gyerekeknek, – kávét, csokoládét, theát s mi jó és drága! – mondá, s aztán tenyerében tartva a fényes aranyokat, jelentékeny mosolygó arcczal s lábujjhegyen feleségéhez közeledék, elébe tartván mondá: – titkos pártfogó, Zsuzsánna, titkos pártfogó nyomta ezen aranyokat a markomba! S ez még semmi, semmi! ismét eljövend igérvén, hogy még majd több ilyen szép aranyat hoz, csakhogy a gyermekeknek jól gondját viseljük.

Ekkor elbeszélé rövid, de nem érdektelen kalandját az idegennel, s az elbeszélés után nem győzték eléggé fejöket törni, ki- és miléte felett azon farkasbundában megjelent jóltevő angyalnak.

Más nap Ludmilla, szép öltözet-ruhával lepeték meg, Lajos és Betti pedig egész három napig egymás után, jó meleg czikóriakávét reggeliztek.

Aztán elfogyott a húsz arany – mint az az aranyokkal szokott történni.

A két növendék sorsa tehát mitsem javult az idegen mesés megjelenésével, bár az, alig telik belé félév, s ugyanazon idő tájban, tehát késő estve, s magát most még ismerhetlenebbé burkolva – ismét megjelent; anélkül azonban, hogy a gyermekeket megnézte volna, a halottjelentőt megint megajándékozá, még pedíg ekkor már nem húsz, hanem negyven aranynyal. E titkos látogatás, pár év lefolyta alatt még nehányszor ismétlődött, s mindannyiszor kisebb-nagyobb ajándékokkal a gyermekek részére.

Unalmas lenne, hosszú részleteibe bocsátkoznom Lajos és Betti további életének, melyet még a Waldmann-családnál töltének. Egyformaságok, gyermekcsínyek, nevelői okoskodások s többfélék tennék ki a sorokat. – Röviden Lajos tizenöt, Betti pedig tizenhatéves korukat érték el. Ez utóbbinak, azon kor, melyben nem gyermek többé, embersorba számíttatik, kilép a világba, ifjúsága irigység és szépsége bámulat és hódolatok tárgya lesz. Kezd észlelni, s mint Betti, ki apa és anya nélkül, de a természettől gazdagon áldva meg szív-, és észtulajdonokkal – nevelkedik fel, kezd körülnézni a világban! fontol, okoskodik, átgondolja helyzetét s ingadozik – meg határoz, miszerint inkább kész több nélkülözésnek kitenni magát, csakhogy szabadon, függetlenül maradhasson szeszélyeitől ennek a két ostoba embernek (a Waldmann-párt értem). Az eszme megtermett, gyökeret vert, kihajta és mindinkább elágazék a lány lelkében. Szabadulni, menekülni minden áron! Ezzel feküdt le, ezzel álmodott és ezzel ébredt fel. Csak még az útat nem tudá: – hogyan szabadulni? s hová menekülni?… Szülőiről mai napig sem tud semmit. Waldmannék, – vagy magok sem tudának rólok, – mi valószínűtlen, miután Goldbachné elzáratásának híre tatárjárásként futotta be a kisded várost, – vagy hogy elég óvatosak voltak tán a gyermek előtt ily borzasztó titkot fölfedezni, mely Betti tudvágyát épen nem elégíté ki. – Rokonai csak egyszer sem látogaták meg, mit ő szinte meg nem foghata, bár mi könnyen kitalálhatjuk, tudván, hogy azok mind csak a megcsalt és szerencsétlenné tett Goldbachról valának rokonai, kik a férj és neje közti viszony felbomlása után tökéletes ellenszenvet, elidegenülést éreztek a két gyermek iránt.

Tele, alaktalan eszmék, kivihetlen tervekkel vala épen elfoglalva Betti lelke, midőn egy délelőtt a levélhordó kopogtatott és szobába lépvén, a Goldbach-gyermekeknek szóló levelet nyújtá át Bettinek.

Betti mohón töré fel a levelet, minthogy azt még sohasem kapott.

Majd elhalványult, majd minden vére fejébe szökött, ajkai nyitva maradtak, kezei reszkettek és szemei könyekkel telének meg, midőn – anyja írására ismert.

– Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül, s a levelet majd kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé, és csókjaival és könyeivel árasztá el. – Édes, édes anyám! tehát élsz, élsz még! Oh istenem, – alig bírok magammal! szívem, fejem, – úgy el vagyok kábulva! az öröm, az öröm, oh! édes anyám!

Aztán iparkodék erőt venni érzelmein; szíve dobogása lassanként lecsillapodott, szemeit megtörlé s az ablakmélyedésbe húzódva, olvasni kezdé a levelet, mely így hangzék:

A leány kiejté kezeiből a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre befelhőzött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán borongó felhőnek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna.

Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat. Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosítania, mert nem akarja megtörni szívemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És ím, – nevét sem írá ki egészen. Hibázik előtte a Goldbach. Miért nem írá – Goldbach Erzsébet? – Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis – igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkemből azon borzasztó álmokat, melyek éjjel-nappal kínzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér szemfödőjével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh istenem, ő él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette.

Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetéről gondolkozni. Terv terv után jött és enyészett el lelkében. Míg végre, hosszú késlelkedés után, egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek! fölkeresem őt Pesten!

E naptól fogva szokottnál is munkásabb lett Betti. Regtől estig varrt és hímezett, csakhogy ezután nem volt oly bohó, hogy mindenkitől keresett kézimunkáit Zsuzsánna asszony kezére hagyta volna továbbra is játszani. Eladogatta ő maga, s minden fillérét egy gondosan elzárt szekrénykébe rejté; s e naptól egyszerre oly fösvény lőn, hogy még Lajostól is megtagadott minden csekélységet, mely takarékpénztárát vette volna igénybe.

Lajos is kinőtt ezalatt az alörsi iskolákból. Mint mondani szokás, – többet tudott már mint a tanítója. Csak még azt a kicsiséget nem tudta, hogy most már ennyi tudomány mellett, – katekizmus, világtörténet, görög-római antiquitások, szókötés, nyelvészet, mind a fejében lévén, – melyikből éljen meg? választhat magának a mi tetszik, akár a görög antiquitásokat, akár a keresztyény katekizmust, a melyik majd legkapósabb lesz az emberek előtt. Az antiquitások helyett jobban hasznát vette volna Lajos, ha arra tanítják vala meg, hogy: kétszer kettő = öt; kétszer kettő = három, s kétszer kettő csak akkor = négy, ha épen a szükség úgy hozza magával. Ezt nevezik a számvetésben aranyszámnak, a mennyiben tapasztalat szerint, kik e methódust követték, mindig leghamarább gazdagodtak meg!