Egy régi, németországi latin könyv azt mondja, hogy van Magyarországon egy különös folyó, valami Tisza nevezetü. A különössége abban van, hogy a folyónak az anyaga nem egyfajta, nem egy részből áll, hanem háromból. Ebből két rész viz, a harmadik rész pedig hal. Rég volt ez, valami három-négyszáz esztendeje, azóta sok mindennek, a Tiszának a szokása is megváltozott, már nem igen van annyi hal benne, hanem inkább apránkint elfogy. Még ugyan Rákóczi Ferenc fejedelem urunk is azt irja a naplójába a szegedi vár ostromakor, hogy a lóitatóvödröt nem lehet ugy megmeriteni a Tisza vizében, hogy hal ne kerüljön bele a vödörbe a vizzel. De ez is régen volt, ennek is elmult már kétszáz esztendeje. Nagyon sok lovat itathattak azóta a Tiszából s a vödrök kiszedték belőle a halakat, mert most ugyancsak kevés van benne. A rétek is elmultak, amik táplálták a fiatal halat; azok a nagy halak, amiket ha a kocsira tettek, elől kinyult belőle az orra, hátul a farka, már csak a mesék birodalmába tartoznak. Nem ér már rá ekkorára megnőni egy sem, mert kikerül a vizből idő előtt. Nem olyan a halász élete, mint régente volt, akárhányszor hiába húzza egész nap a hálót, csak apró hal akad bele, amelyek közül némelyiknek „nincs is értelme“, a halász megvetőleg hajitja vissza a vizbe.
Húzzák a nehéz fenékhálót a halászok valahol Becse alatt, unottan, mert már nem sok eredménye szokott lenni. Azonban… ha! – egyszerre csak még nehezebbé válik a húzása. A parti húzók nekifeszülnek a kötélnek, hogy szinte majdnem végighasalnak a fövényen: húzd rá, a jó reggelét neki, nehéz a háló, alig mozdul, nagy hal van benne! Beleveresednek az emberek a húzásba, de megéri az alighanem, ami a hálóban van. Hogy mi, azt most még nem lehet tudni, mert a vizben van, hanem hát éppen azért csak húzd rá!, a bokorgazda is a kötélhez kap, hogy szintén rántson rajta. Izgalmas pillanatok ezek. Hátha valami nagy viza, amelyik följött a Fekete-tengerből. Hátha valami ős-harcsa, amelyik már száz esztendeje él a vizek fenekén és most éppen ennek a hálónak jutott ki az a szerencse, hogy elfogja a nagybajuszu mérges harcsakirályt. Hát csak húzd rá, feszitsd, hogy ki ne szabaduljon, jaj, csak a hálót el ne szakitaná. Húzzák hát ugy, hogy csaknem megfeszülnek bele, hiszen fertályesztendei munkát megér ez, ugy lehet.
Húzzák, egyszer csak enged a fenékháló, az emberek majd fölbuknak a nyomán, jön kifelé a vizből a háló, de nem hánykolódik benne semmiféle vizakirály, vagy harcsaóriás, mert az egész zsákmány csak egy nagy darab csont, valamely időtlen idők előtt élt óriásnak a lábaszárából.
Elszomorodva nézik a vizből élő emberek. Hát ezért kinlódtunk, ennyit ád a munkáért a vizecske? Biz az ezt ád, nem mást, mert a vizecske csalóka volt mindig, világéletében. Játéka van, és megtréfálja azokat, akik belőle akarnak megélni. Kegyetlen viz ez a vizecske. Csontot ád a hal helyett. Az egybokor halász elkomorodva nézi a csontóriást, amit a harcsakirály helyett adott a viz. Hejnye, a fene teremti.
A csodálatos nagy csont a mamutnak a lábaszárából való. Élt itt ezen a tájon ez az irgalmatlanul nagy állat is, jó egynéhány ezer esztendő előtt. Egy-egy csontja az ősi viz medréből előkerül nagynéha, esztendők is beletelnek, mig egyet előhoz a hajóról a fenékre eresztett vasmacska, vagy a fenékháló. Vagy néha partszakadás alkalmával a leomlott föld mögött a szirtfalban megmutatkozik, csak ki kell belőle feszegetni. De másutt nincsen, csak igy a viz mellett. Az elmélet azt mondja erről, hogy az ősi állatóriás, ha beteg volt, vagy ha megsebesitette a rávadászó ősember, a sebét hüsiteni a folyóba ment, ott érte a halála s ezért vannak itt a csontjai a folyó titokzatos mélyén eltemetve. Mindegy ez azonban most már, a halászok rábámulnak, mondván: de csunya apád löhetött.
A veszett fejszének a nyele az ilyesmi.
Behozták a városba, a muzeum talán majd vet érte valamit. Hát igen, persze. Mennyit kivánnak? Kicsit magasabb összeget mondanak, mint máskor szoktak.
– No, ez sok.
– Nem az, kéröm – magyarázza a viziember. – Nézze csak, a behozatalt is számitani köll, mert negyvenöt kiló. Azután ér is valamit. Azután összetépte a nagyhálót, három napig foldoztuk.
– De mégis – mondom –, éppen csak hogy egy kis ellenkezés lögyön, mert sohasem volt jó az a tulságosan nagy egyértelem.
– De kéröm – mondja a halász – mindönnek föl ment az ára. A közönséges tehénbűrcsizma ára tizenkét forintról ötvenre ugrott, hát akkor mönjön föl a mamutynak is az ára… kéröm.
Hát ez igaz, ez ellen nem lehet szólni egy árva szót sem. Itt, ha jól keressük a dolgot, voltaképen a mamuty a hibás, mert mért kivánkozott elő éppen ebben az elszilajodott tátorjános világban a vizből. Ha ötezer évig ott heverhetett, a nagy dolgától maradhatott volna lent még pár esztendeig. Lehet különben, hogy csak azért jött fel, hogy megnézze, miként pusztitják egymást azoknak az embereknek az ivadékai, akik valamikor a mamutyot pusztitották.