A városi ember nem igen szeret gyalogolni, minélfogva a kis ut is messze van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, hogy ott nincs villamos, mert, ugy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.
Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem volt sem villamoskocsi, sem lófejü vasut, a városi ember is gyalog járt. Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak inkább az olyan utasok használták, akik podgyásszal jöttek-mentek a vasuthoz vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen a bálokba sem ment kocsin az uri közönségnek az a része, amelynek nem volt magának kocsija. Abban az időben bálba, szinházba, koncertre a hordárok kisérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való kisérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.
A tanyákon nincsen se villamos, se lófejü vasut, a ló meg a kocsi is inkább gazdasági dologra való s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. Legfeljebb vasárnap, de kis utért akkor sem érdemes a lovat befogni, mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás járja, amit megszoknak a népek, ugy hogy azután ami a városi embernek messzi ut, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a tejet, leteszi, visszafordul s a tanyába érve meg sem pihen, hanem munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.
Igy azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak gunyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni, pedig nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az uton kérdezősködnek az irány felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? Messze van-e még?
– Dehogy van messze – mondja a magyar, akit megállitottak.
Hátrafordul s mutat visszafelé:
– Látják azt a három nyárfát ottan balra?
A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.
– Látják?
– Látjuk.
– No – mondja a tanyai. – Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél óra járás.
A kis fél óra néha azonban kinyulik egy órára is. Hát közönségesen ez az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval s találkozik ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az övék „nem messze.“
A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit sem lehet tenni.
Az öreg Veron azt kérdezi:
– Aztán a te urad is oda van messze a Szibériába?
Kata megnyugtatólag világositja fel Vera ángyát:
– Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.
Nem messze. Az Asztragánba. A Kaspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak arra felé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.