Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves, itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is istálló.
No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak, hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, Zakar tehát, mikor a tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki főzte.
Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha jönne valaki, aki beszélne.
Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt világéletében.
Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és odakiáltja az öregeknek:
– Adjon isten, tatámék.
No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja:
– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez, akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.
A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos francia dohány.
János rágyujt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok.
– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez francia dohány.
A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más, mint aki idevaló dohány.
– Hát hunnan szörözted te eztet, Fercsi?
Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli:
– Verdunbul.
Zakár mondja:
– Az messze löhet.
Fercsi mondja rettentő komolysággal:
– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a vasalót beletönni a zsebibe.
Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.
– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül, Fercsi?
Fercsi a lábára mutat:
– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu szanaszét katona betegek felett.
Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy ijedtségre. Aztán – –
– Aztán – kérdezi Zakar –, hogy gyüttél onan a Verdunbul haza?
Mondja Fercsi:
– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön. De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó.
– Huj – mondja az öreg Mihály.
A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát, kérdezvén:
– Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba?
Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja:
– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet engedni, hogy mozoghassanak.
A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.
– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi?
Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia dohányt:
– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem ugy, mint minálunk a kórmán.
No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja Zakar.
– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.
– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt abban a Verdunban?
Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak… negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu… hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj és szól Mihály gazdának:
– Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya.
Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.
– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába!
Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált, hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét, miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a poháron.
Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok után a vendéglősné:
– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a Verdunban lött volna.
Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja:
– Szép eszmetöhetsége van neki.
Nyikuláj zörög az ajtón:
– Gázda…