Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza, bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják sem elolvasni, sem megérteni.
Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett.
A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a szomszédokhoz, azok sem értik.
– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet mondani, hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más.
– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is rá van irva a levélre.
– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a vadkácsa-nyelvön.
Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira kedvetlen.
– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se mássát nem tudom küldeni a levélnek.
– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze van ugyan…
– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék.
El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében, mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a levelet. De nem sok szerencsével jár. A Papdi-tanyán van négy muszka is, de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul „habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul, elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét és megint csak a régi szótalan.
– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert mindig az egereket szeretné itatni a szömibül.
Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka csak a vállát rázza.
No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi muszka után, hanem menjen be a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre.
Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd eligazitják az ügyét valahogy.
– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még „választot“ is lehessen rá küldeni.
Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja:
– No, ezen könnyen segitünk. Van itt olyan orosz, aki elolvassa.
– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud magyarul.
– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül is tud.
– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se.
– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom magának magyarul.
Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz.
A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül, hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért?
– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul, aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen?
Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni. Elgondolkozva szól:
– Tudja az isten…
– De hát csak maga tudja, hogy mit akar iratni?
Julis mondja:
– Jobban tudja aztat a főorvos ur. Nem tudok én az ilyenhöz.
– De valamit mégis csak akar izenni az urának?
– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést…
Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért, mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a kezüket.