Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja, hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis áldomást csinált valahol.
– Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi – kérdezi a gazdasszony.
Pista szinte elhülve döngi a reszelős mély hangon:
– Hát nem látják rajtam?
Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül, egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:
– Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is.
– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már igy is vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a gumilabda.
A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor valami különös mutogatnivaló az egész emberen?
– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –, hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök!
Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget, de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi fejiben?
– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e neköm?
Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet.
– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát hol szedte ezt a sipkát?
– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális. Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal, ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot. Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd csak.
Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a fejében a mihókot.
Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“.
Azonban Pista bácsi tiltakozik:
– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a hitvány vaslovon ne tudnék ülni?
Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn. Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni.
E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. – No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton, körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán… majd ott ereszti a füstöt a pipa.
Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka asztrakán mihókkal.
Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel mondta:
– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon a bolond sipkájába…