Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját, hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van, annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt volna rajta, ha eső lett volna hozzá.
Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen. Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten. Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga? Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már, mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a combjukra akasztani, mint a szögre.
– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön soványodik, az embör is…
Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi:
– Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő.
– Hát persze, hogy kettő. Két ló is kettő.
– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után.
Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is, hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete. Lónak lenni nem jó.
– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. – Szégyönlet a világra ez a háboru.
Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.
A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem, amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár ló jön közelebb és rázza a fejét.
– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a szunyog.
– Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van?
Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert van neki még, szürke ugyan, de sok.
– Hát – mondja a kérdésre – mint a kutya a kutban.
Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral helyrehozattak.
Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a duda.
Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni.
Azt mondja Jakab:
– Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába?
Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak, hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni?
Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: – miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.
De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem cserélik csak ki a mentéket?
Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)
Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik.
– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?
Az ujságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi:
– Hát micsoda az a balkáni politika?
– Ezt nem tudja sönki.
– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához mönni? Hát mi az a balkáni politika?
Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.
– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a „svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól. Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok, hogy kakoje si ti jos?
Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz kapitány ur hunyadi Noáknak.
Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát.