Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki. Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja van ezekkel a mostani állapotokkal.
János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az ágyon.
Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal, szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a birka adózik be neki a subával együtt.
Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át, szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.
Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek bekivánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.
Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét szokni, amit az ember amugy sem felejtett el.
Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan. Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már megérzi az ember.
Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat, vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.
Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra, azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván: ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele.
Halbőr csak neveti a sok értetlent:
– Hiszen tudom én, amit tudok – mondja nekik magyarázólag.
A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.
Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a lábonjárók után.
Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető. A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy kelljen a mezőn gurigálni.
Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése előtt.
No, köszönés után:
– Hát János bácsi, hát mire végzi?
– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam.
– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat benne?
– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort, csak ha csárda mellé ér.
– Mög ha ögyébb alkalom előadódik.
– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.
– Aztán mirül jó?
– Hát – mondja Halbőr – most ez a tanya.
– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja, kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem birok pihenni, no.
– Hát aztán a hordó?
– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban alszok.
– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.
– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én akarom…
… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a többi lábasjószág után.