Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken, a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép legény lehetett valamikor.
A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel: ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de azért ez az ember sem most először katona.
Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás, hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól, nézik, hogy merre száll?
A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé taszitja a másikat. Izlelik.
Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét. Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.
A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban.
Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s odatolja a görbehátu elébe.
A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz, amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot, de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.
Amaz nézi.
Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály ötvenesnek:
– Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a virághagymát, nini.
A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz. Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.
Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a skatulya oldalát.
Lángra kap igy és a sasorru nyujtja a tutajbajuszunak a tüzet a pipába.
Biccentés. Visszabiccentés.
Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállu:
– Gyarló vagyon most nagyon a disznó.
A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.
A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ, hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.
– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó nem beótott disznó. A disznó szöröncse.
Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint. Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes, akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán?
Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt mondja:
– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása, hogy elpártol az embörtül.
A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit, hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban. Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket, azután azt mondja:
– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert negyvenhatot tartott.
A sasorru kérdezi:
– A háboru utától fogva?
Most meg a görbehátu hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja:
– Nem. Csak a tavalyi esztendőben.
Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet, hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami. Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hivta a király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési igazsága, aki csámpás?
Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a görbehátunak:
– Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele.
A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:
– A tokja ódalát huzzad végig a fejin, kis fiam.
Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat, amiben tudja.