Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó, hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:
– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát, akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá.
– Nono – mondja a másik. – Hát hiszen, ami aztat illeti.
– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt mondok.
– Hát hiszen – mondja megint csak amaz – senki se kételködik benne.
De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen, pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:
– Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe?
Azt mondja emez:
– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.
– Csakugyan?
– Hát…
Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal. Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:
– Hát hun szolgált kend, sógor?
Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy mondják ezt, hogy félagyarra vágja) s csak ugy odavetőleg feleli:
– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka?
No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:
– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.
– A Klágenfurtba – igazitja ki emez.
Amaz legyint a kezével.
– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?
Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:
– Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon én hozzám. Mi az a baka? A szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul, szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul, szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi az az igazi katona szenvedéj?
Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj – mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:
– Maguknál, tisztölt úr, hogy fujták a maródivizitöt röggel?
– Micsodát?
– A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe.
Azt mondja az egykori huszár:
– Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rulla.
Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem ismeri.
– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van. Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de be-teg va-gyok…
A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja:
– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj…