A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő embert a régi katona-tréfáival.
Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett, vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni:
– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált utasitást a könyveiben.
Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle. Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte.
Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen észjárások között élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri. Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan gyors és sebes, mint az ünő szarvasé.
Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban, ahol láthatta Etalt is.
Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak.
Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni, amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.
Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a betegséget akarja elvenni.
Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona, aki kitalálta, hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb, erre hamarább.
A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak, akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal, hogy hol van.
Tudatja vele, hogy hol van.
Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából, hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a lelkében az életpárja iránt.
A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.
Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne, vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.
A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik.
Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy némely fa már ott is virágzik.
Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem lelkekből is lehet a sorok között irni.
Etal, mikor a mását küldi a levélnek, ezt irja benne:
– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök. Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…
Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a határon és Etal erősen áll a földeken.