Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső, pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró, egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A dolgok igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.
Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu, szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?
Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt, káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a pelikánmadár – az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság.
Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan volt, mint az ünőszarvas.
Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni, hogy:
– Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik.
Még sem volt Pali egészen Pál.
Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet mondani, hogy ne vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.
Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél, hogy lássam a kezed irását.
Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta, magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.
Rozál olvassa:
– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.