Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is puska, hanem óragép.
Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, hogy akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint „Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét.
Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon, mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején, hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska, hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája. Az is hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt:
– Ugyan minek tartod a szobában ezt a porfészkes hitvány limlomot?
– Hagyjátok csak. Hagy beszélgessenek.
Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről. Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert. Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja. Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is, revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, csak nekem ugrik és megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek, hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve.
Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával, amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám, ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a Mannlichert megint bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica.
Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni, háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fütőfa annyi van, hogy mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt, egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött.
A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját szabaditja föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe, a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No, és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik. Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról, akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s a különös világban különös, régi élet, mintha az a mindössze hétnapi, a pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson. Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül, hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet, uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt, hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből hordta aztán lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart.
De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani.
A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel. Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben, meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?
Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása, akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák, elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt elkölteni), ingyen kidukált a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra valót.
De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi, csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert máskülönben befagyott.
Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang, melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki: gyere asszony szolgálatba…
Napról-napra jobban elmosódó emlékek ezek.
Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban…