Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“ Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla, de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire, mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem.
István tánchoz késziti magát, a két kezét a derekára teszi és illeg a szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van.
No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi, ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre. Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma, mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja nyugalmasan, kedvére.
– Hej – mondja –, hogy nincsen ilyenkor itten egy kocsiderék cigány.
– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem lönne elég?
– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne.
– Azért mondom – szól az asszony –, mert éppen jön kettő.
Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele, mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg a Jakab ócskazsidó.
– No, hogy van kend, István bácsi? – kérdezi Salamon.
– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy, Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok, pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e!
István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika az, hanem barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok volna hermónikát!
István már nem billeg. Búsan áll a szoba közepén.
– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk.
– Üm! – üti föl a fejét István –, tudtok is ti danolni.
– Hát kend tán tud?
István mérges.
– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok. Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni. Köllene tudni, értitök?
Salamon kérdezi:
– Hát aztán nem tudunk?
– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának nincsen érdeme… Az uj nótát nem hivják sömminek. Az csak olyan sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta.
Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben áll Salamonék előtt.
Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon, hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon?
Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon szegény, azért löttem én is juhászlegény.
István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán, amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá, akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván:
– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm szükségöltetik.