A földmüvelő-ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott, mert van ugyan már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyült nép, a gyóntatás pedig a szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a templom. Azután vannak kint jobbmóduak, akik a földjük előtt az utszélre diszesebb keresztet állittatnak. Az állittató a nevenapján itt misét tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen a szent aktust is a szabad ég alatt tartják meg utszélen. A pap miséz, amelyik kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az uton álló néphez csatlakoznak vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden fény nélkül s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve ujságolja otthon:
– Ott mindön vót. Mert még mozsárdurrogtatás is vót…
De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkivánja a maga munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is.
– Szépen köll vele bánni – mondják. – Mög okosan.
Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek s megszivlelik az öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapitják, hogy mekkora legyen a következő héten a napszám. Ez az egyezkedés békés szokott lenni s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás:
– De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a mult vasárnap már vereködött is a tánchelyen.
(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték… No de hát majd visszaadja.)
A vasárnap-délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van, hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig, szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Diszesebb holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák, tulipánok. A belső hátán domboru faragások, az ország cimere. Betük: „Éljen a kiráj!“ Továbbá: „Dobó István uramé.“ Ebből a székből szokás megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk isten segitségével a földben.
Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy mit hallottak a tanitó urtól, mikor lesz a vizsga? Hogy – ha az iskolából szabadulnak – segithessenek pásztorkodásban, babszedésben, a jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz, mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja:
– A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy furót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán akkor hogy mögyünk föl a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért, mög lámpaüvegért, mert már csak egy van.
– A bótba – mondja a gazda – majd a Marci mönjön el lovon, mert messze van.
Igy megy azután a közönséges napi munkás földmivesélet dolgainak meghányása-vetése szokás szerint.
Ma azonban más a szokás.
A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki, hogy tanácskozzon földanya megmüvelése felől. A gazda király szolgálatára, ország használatára „oda“ van. Mert „elő“ van az ember, ha a tanyában van, „haza“ van az ember, ha a városban van és „oda“ van, ha másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik. Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre és a Miska napszámosgyerekéket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a virtus. Másfelé „áll bennük az erkölcs“ és szép tanulmányokat szereznek rohamoszlopok elején fejbeverésekben.
De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy a kocsi halad, látni lehet, hogy birták vállalni ezt a gondot. Olyan szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica, a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő. Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbuzát használták, mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül fényesitik. Mert a kapavas akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele. Egy asszony áll, kapával a kezében az ut mellett a krumpliföldben:
– Adjon isten jó röggelt, Vera asszony.
– Adjon isten maguknak is.
– Ejnye, de gyönyörüséges a krumpliföldje, Vera asszony.
Szerény büszkeséggel feleli a tanyai:
– Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne.
Elneveti magát.
– Nagyon sok „ne lönne“ köllene.
– Az igaz.
– Csak mán – véli – a háborunak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör mög a fiu. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége?
– No. Majd. Idővel.
– Idővel? – kérdezi az asszony. – De jól biztat!
– Hát pedig most türelömkönyérön köll élni.
– Tudom – mondja Vera –, hiszen azon vagyunk.
S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit kiván. hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkivántatódik. Néha fölhuzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat termel. Van az ugy, hogy igy néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az idén másféle lesz a szokása.
Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Fölturták a földet, ahol csak lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kimélték, mert ugyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér rá az ember délután egy kicsit beleringatózni a félszenderbe.
– Ugy szunnyadunk csak délután – mondják –, mint az öreg Hódi szokott, míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel.
Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszu alvás ellen. Mert mikor a fába fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek mellett élt lehetősen hosszu életet és akkora földeket ragasztott meg, hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük állok, még a szél se érhet tőlük.
Bár persze, hogy az ilyen örökké huzó-vonó élet is, mint az öreg Hódié volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigoru világ van, hogy a Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt takarékos magyarok élete igy tanitja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben, mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban azt a más földet. Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a paradicsom. A tetején szines virágok, dus, haragosan duzzadó növények, amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik igy küldik az élőkhöz szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a föld alul, meg a föld fölül. Szép volna az ilyesmin sokáig elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját félresimitva, ujra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem igaz, hogy a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Oh, a lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rug a lábával, akkor üzenet ment rajta keresztül.
Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri hivatalhoz négy mázsa rozsbuza irányában. Jóljárttól elrekvirálták ugyanis a rozsot és Jóljárt ugy véli, hogy nem történt méltányos módon. Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt, sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy méter rozsbuzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is, meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő is. Utoljára – végzi a levelet Jóljárt – a malacok még csak öhetnek füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok… Zaporogi szabad kozákok irhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt ez is.
Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképen a babiloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában, hogy urfélék lépték át a tanya-küszöböt anélkül, hogy oda hivattak volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál alkalmasabb a kenyér, a háborus sorsok, életek, izgalmak világát annál kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései utódnak biztatásul fölfelé.
– Hát a János?
– Hát a Sándor?
– Möghalt.
– Itthon?
– Oda.
Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek sirások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De igy, mások előtt? A fogak összeszoritódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól fölpirult barna asszonynyakon s a szó, amivel a szivéből való darabnak elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók.