Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett. A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat, szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak, ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás.
Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt, noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja, hogy nem megy bele a por.
– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.
Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már nyert.
– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő – amikor már nyert.
– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig mögvönni, amig még nem nyert.
Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában.
A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja feltámasztani.
Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek:
– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez nagyon izléses most a vendéglőkben.
A bácsi mutat a falra.
– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt…
Mondják fejbólintva az öreg katonák:
– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti, hogy civil volt valaha.
A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának diadalmas védelme… ez a kraszniki csata…
Egy őrmester beleszól:
– Nézzük.
– Tessék – nyujtja át a kisasszony – ez a valóságos kraszniki csata.
A katona kissé eltartva magától a képet, nézi.
– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.
Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent féloldalt a fejével.
– Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata.
A kisasszony kérdezi:
– A vitéz ur ott volt?
– Hát – mondja az ember.
– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és müvészi kivitelben, kérem.
Az öreg katona visszaadja a képet, mondván:
– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a szoba falára is fölakgassam.
Azután elmosolyodva teszi hozzá:
– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm.
– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni arra, amig én magával üzletet csinálok.
A katonák az asztalra könyökölve, szótalanul nézik az asztalt.
Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást:
– Csak félóra hosszáig löhetnék én guta…