A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek), vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral, továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni, magával viszi.
A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget, amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból.
– Adjon az Isten jó napot – mondja a szüle.
– Adjon Isten. Üljön le szülém.
– Köszönöm a szivességit – huzódozik – nem vagyok arra méltó.
– Már miért ne?
– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.
– Hát. Ahol a Géczy tanitó szokott tanitani a fás-iskolában.
– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy mért gyüttem?
– Majd megmondja.
Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.
– Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja.
– Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze.
– Nono – hagyja rá a szüle. – Mindig ezek szokták veretni.
A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd párnás-széknek mond.
– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz valamit?
– Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb.
A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja is megsértődve:
– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön járt.
– Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság.
Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…).
– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek.
A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik.
– Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni.
– Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér?
Azt mondja a szüle:
– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok kéthatosárát.
Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel.
– Hát akkor mi volna a kivánsága, szülém?
A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a kezébe, mondván:
– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a házba a magyar katonák levelit eltöszik.
– El hát.
– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát?
– El, bizony, nagyon. A többi közé.
– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.
– Ugy, ugy, szülém.
Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt, hogy kezet foghasson.
– No, az Isten áldja mög.
– Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával?
A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul.
– Csak maradjon – mondja – szivességiért…
Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti szót: madárlevél.