Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven, negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab tartozik ide.
Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik. Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra, olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A „vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a népeknél tapasztalható.
Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam – egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai embernél már egy-két pohár bor is megcsinál.
Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig, bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot, egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, mert minden úgy ment, mint a drótonrángatás.
Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége, szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a lelküket.
Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja:
– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink is behaladhatunk. Más itten a baj.
– Ugyan mi hát?
– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is beszélni.
– Nono… de hát mégis?
– Hát az a baj – tör ki Dékány –, hogy üresen hagytuk a fődet.
Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik.
– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen.
– Hát majd lössz talán még jobb idő is.
Hatan is beleszólnak:
– Mögötte a fene. Hiszen mán vasalni köllene.
A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél?
– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik ki. Ki vasal mostan?
Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit vigasztalásul a többinek, mondja:
– A tavaszra talán majd paprikát palántáznak bele az asszonyok.