Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között:
– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé, jelentközni.
Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona. Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is, amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló, azután a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már ez a lovak erejéből futja.
Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a gyerekek, mert a tanító is elment katonának.
Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor: kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt: mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No, mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák kéményéből előjön és azután a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette. Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút, éleset sivít:
– Tüz van! Ég az iskola!
Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban, az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután lohol a vasvillával.
De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az iskola tetejébe is. Hát a kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával.
Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet.
A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda távol van.
A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki:
– Van-e még gyufád, Sanyi.
– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három szálat.
– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató.
Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa, azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába.
Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit segiteni. A gyerek azt mondja:
– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is, hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem kiabálni…
Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver el a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög:
– Hát most ki fizeti mög neköm ezt a kárt? – kérdezi.
Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat, istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak, amik messziről az anyagot hozzák?
Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen.
– Aki csinálta, vállalja! – mondja mérgesen. – Pörölök.
Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a pör? Miből fizessünk? Honnan?
Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást mondani.
– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon.
– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam vigyázni…
A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán, hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“
Csend van most is a tájon, amikor a vasutról leszállva, az itélkezők haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő, itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot.
Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru csinálja-e ezt is?
– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem volt.
Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva az emberek között.
Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok a tanuknak és mindenkinek, aki csak soros az ügyben, még őfelsége arcképe is ott van a falon.
Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve, aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze.
– Hát te, kis lányom, mit szoktál őrizni?
– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy kecskét.
– Aztán jól őrzöd?
– Elég jól. Nincsen ellenöm panasz.
– Aztán nehéz az őrzés?
A lányka komolyan gondolkozva feleli:
– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt beleszalad a tilosba.
– Melyiket szereted jobban, a malacot, vagy a kecskét?
Semmi zavarodás nincsen a gyereken, még meg is mosolyogja a kérdést:
– Hát a kecskét! – mondja – mert azt mög is löhet fejni.
Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. Meleg is, szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat.
A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint aki jól megfelelt a vizsgáltatáson.
Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele. Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával oltani.
– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát, csak azután jött ide segiteni.
– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert – mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet csak ugy az ut szélin hagyjunk.
Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van. Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el.
No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem ment ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja.
Csak mikor Burkust kitessékelik, kerülhet sorra a fiu.
– Hát te fiam, cseléd vagy itt?
– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van katonának.
– Láttad a Sanyi gyereket a kamra körül?
– Láttam.
– Akkor?
– Akkor.
Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem? Tudja-e, hogy mit beszél?
– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon Magyarország?
A fiu a térképhez ugrik s végigsimitja a kezével:
– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit nem érök föl a kezemmel.
– Kis fiam, milyen állatokat termel Magyarország?
A gyerek hallgat.
– No – mondja a biró – hát a ló, a tehén…
– Igön kéröm – feleli a fiu –, de az nem állat, hanem jószág.
– Aztán zsiráf van-e itten?
– Zsiráf itten nincsen, mert az Afrikában van.
– Hát csörgőkigyó van-e?
Azt mondja a fiu:
– Az van. Itt a szomszéd erdőben.
– Láttad?
– Én nem láttam, de a pásztorok mondták.
– Aztán te abból elhiszed, hogy van?
Gondolkozik a gyerek, hogy ugyan mit is feleljen. Utóbb azt mondja:
– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem is kérdözné…
S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz itt, uram Isten?
A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával maga mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet végrehajtását fölfüggeszti.
Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja:
– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával…
Az öreg Kereseti Mihály az asszony vállára teszi a kezét:
– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk odaföl a Galiciában.