Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen idős süket hajósember:
– Mondja már kéröm… magának mögvan a füle…
– Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi.
– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni, mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll?
A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vizpartra nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.
– A városházán huzzák a harangot, Józsep bácsi.
– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek szól?
– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg király.
– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt kérdezte:
– Aztán a harang szóll?
– Hát.
– Aztán miuta?
– Van már vagy két fertály óra hossza.
Józsep néz. Kisvártatra megint csak kérdezi:
– Aztán nem repedt mög?
– Nem. Hiszen szól.
Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta:
– Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped.
*
Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról. Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb harang.
… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az életüket († in memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru dolgok láttára meghasadt.
A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek, mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban, hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik.
Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van, legalább tudjuk magunkat mihöz tartani.
Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak, évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre: megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig, amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint ismét meg kellett volna repednie.
Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia, hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám, Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért? Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik, örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá.