Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért, hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való. Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára, mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a szomszéd.
Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak. Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a tengelyéből.
*
E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok elmondásához:
A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon, leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:
– Dicsértessék.
– Dicsértessék.
Mondja a juhász:
– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.
A káplár kérdezi:
– Hol urak adnak só népeknek?
– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz előtt is erre szokott lönni.
Mondja megint a muszka:
– Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra.
– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével jobbfelé.
– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz és ugy balra, bácsi. Nem tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod: csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra – Napolje!
– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a Tisza-partra.
A káplár bólint:
– Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek.
A juhász mondja:
– Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szivességit.
A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most?
Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.
A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet, azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja:
– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót népeknek?…
… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.