Mikor szétment a szó a határban, hogy aki katona, készüljön befelé, Mihály elköszönt hazulról, sorra csókolta a gyerekeket s az asszonyra bízta a kis gazdaságot, hogy jól gondját viselje, amíg az ország hasznában odajár. Nem nagy gazdaság, tizenöt kis hold, az is jól kint már messze a homokon, azonban sok az annak, akinek ez mindene. Az eperfákat még az ő gyerekkorában ültették az udvarban, neki most már egy időre azoknak a lombja nem ad árnyékot a déli ebédnél s nem bólongat altatóra esténkint, amikor a tág mező tulsó oldalán veres tekintetével leszáll a nap az égről s elmegy a távol tengerekbe fürdeni. Türtőztette azonban magában az elválás keserüségét és megvigasztalta az asszonyt, hogy visszatér, mert érzi és tudja, hogy visszatér. Még tréfálkozott, hogy érdempénzt is hoz magával, mint az apja is hozott annak idején Boszniából, nem hiába, hogy ugy is szólt akkor a búcsúzó nóta: Visszatérek érdempénzzel, kis angyalom, ugy veszlek el.
Az asszony fájdalmasan mosolygott, hitte is a vigasztalást, nem is, azonban efelől már nem lehet semmit sem tenni, mert, mint Mihály mondta: hív az öreg király, mint régi katonáját, hát ne híjjon hiába. Ne is. Nem kell azt a szégyent kivárni, hogy irott levéllel keressék, elég az, ha tanyáról-tanyára ment a szó (ha magától nem ment, vitték a gyerekek), hogy aki katonának érzi magát, haladjon befelé oda, ahol a puskákat osztogatják. Még egy csók az asszony ajkán, a gyerekek s a kislány képén s Mihály már el-kifordulva a tanyából, halad a homok közén a tarlók között, ócska kenyerestarisznya a vállán, maga is ócska ruhában, mert odabent majd adnak mást, arra meg, hogy a magazinban a zsákban heverjen, a civilgúnyából megteszi az ócska is.
Egyébként is nem a ruha határoz, hanem a katonakönyv, ami bent van a belső zsebben s amibe bele van írva, hogy Mihály jól kiképzett ember, érti a gyalogos katona mesterségit, minélfogva altiszt is káplári sarzsiban. Mihály bizalomteljesen halad a korai hajnali friss levegőben, csak egy helyen, az út kanyarodójánál, ahonnan még láthatja a tanyáját, áll meg s visszatekint.
– Az Isten áldjon mög bennetöket, kedves feleségöm, kis családjaim – mormogja magában, azután megint csak egy utolsó nehéz sóhajtást küldve hazafelé, útnak indul.
Nem sokáig marad magára a gondolataival, mert mindenfelől jöttek föl az útra a gyalogösvényeken, a tarlókon keresztül és a vizes semjékek csapásain át emberek, akik szintén katonának érezték magukat. Tárgyalták, hogy ugyan kire fognak menni, hol lessz az ercfal, már minthogy az ernstfall, a komoly eset, amikor már a katonai mesterség nem a békeidőbeli gyakorlatozás többé. Gondolták, hogy vagy a szerbekre mennek, vagy a muszkákra, végül megnyugodtak abban, hogy odabent majd megmondják, hogy kire mennek.
– Hogy nem lakodalomba híjnak bennünket, az bizonyos – mondta egy ember s ezen mindnyájan nevettek. Vidáman haladtak, de Mihálynak olykor a nevetés közben az eszébe jutott, alighanem talán a másiknak is, hogy menni csak megyünk, de azt senki sem tudhassa, hogy mint jövünk majd visszafelé. Kezetlenül-e, lábatlanul-e, vagy sehogy se? Ha pedig kezetlen-lábatlanul, akkor talán legisjobb lenne sehogy sem.
– Hanem – mondta megmérgesedve Mihály – azért, hogy nem lakodalomba mögyünk, azért tánc lössz. Bál lössz az azért. Olyan bál, amelyikben szabad a bajnét… Akire engöm ráeresztenek…
Igy betértek a kaszárnyába, hullámozván köztük hol erre, hol arra a beszéd. Az ismerős nagy sárga ház tágas udvarán nagy kavarodás volt, a mozgósitásnak az az összegabajodott rendetlensége, amely csak látszólagos, mert belőle alakul ki a rend, amelyben, első tekintet szerint, az emberek összevissza szaladgálnak, pedig valamennyi tudja, hogy miért szaladgál. Mihályékat is küldözték ide-oda, itt fegyvert adtak, amott bornyut, más helyen ruhát, végül Mihály is rendben volt az utolsó bakancsszíjakig s fölvarrhatta a bluza nyakára a csillagokat.
Néhány napig tart csak a kavarodás, a magazinok ontják a holmit (hogyan fért bele ez a sok holmi abba a kis házba?). Mihály megismerkedik a káplársága alá tartozó emberekkel, van köztük régi cimbora is, még pár vizitáció, hogy mindenkinek megvan-e mindene, azután kész mindenki mindennel. Miután Kisfurós Gergely szomszédék bejöttek a fiuk végett, behozták a kocsin Mihály feleségét is, tehát még egy bucsu, pár szótalan, néma könny, azután csakugyan: kész. Azután már nincsen más, csak indulás, s mint a régi boszniai nóta ujra mondja: sikojtozva mögy az vason az bagony. Hát mögy, bátya, azaz hogy mén, Mihályékkal mén Lengyelország felé.
A vasuti kocsiban, ahogy a cókmókját mindenki rendben lerakta, ráérnek az emberek a hosszu út alatt a gondolataikkal foglalkozni. Mihálynak is maradt ideje elég, hogy önmagán keresztül nézhesse az élet sorsait és rejtélyeit. És azután a vizsgálódásnak ezen apránkint való kibontakozásában hirtelen az tünik elébe, hogy bajt csinált – mielőtt elkövetkezett volna hazulról. El kellett volna köszönni Bodó Mátyás szomszédtól, hogy ezentul, amíg ő oda van s csak asszonyra maradt a föld munkálása és őrizete, legyen békesség és ne maradjon meg a rossz szomszédság török átka. Ugyan nem maga Bodó Mátyás a rossz szomszéd, hanem az a baj, hogy gyenge az ember is, az asszony is és nem birnak a suhancár fiaikkal, akik pedig elvadult rossz kölykök. Nincsenek rászorulva, hogy lopjanak, de lopva bemásznak a szőlőbe, hogy lerázzák a fáról a gyümölcsöt, hogy a homokon pusztuljon el; ha a lovat őrzik, beleeresztik a más ember zabjába; a földből sarat csinálnak, golyóvá formálják, a napon keményre száritják s azzal parittyázzák agyon a semjék vizén a más ember kácsáját, libáját. Már nem egyszer el is verte őket ilyen dolgokért Mihály. Be kellett volna szólni tehát az eljövetel előtt Bodó Mátyáshoz, hogy legalább most már ismerjen Istent és ne engedje azt a két rossz kölyköt tovább is violenciázni, legalább addig, ameddig Mihály a határokon van az ország használatára.
Azonban most már mindegy az, nem segit rajta maga a fölséges Jézus sem. De Mihály azért az első piros kártyájában, amit haza küld, csak megírja azt is, hogy az asszony, akármilyen nehezére esik is, menjen át Mátyásékhoz és a gyerekek rongálási dolgában értsen szót vele. A levélbe kissé bicebóca betükkel, mert a fegyver, a bornyu meg a strapa kissé elhuzta a kezét, a többek között ezt is beleírta Mihály s ebben némileg megnyugodván, kedvvel ment neki a muszkának, akivel, mint ezt levelébe is beleírta, löhetőssen sok dolog van, mert igen sokan vannak, azok ugy dúródnak lefelé a hegyről, mint otthon délben a gyerekek az iskolából, hogy annyian vannak, hogy mikor otthon esős idő előtt a tanya háta mögött a rőzserakásnál a hangyák dandároznak, hát azok a hangyakupacok semmik ahhoz képest, ahogy a muszkák dúródnak le a hegyekről. Amiből megérthető, hogy sok dolog van velük, minélfogva a verekedésnek nem is lehet valami hamarosan végét szakitani. Ebbe nyugodj bele, kedves párom.
Már hogy azután Mihályné asszony megkapta-e ott kint a levelet s átment-e szomszédolni Mátyásékhoz, az nem bizonyos és nem tudatik. Dolgozott, kapált, acatolt a kis családdal együtt, télen át pedig meghúzták magukat a kis tanyafödél alatt, vetvén esténkint bizalmas tekintetüket a Mária-képhez Mihályért. Mihály pedig végezte a munkát, ami uj sorsul rendeltetett neki, fogyasztotta azokat a népeket, akiket a följebbvalóik arra utasitottak, hogy Mihályék földjét elvegyék s Mihály kis családjainak azután majd ne maradjon semmiféle föld sem örökségül. Mihály igen buzgóan pusztitotta ezen idegen országokbeli embereket, akiknek a becsületét nem vette semmibe sem, mert ezek az emberek az ő öregapjának az apja által becsülettel szerzett földet el akarták tőle venni. Hát nem veszik el, a keserves jó reggelüket.
Míg az ellenségnek ilyen kisebbitése folyt, történt, hogy az érdempénz irányában is írhatott levelet haza Mihály. Mert fölkinálták neki, hogy éjszaka elmenne-e patrulba harmadmagával, annak kitudakolása végett, hogy merre is van amazoknak a vermése egy erdőben. Mihály káplár a föladatra készségesen vállalkozott, mert hiszen nyilvánvalólag ez is az ellenség kisebbitéséhez tartozik. Ajánlkozott is neki mindjárt innen a szomszéd Torontálmegyéből egy sváb meg egy rác katona, akiket ugyanazon földi szempontok vezettek, mint Mihályt. Káplár úr Mihály ezt örvendetesen vette tudomásul, mert egyfelől a sváb óvatos, a rác meg merész s ez a két erény egy alkalmas káplár kezében jól kezelhető. Azonfölül a sváb tud németül, a rác pedig, ha nem is tud egészen oroszul, de mégis csak el bír velük valahogy habogni. Idegen országban ezek sem éppen az utolsó dolgok fegyver alatt. Mihály káplár tehát nyugodtan vágott neki a sötétnek harmadmagával.
A sváb azután az erdőben oldalt ment, eltévedt, ki tudja, hova jutott, annyi a bizonyos csak, hogy nem tért vissza. A rác Mihály mellett maradt, bukdácsoltak együtt az erdő sötét szövevényeiben szótlanul, azután egyszer bebuktak a gyökerek között egy gödörbe – hát ahol van, ott van benne harminc muszka katona.
– Dole puska! – kiáltja rájuk Mihály káplár, olyan hangon, mintha otthon a kaszárnyában rendelné ki békeidőben a legénységet föl a magazinba a parádés bakancsokat zsirozni, hogy tulságosan a magazini egyedüllétben a bőrök el ne száradjanak –
– azonban mindez nagyon keveset használt volna, ha a rác el nem mondja a muszkáknak, hogy itt áll a hátuk mögött egy kompánia négyszáz emberrel, ha az szuronyrohamot csinál, egy sem marad közületek életben, brátyék. Jobb lesz hát, ha megadjátok magatokat, brátyék. A hátmögött álló századból ugyan egy szó sem volt igaz, azonban mindegy az ilyenkor, az orosz földművesek tehát eme két földműves előtt letették a puskát, azonban Mihály káplár ugy vélte, hogy a legjobb lesz, ha a puskákat is magukkal hozzák. Mihályék igy aztán bevitték a harminc embert fegyverestül, „kisebbitvén“ ezáltal is az ellenséget s megszerezvén a tulajdon mellükre a vitézségi ezüstöket.
Mihály tehát joggal szerkeszthetett egy uj piros kártyán plajbászos sorokat az asszonyhoz, hogy megvan már az érdempénz, aminek a hazavitelét igértem, különfizetés is jár vele életfogytig – csak azt nem írta a levélbe… csak azt nem írta meg, hogy ez az életfogyás, hol és mikor fog bekövetkezni. Hogy otthon-e valamely csöndes alkonyaton az eperfa alatt, vagy pedig ott fönt a galiciai földeken ez elszilajodott világban? Ezzel a kérdéssel ugyanis nem akarta a kételkedések ingoványába kergetni az asszonyt.
Azután akkor volt egy roham, egy igen erős sturm, a dudások a dudákon ugyancsak dudálták a trombitaszót: előre, magyarok, védjük a hazát! Mihály káplár is ment a kamerájcsaftjával előre, akkor véletlenül a térde útjába esett egy srapnélnek, Mihály elterült s azt kiáltotta; vögye át valaki a komandót.
Bizonyára volt valaki, aki átvette, mert a népek előrehaladtak és kisebbitették azokat a másik népeket, akik bár becsületes földművelő népek, mégis más egyéb foglalkozásu följebbvalóik arra kényszeritik őket, hogy más földművelők földjeinek az elrablására vállalkozzanak.
Az emberek előrementek s Mihály káplár a széttört térdekalácsával a mezőn maradt. Ott is maradt volna vérelfolyásában, ha nem volnának létesitve ezek az igen célszerü szanaszétkatonák.
Ezek a szanaszét-katonák voltaképen a hivatalos nyelven szanitéceknek neveztetnek, de sokkal helyesebb elnevezésük a szanaszétkatona. Mert ezek szedik össze a mezőkön, hegyoldalakon s az erdő fái aljában azokat a sebesülteket, akik szanaszét fekszenek.
Mihályt ilyenformán a szanaszét-emberek a barátságukba vették, ajnározták, szóval a hóna alá nyultak az elesettnek, és a darabba vált térdekalácsát kellő gonddal vitték a kötözőhelyre az orvos elé.
Hát Mihály ott összeforrott, de többé nem volt katonának alkalmas, mert fölzsugorodott a lába. Mondták neki, hogy most már majd elküldik haza.
– Engöm? – kérdezte Mihály. – Hát engöm? Mikor most vagyok benne a legjobban a kisebbitésbe?
De hiábavaló volt itten minden beszéd. Hiába kötözködött Mihály, azt mondták neki, hogy el lehet menni hazafelé, ehol van a hónalj alá a mankó is, amivel majd fönntarthatja a jövendő járásában az egyenességet.
Mihály ugy gondolta, hogy efelől levelet ír haza, de azután mégis ugy gondolta, hogy nem ír. Minek az asszonynak a szívét szakgatni.
Utnak eresztették tehát megint Mihályt, a vitézséges szakaszvezetőt, már most mint rokkantat és bénát a két mankón. Nehéz sorsok voltak ezek, a kínlódás, a vasuti kocsikban a falábon s Mihály, mellén a vitézségivel, gyakran kérdezte magában: Hát én, hát én? Mi lösz a kisebbitéssel, ha én azokbul elmaradok?
Nem felelt a kérdésre más, csak a zakatoló vonat, amely most már visszafelé vitte sikojtozva az vason. Lassan megy az ilyen vasut.
– Hej, mikor egészségös voltam – mondta neki Mihály –, akkor tudtál sebössen mönni velem. Most azonban, hogy a két mankó a pártfogóm, ugyancsak lassan hurcolsz. Kölletlen vagyok már, ugy-e?
Hirtelen ijedtség állott a szívébe e gondolat nyomán: hátha majd kelletlen lesz otthon is? A bénát, nyomorékot csak sajnálni szokás, nem becsülni. Ámbátor, ha jól keressük a dolgot, – vélte magában Mihály – ez mégsem olyan dolog, mintha valakit ittas állapotában a szárazmalom tört volna össze… ez mégis más… ez az ország használatában történt… ezt Ferenc József tulajdon maga is elismerte… s Mihály az ezüst érdempénzre tekintett, amely a harminc muszkákért piros-fehér szalagon a mellén fityegett.
Ahogy azután hazahozta a vasut, hamarosan útnak is eredt hazafelé. Mint rendszerető és tisztességtudó harcos, előbb engedelmet kért a kaszárnyában, hogy a katonaruhájában mehessen haza, hogy, habár mankók között van is, de a nyakán látható legyen a három csillag, továbbá ott lehessen a mellén a vitézségi, mert az az itteni szokások szerint a civilruhára nem való. Az öregek sem viselték civilben, akik Boszniából hoztak haza ilyesmit.
Mihály a villamosvasut kocsiján kiment a temetőig, onnan azután gyalog iparkodott kifelé. Nem valami gyorsan haladt, mert az ugy van, hogy az embernek a fürgesége kevesebb négy lábbal, mintha csak kettő volna. Jó szerencse azonban, hogy mennek kifelé féllovas kocsik, miket asszonyok hajtanak, mindjárt a legelső is megáll, s mondja le róla az asszonykocsis:
– Üljön mán föl, ameddig löhet, addig elviszöm.
Bizony egy kissé bajos a könnyü homoki kocsi keskeny fürhécén át az ülésbe fölkapaszkodni, de hát apránkint majd ezt is meg kell tanulni most már.
A féllovas menyecske aztán elviszi Mihályt addig a dülőig, amelynél le kell térnie az országútról. Közben lassan hajt, hogy a Mihály térdkalácsát a kocsi ne nagyon rázza s kérdezősködik az uráról. Hogy nem tudna-e valamit Malajdoki János sorsáról. Mihály nem tud. Az asszony a domaszéki kapitányságból való, az csak tíz kilométer, Mihály ellenben a tanyájával és kis családjával egyetemben a csorvai kapitányságba tartozik, az harminc kilométer. Ez pedig két külön világ, amiben az emberek a távolságok folytán nem ismerik egymást, ha csak nem testi vérek egymással, vagy pedig sógorok.
– A Malajdokiak – véli Mihály – leginkább a víz tulsó oldalán, a tápai rétön szoktak lakni.
– Az – mondja az asszony örvendezve – az én uram csakugyan onnan követközött be ide. Ugyan most szintén oda van, ország használatára.
– Gyalogos katona?
– Nem – mondja az asszony. – Lovas. Az ágyuknál van szolgálatban.
– Hát akkor honnan tudhassam én –, véli megint Mihály –, mikor a magam szakasztján tul jóformán nem láttam sömmit.
Az asszony legyint a lóra s mentegőzve mondja:
– Mások… mégis… többet beszélnek.
– Hát – feleli Mihály – beszélni beszélhetnek, de a sok beszédnek sok az alja.
Ezzel aztán le is száll Mihály a kocsiról, mert az asszony bemegy a dülőbe, de a mindjárt utána következő kocsiról (félló, asszonykocsis) megszólitják: üljön már föl, majd elviszöm egy darabig, ha a Zákány felé tart.
Miután Mihály csakugyan arra tart, mert a Csorva tul van a Zákányon, ismét fölszáll a kocsira és kezdi észrevenni, hogy ilyenkor nem a vasfürhécre, hanem a kerékküllőre kell tenni a mankót: igy könnyebb a felmenés.
– Idővel – neveti a béna Mihály – még majd bele is tanulok.
– Hát persze – biztatja a menyecske. – Ugyan mondja már, az uramat látta-e? Szücs Borús Balázst?
A Borúsokat szegről-végről ismeri Mihály, mert azok az átokházai kapitányságba tartoznak, amely igy majdnem szomszédos a csorvai pusztaszélhez, de azért nem gondolja, hogy a Borúsok közül bizonyos Balázs nevezetüvel találkozott volna. Ez lehetetlen is volt, mert a beszéd folyamán kiderül, hogy a Balázs vártüzér Kataróban, küldött is haza onnan üvegre festett velencei Mária-képet, de összetört az úton.
Különböző kocsik igy viszik ki Mihályt majdnem egészen a határig. Csorvaszélig nem birják vinni, mert onnan nem igen járnak az anyavárosba, miután közelebb esnek Szabadkához. Mihály itt már kénytelen igénybe venni a két mankót s azokon bandukol a homoki közön. A tájék szebb most, mint tavaly a búcsúzáskor volt. Még nincsen tarló, a hajladozó rozsbúzán a napfény legel és szelid szellő hullámoztatja a kalászokat. Azután a kanyarodónál Mihály a két mankón előre tehénkedik és kiveszi a fejéből a sapkát. Látja a tanyáját.
– Jézus – gondolja –, szerelmes szép Jézus, hát haza vezéröltél?
Hát ami azt illeti, hát haza, de csak bosszankodásra. Mert ahogy a tanya közelébe érne, láthatja, hogy a semjék taván a Bodó Mátyás kölykei megint csak parittyázzák az ő kácsáit. Nyilvánvaló, hogy az ő kácsái, mert a fejükre a huzás kékkel van festve. A béna ember szaladni kezd a mankón, kiabál és ordit. A kölykök megrettenve futnak el, de Mihály az egyik mankót csak hozzávágja az egyik gyerekhez.
– Kutya, disznó – üvölti Mihály –, az én kácsámat bántod? Agyonverlek! A mankómmal verlek agyon!
Bodó Mátyás pedig éppen akkor kijön a házából és nézheti a kölykei szalajtását. Mihály elbiceg az eldobott mankóig, fölemeli magasra és azzal integet az úton átal Mátyás felé:
– Hallod-e te sömmirevaló! Itthon szoptál, amíg én oda voltam!… Hát hazagyüttem, mankón. De én negyven muszkát mögöltem, harmincat elfogtam, hát hiszöm az Istent, hogy még a mankómmal is szétverlek bennötöket!… Hát az én kácsámat bántjátok?
Bodó Mátyás megrettenve vonul vissza. Mihály felesége pedig éppen a magyarkaszőlő elbomlott részeit kötözte a ház háta mögött. Az erélyes hangokra fölneszel: hiszen ez a Mihály. Azután akkor fut is, szalad is ki a közre, lármázva kiabálván: Én uram, én uram.
Azután ott van az ura előtte a két mankón. Az asszony elkapja Mihály kezét a mankó keresztfájáról és csókolja. Azt mondja a Mihály:
– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.
Az asszony mondja:
– Majd fölmék én.
Azt mondja Mihály:
– Az eke után se tudok már járni.
– Majd járok én.
Azt mondja Mihály:
– Hát aztán köllök én igy is?
Azt mondja az asszony:
– Te vagy énneköm igy is a mindönöm.
Hm. Igen. Ez jól van. Mihály leül a fatörzsre, amely fölül a korhatag fát tavaly maga vágta ki. Éppen csak ez kellett a hároméves szöszke pöttöm kis lánynak, azonnal az apjának rohan, szinte belefúrja a fejét az apja keblébe, azután selypít, mint apró tanyai gyerek leginkább szokott:
– Édösz apám. Meszéjjön vajamit a hábojujuj.
Mihály nevet a cölöpön.
– Mesélök, mesélök. Az egész télön majd mindig mesélök, kislányom. Van mit… Azonban, most előbb nézzük mög a fődet.
Az asszony szorongva kérdi:
– Előbb nem inna kend, nem önne kend, nem pihenne kend? Van egy kis bor is, van pörkölt szalonna ződ paprikával, tegnap sütöttem friss könyeret rozsbúzábul, én uram, én hazatért jó uram?
Mihály azonban csak azt mondja:
– Elsőbb nézzük mög a fődet.