Járnak-kelnek ezen a Valéria-téri piacon az emberek. Valéria-tér volna ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az ugy van, hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hinák, de mert rendőrnek nevezik, röndérnek hivják. Ösztönszerü eltávolodás ez mindattól, aminek hivatalos formája van.
Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehust, a csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak:
– Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac? Né!
– Hát – mondja Ozsvát az évődésre – én az adóban az egész város területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak elgyühetök.
– Nono – mondják amazok. Hát hiszen. Nini. Adjon isten jó napot.
– Adjon isten.
– Hát aztán hogy van?
– Hát el vagyok.
– Hát a fiak?
– Oda vannak.
– Aztán merre?
– Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész irást köll ruluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van.
Megint csak kérdezik:
– Hát mindön fia oda van, Ozsvát bácsi?
– Nem – mondja az idős férfi –, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant?
Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az ország használatára s irást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az irásba legközelebb beleiródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek postaszáma.
Egy özvegy asszony mondja a paprikászsák mögül:
– Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyerököm van oda. Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza leginkább. Tegnap is mind a kettő irt.
Nagybajuszu, öreg, sánta tüzérkáplár szól bele a beszédbe:
– Aztán jót irnak-e leginkább.
– Jaj – mondja a paprikásasszony –, jógyerökök azok nagyon. Mindig azt irják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickü, de hát azt mondják, ne busuljak, majd csak vége lössz a háborunak, akkor osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek ük mindönt, csak én ne busuljak.
Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszu, szőke tutajbajuszát huzgálja és bólintgatja a fejét. Ugy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat, mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidúródott a fejből. Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat.
– Ugy, ugy – mondja –. Az igazi fi nem is ir haza szomoruságot. Mert mit szaggassa vele a szülőanya szivét, mikor az ugy sem segithet rajta? A maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság.
Ozsvát bácsi is beleszól:
– Az enyimek se terhölik gonosszal a levelet.
A sánta katona mondja:
– Ugy, ugy. Magyar fi ne panaszkodjon. Ugy se ér sömmit se az a nyávogás. Azután pedig… azután pedig… hát azután pedig majd csak hazagyünnek idővel…
Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad sirva. Hullanak ugyancsak a könnyei.
– Idővel… idővel sirja. – De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös két gyerököm!
Ozsvát bácsi elkomorodva mondja:
– Mög az én hatom…
Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér, botjára támaszkodva látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a szomoru dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy:
– Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborunak?
– Nem köll ahhoz se metematikus, se manikulás, mert aztat én is mög tudom mondani.
– Hát maga tudja? – éledezik az asszony.
– Hát hogyne tudnám – mondja komolyan a tüzér –. Onnan gyüvök a harctérrül. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini.
– Tudom – mondja az asszony békülékenyen –, de hát ha tudja, mért nem mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborunak?
A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának is szokás nevezni.
– Hát – mondja – én mögmondhatom. Karácsony előtt vége lössz…
– Karácsony előtt? – kérdezi az asszony.
– Ügön – mondja a tüzér megnyugtatólag. – Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.
De biceg is már ugyancsak elfele, mint a féllábu szarka szokott a tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott, olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána:
– Kendbe is belebujhatna az a sánta obsitos ördög!
Ezzel azonban a plezuros ember nem törődik. Sirás helyett nevetést támasztott s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kinálja is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el, mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a nadrágban.