– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs pucolni.
Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit, néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz megismétli:
– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni.
A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi köze sincsen emezekhez.
De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék, szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a szavát.
Egyszer mégis megkérdik:
– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért csufolja?
– Nem csufol, kérem – mondja Ametov –, tanitó vagyok otthon.
– Hol van az otthona?
– A Kaukázusban.
No, az jó messze van. A tanitó bólint. Biz az nincsen közel.
– Mondja csak, beteg maga, Ametov?
– Nem, nem vagyok.
– Napról-napra soványabb. Miért nem eszi meg az ételét?
Csak a vállával felel. Ránt rajta egyet.
– Nem jó az étel? A többi nem panaszkodik. Nem rossz hus ez.
Huzódozva mondja, mintha restellné:
– Disznóhust nem szabad enni, én mohamedán vagyok.
No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy a disznóhus jó, az egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a vállát: a vallás tiltja.
Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban, mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez:
– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el. Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van.
Ametov arcán egy kis mosolygásféle látszik, amint mondja:
– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja disznóhus.
– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis megeszik.
Ametov megint a vállával felel: bánja is ő. Lassan szól:
– Disznó nem tiszta állat, mondja proféta. Ló tiszta állat.
Kérdezik tőle:
A kaukázusi muzulmán tanitó csodálkozva néz a kérdezőre:
– Lóhus? Van itt lóhus?
– Persze, hogy van.
A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy dolog!
Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki. A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát.
– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az istent!
Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát: elnyomott nép beszél belőle.
*
De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért olykor csak beleszól a beszédbe.
Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz, hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem kivánkoznak haza, különösen olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon is már kódorgó életet éltek.
– Hát ha itt akar maradni! – hagyják rá – és bir maradni… maradjon.
Bár hiszen ez ugyan nem egészen rajtuk áll.
Azt mondja az egyik:
– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem bolond ez, kérem szépen?
A másik az orosz állapotokról ennyit mond:
– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak – magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk.
Kérdezik amattól, aki az Ametovot tanitózza:
– Hát te, ugrifüles, te szeretnél-e ittmaradni?
Az ugrifüles nevet:
– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz.
A „különvált“ megvetőleg nézi őket végig.
– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen…
Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly beszédében, itt a vakok háza udvarán.