Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban. Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük.
– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával. Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.
– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról.
Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába, mondván:
– Hát fölfogtam ütet. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.
Az uj kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.
– Jó, jó – mondja Menyhárt –, ne hizelögj, még majd ellopsz valamit.
Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek valakije van.
Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház, amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon, fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a házban, mint egymaga, téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan melyiktök jár most itthon?
Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte, hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen, Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt kérdezte tőle:
– Mit akarsz?
A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván: én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a ködmöndarabon.
– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután valami jobb helyért?
– Nem –, mondta a kutya. – Hiszen kutya vagyok én, nem embör.
*
Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál. Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem pihentetik néha ezt az erőt?
Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük.
Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó, hogy szót lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a bajos embörök közé tartozok.
– Hát csak el kell mondani, ha lehet, segitünk rajta. Hát mi a baj?
Azt mondja Mihály:
– Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.
– Aztán ki fosztotta ki?
– Egy szöméj. Egy asszonyszöméj, mög a két lánya.
– No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.
Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal sarkát megsimogatja két ujjal.
– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé, ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan, ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.
– Tekintetös ur – mondja Mihály –, esött az eső, szél fujt, ez a három mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének. Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.
– Ismerte azelőtt?
– Hát ugy. Tudtam, hogy a harmadik utcába laktak.
– Azután mi lett?
– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan ütött rá a kezével a levegőre.
– Hát elhagyták?
– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek, hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én fosztva.
A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan ugy van, hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot.
– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte?
Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja:
– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha néha egy kicsit mögverögetik a hátát…