A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község, amelyről valami gunyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát, de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.
Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak:
– Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom.
– Nem baj az, szülém, arra való.
– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?
– Majd elmondja szülém.
Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja:
– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.
– Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona.
– Meg… katona…
Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.
A jegyzői úr belesegit:
– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza aratási szabadságra.
A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz és azt mondja:
– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van?
– Hát hol szolgál a gyerek? – kérdezi a jegyző.
– A katonaságnál – mondja a szüle.
– De merre?
– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a Szibériában.
A jegyzői úr mondja:
– De hiszen akkor fogoly.
A szüle mondja:
– Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel.
– Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában.
Mondja megint a jegyzői úr:
– Onnan nem lehet hazahozni, szülém.
A szüle megütődve lép hátra a papucsban.
– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd. Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér?
– De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból hazaeresszenek.
Mondja a szüle:
– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?
– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se, szülém.
– Igaz lélökre mondja? – kérdi a szüle.
– Hát.
– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.
A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi…
A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek:
– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.
Persze, persze. Háborus világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak.