A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek. A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat, rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi. Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.
Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott. Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar ugy január körül, mikor nagyon hideg a kut vize, mondván:
– No, majd melegebb lösz ez is Havibúcsúkor.
Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbuvik előle az is, aki még itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhuzta a boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hüvösre a vakmeleg, ugy sem nyomja meg most senki a kilincsét. Mintha kripták volnának a házak, olyan halott az utca. Még a játékos gyereknép is elnyult valahol a hüvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kutgémes sem nyikorog, egy kapuajtó sem csapódik be s miután a malacok még nem értek haza a csürhéről, visitozás sincsen.
A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár s mégis óvatosan lépked, a bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága, fiatal vak katona, a ruháján kis vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad, összehuzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban haj, haj, azok az idők már elmultak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor a látó emberek sem járnak az utcán.
Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van. Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, mig a botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig, körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal, azután leül a székre. A szegesvégü kampósbotra teszi a két kezefejét, ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra s megint csak mosolyog.
A gazdaasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel, meghallja s bejön.
– Adjon Isten, Jóska – mondja.
– Adjon Isten, Annus néni – mondja a vak. – Nincs itt senki?
– Nincs – feleli az asszony –, én mög mosok itt az udvaron.
– Ugy-ugy – bólint a katona –, csak mosson, Annus néni. Majd én itt maradok csősznek.
Különös formáju mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor hozzáteszi:
– Ehhöz a nagy forgalomhoz alighanem elég löszök én is.
Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul a szobából az udvarra. Az ereszet fala alól leakasztja a szegről a gerlék kalickáját s leteszi a vak asztalára s kimegy megint mosni.
– Köszönöm, Annus néni – mondja a vak –, köszönöm a jóakaratját.
A gerlék turbékolnak, bugni kezdenek, játszák egymást-kergető szerelmi játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol arra és mosolyog.
… Szép az, gerlék bugását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal katona, mellette zöld erdő hüvös ölébe álmodhatja magát.