Már még a mult nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok, hallani lehetett, amint a vasuti állomás felé, menés közben ki-kiszólt a sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre vidáman:
– Hát öreg tatám, maga nem gyün muszkát verni? Olyan szépen elillene pedig ide közébünk.
A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a „régi ezreddel mög a fiatalokkal“ az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba:
– Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts attul, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én szolgáltam, te még pöndölös ingben csuszkáltál odahaza a porban.
Ugy, ugy. Ezen nevettek a menők s az itthonmaradottak egyaránt.
– Ugyan – mondták a katonák – kend már irtóztató öreg szentség, a kend csontja már el se birná a bornyut.
Emez megvigasztalta:
– Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbirja az még, ha éppen muszáj. Ha majd a bornyu ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm tülled.
Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában van üveg alatt a végelbocsájtó-levél, eleinte csak évődésformán kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán:
– Hát mink mikor mögyünk, komám?
– Majd szólnak, ha köllünk, komám.
Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben birja, a vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre csak komolyabban kezdték vallatni egymást: – Hát nem mögyünk, vagy mi? Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit?
Akkor azután meg egymást nevették és egymáson évődtek az emberek, akik egykoron a király fegyvereit messze földeken „hurcolták“. Arra, aki időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy hivják, mert az ilyen könyérpolcüresitő még kránfutternek sem való, bár hogy voltaképen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat. Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet ugy elhajitani, mint a bornyut.
– Hát nem – szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint végig megvastagodott termetén és sóhajtva teszi hozzá: – hej, sokba van ez neköm, kár ezön évődni.
Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna. Elég neki a maga baja.
– Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona –, amelyik keritésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak ugy jut át, ha előbb gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.
Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből való emberek, akik együtt voltak „oda“, leginkább mind csak ugy testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrugatást, ágyeresztést (ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában a lepedőbe való bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szolid játékokat, amikben a fiatal vérben a tábori élet unalmasságai között fölgyült energia tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az ilyesmi, akárcsak a köpülyözés, vagy az érvágás.
Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhasssanak, amin nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomoruságokat találja ki.
Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az uj törvény, ami az öreg komákat és testi véreket illetné. No most már – állapitották meg – nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem vagyunk mink annyit érők, mint a fiak? Az.
Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta is felőle ez a tiszaszéli Csányi János öreg trombitás:
– Olyan, mint az alvótöltés. Van is, meg nincs is.
Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg elébe a víz ellen jobbat csináltak s azóta a második töltés áll ugyan, de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van.
Az uj törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a többit:
– Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik, nem mulik.
Csakugyan, az ujságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy ekkor meg ekkor érvénybe lép az uj törvény. Ahán – mondták az emberek –, hát a régi katonáit mégis csak együtt akarja látni a király. A nagy piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba s odaszálltak a tanyai kapitányok, esküdtek háza falára s felakasztódtak a korcsmák, csárdák szobájában a szögre.
– De különben – vélte a csárdás – legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik.
Ugy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan, a másik lassan, betüzve, némelyik sehogy sem, mert az ötven év körül valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt, mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami husz; aki gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át, idővel elfeledte a betüt, különösen ha nem került katonasorba, ahol visszaszoktatták rá.
Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással és büszkeséggel, mert ugy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá intézi szavát a király, az egykori ezredes ur, az egykori vitéz kapitány ur, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj nehéz lesz azt deresedő fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett.
No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni. Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben sorozták. De már például Muladi szomszéd igy adja föl a kérdést:
– Hát most már énvelem igazság szerint tulajdonképen mi lössz?
– Hát hogy – tanakodik Muladi – én mönjek-e, vagy ne mönjek?
– Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország szolgálatára lönni.
– Ugy ám feleli Muladi –, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős vagyok. Hogy ugy ötven körül, azt én is ugy vélöm. De hogy egy-kettővel alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom.
Ilyen „kétközbe“ alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hivták be őket, hogy a hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz, hogy összezavarták őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők voltak benne a hibásak. A mult században még négy korosztályból soroztak s igy nem sokat numerált az, hogy ki, hányban született, hanem, hogy hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már kiszolgálta a három esztendőt s hazament, mint kitanult öreg katona, mikor az az ugyanazon évbeli születésü ember, akit csak a negyedik korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban álltak be. Viszont a szolgálat elől való eltakarás is könnyebben ment, mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje s nem akadtak olyan hamar rá az ugynevezett katonaszökevényre, mint most. Volt aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak. Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az utmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy „hánybeli?“, sohasem azt kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem, hogy hányadik évben sorozták.
Most pedig a születési év az irányadó és ebben a külsőbb részek öregjei között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg voltkatona-népfölkelőket szólitotta a király, voltak ilyen megzavarodások. Megszólit az utcán egy öreg hagymás magyar a makói tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres.
– Nézze már kéröm – mondja méltatlankodva – szóltak nállunk is, hogy gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólitják az embört.
– Hát hánybeli maga?
– Hetvenötbeli.
– Nem löhet az, bátyám, hiszen maga jóval öregebb, mint én.
– Hát persze, hogy öregebb vagyok – mondja a magyar –, hiszen mondom, hogy 75-be soroztak engöm a makai városházán.
A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a marosmenti tanyákon, a hetvenötben születetteket szólitotta a régi zászló alá. Az öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, igy hát ötvenhatban született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő naivság, de egyuttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud, azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hivja a régi katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a tarisznyába, azután gyerünk. Azután ime mily megbotránkozva mondta: lám, már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott és még csak nem is szólitották!
– Jaj – mondta a fölvilágositás után – ma már az egész világ másként forog, mint ezelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami változtatást.
A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább igy katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajduja, azután a bíró káplár volt a századnál, a hajduja meg őrmester. De most már apák és fiak lesznek, azaz, hogy lehetnek ilyenformán.
Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért igyekeznek, mert ott történik az „iratkozás“ az uj törvény szerint. Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor, huszonnyolc-harminc év előtt egy században voltak „standbeliek“.
– Nini – mondja egy negyvenkilences ember –, hiszen ez mög a fírer ur Borsodi! De möghizott a pofaszijjad, komám!
Pofaszijja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben az arcot, a fej képes felét jelenti. Ugy lehet, hogy az az ember ezt a szavat husz néhány év óta egyszer sem mondta ki, de most, hogy ujból regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv.
Barátságos kezelések történnek a kopottfalu folyosón. Némelyek oly régen nem látták egymást, „hogy az ritkaság“. Illetve az a ritkaság, hogy most találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik Tuladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasuton, vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégis csak ritkán találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett, az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen meg az összehuzó kapocs. Többé az életben, ugy lehet, sohasem találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai kapocs megint föltámadt és összehozta az embereket.
Előbb csak ugy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e, akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül s aki él is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma, meg minegymás. Egykori szép ifju fiatal életek vidám képein ecetes spongyával huzogatott végig az élet.
Nézik az emberek egymást, tünődve, jó sorsuak, meg az éppen csak hogy élhetős nincsetlenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a huszonötéves találkozón az érettségi után.
Egy ember megáll egy másik ember előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer csak azt mondja:
– Hát kend csakugyan kend?
– Hát persze – feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt.
Igy történik a katonai iroda folyosóján a különös „ismerkedési estély“, amilyen még nem volt, mióta a világ áll s talán nem is lesz rá mégegyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak természetes dolog, hogy segitsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még birunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben, mondogatja:
– Engöm oda állithatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, birom ma is ugy, mint akkor Novibazárban.
Egy régi káplár felel rá, kissé huzódozva:
– A birás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces voltam. Ötszáz lépésrül négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az?
– A szemetesláda.
– No. Hátha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se tudnék beletalálni. Mert a szöm… a szöm…
Szomoruan huzza elő a zsebéből kopott fekete tokjában a pápaszemet.
– Ez – mutat rá – ez… Ez letött engöm. Nem látok az óromon tul.
De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a szomorkodásnak, mikor igy is, ugy is csak egy a fizetés.
– Az – folytatja vidáman –, én is ugy volnék már, mint mikor háztüzet voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról, mert azt hitte, hogy macska.
Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek és kézszoritást kinál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágositások kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket „még tizenhat manikulás sem tud kiszámolni“. Minden egyéb dolog a manikulások által kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonynak jár-e majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsiként böcsülettel mögszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajjon. Egy ember azon évődik, hogy hogy komandirozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt a honvédokhoz behiva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni, hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között, ez a feketefejü öreg káplár Takics Vladimir, nem hiába, hogy nagy kujon volt világéletében, csak aziránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak, lesz-e majd minden estére kimaradási engedély?
Igérnek is neki mindjárt nehány bokszot, nyulnyomot, fecskefészket s egyéb régi kedvességeket.
Igy telik el az ujból regrutává való „iratkozás“ ideje. Szomoru volna, ha szomorubban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek, s egy kicsit gunyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például mikor egy ember azt mondja:
– Hát másodszor hivnak bennünket regrutának, bátya. – Azt mondja rá Csáki Pál nevetve:
– De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta, sose hivták az embört kétször, hogy majd kétször is kifizetik a nyeremént.
– Ez igaz. De a lutri már elmult. Alighanem valami tévedés történhetett – mert az ilyesmi előadódik –, hogy akkor nem hivták kétszer az embört…