Arról, hogy majd az öregebb népeket is behivják sorozásra, már ver a szó vagy félesztendő óta, de mindig csak ugy kétközben voltak felőle az emberek. Felhivás, hirdetés, összeirás, mind szép dolog ez, de másfelől pedig régi igazság, hogy a szó csak szellő, a kontraktus meg csak papiros. Az ehhez járó harmadik mondás az volna: a pénz pedig a fundamentum. Ezuttal azonban nem pénzről van szó, hanem a vén csontokról, különösen a vastagabbakról, amik még birják magukat valahogy. A csontok tehát, mikor látták, hogy a papirosüzeneteknek a fele sem tréfa, összeszedelőzködtek s mentek a mérték alá. Az egyik részük, aki nem volt katona, kissé elfogódva, a másik felekezet, a katonaviselt, azzal a nyugalommal, hogy hiszen nem uj dolog lesz az, ami vele most majd megtörténik.
– Csak éppen, hogy még egyször mögjátsszuk magunkat.
A népek naponta sorokban vonultak befelé az öreg palánki házba, ahol a sorozást tartják. Igen szép forgalom volt észlelhető, különösen annak, aki ráért elnézni reggelenként ezt a forgalmat, amilyen még nem volt, mióta egy helyben áll az ország. A véres kard meghordozása helyett piros papirosok röpködnek fel hivó madár gyanánt az utcasarkokra s onnan kiabálnak szerteszéjjel. A szavuk nyomán csak ugy megindult a nép, mint sok száz évekkel ezeknek előtte, azaz, hogy nem ugy, hanem még keményebben. Szép, nagy forgalmak vannak.
– Nini, hát csak beóvakodunk – nevetik egymást a vén-fiatalok.
Vén-fiatalok-e, vagy fiatal-vének, melyik szó illik rájuk jobban? Nem tudni, mert ebben sincsen okos ember. Az egyik ember még alig ugrotta át pár esztendővel a négy ikszet, máris öreg. Ránéznek s mondják csendesen:
– El van üdősödve.
A másikon pedig meg sem látszik az idő. Némelyiken az évek szinte nyomtalanul suhannak el. Ugyanazon esztendőben született emberek külső testállásában olyan különbségek vannak, hogy el sem lehetne hinni, hogy egyidősek, ha nem igy egyidőben kerültek volna sorra. Egy ilyen törődött magamentegetőzéseül mondja:
Bólintanak rá, hogy ugy van. Csak mikor odább megy, hogy egy másik csoportban is keresse az ismerőseit, akkor mondja egy ember, utána nézve:
– Mög ám a subagallér…
A subagallér pedig nem olyan nehéz holmi, hogy az összetörné az embert. Az csak egy kis kacagány, a subán a fekete bárányka bőréből, a lábacskáival együtt és arra való, hogy rossz idő esetén felhajtott állapotában megóvja az ember nyakát a belehulló darától. A másik subagallér azonban nehéz dolog, az ráfekszik az emberre és megtöri. A nyakát lehajtja, a csontját behajtja, a mellét beszivja és a szeméből kiveszi a látás világát. Ez a másik subagallér: a pálinka. Sulyos gallér és akinek a nyakába került, nem birja onnan kikerekiteni.
Mondják ugyan annak, aki emezt megszólta:
– Ugyan ne beszéjön kend már ilyent.
Ránt egyet a vállán:
– Hát tudom csak talán, amit tudok. Nem dolgozott többet, mint én, soha világéletében. Nohát. A subagallér… aztán a subagallér. A nyaksz. A nyakolaj. A spiritusz… – s legyint.
Bár hiszen más egyéb dolgok is megtörik az embert. Betegségek, gondok, átélt veszedelmek. De azért mégis a nagy többség az, amely az emberi kor ugynevezett delét egészségesen viseli. Persze, ez is csak látszólagos. Mert hiszen, aki beleunt az élet viselésébe, már régen elhalt. Elment Ábrahám kebelébe, közanyánk ölébe. Mint a régi vers mondja: Letette testének romlandó sátorát, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja sötét boltját. És immár istenét, kegyes teremtőjét áldja örömmel.
Ilyenek már sokan kimaradtak a világi forgalomból. Az én sorozási napomon a negyvenkilencévesekből az ábécé betüinek a második fele került a sor alá. Elég alkalmas volt ekkor is az emberek „elődúródása“, még beszélték is, hogy többen vagyunk, mint az előző napokon. De abból a századból, amelyben huszonnyolc év előtt a szandzsákban szolgáltam, elég jó szétnézés közben is csak két emberre birtam akadni. Különösképen mind a kettő egykori „pucer“-om. Az egyikük most jómódu szabómester, a másik városi tüzoltó. Mind a ketten egészséges, pirosképü emberek, de az egykori nyurga, vidám szabólegényt az ülőfoglalkozása elkövéritette, mig a tüzoltó, akinek a testgyakorlás az állandó mestersége, most is fürge mókus és kemény, mint a vasék, a negyvenkilenc esztendővel. A sorozás után, ahogy az ódon ház előtt ácsorogva várjuk az eskütétel idejét, a legtöbb emberen fent van az őszi felsőkabát, némelyik még azt is fázósan huzza magán, a hosszu őszbajuszu tüzoltó pedig a nyári vászonkitliben fürgéskedik. Hát ez az egészség. Egészen el lehet hinni a vidám ember szavának az őszinteségét, mikor a tömegben elkapja a karomat s nagyot rántván rajta, kérdezi:
– Hát uram, mikor mögyünk vissza, lefelé?
No erre a kérdésre kissé nehéz feleletet adni, mert a mi lentjártunk óta az a darab föld már kétszer változtatott gazdát.
– Aztán csakugyan mönjünk?
– Hát mönjünk, – mondja.
– Aztán nem jobb volna, ha azok próbálnák, akik még eddig nem próbálták?
– Hát kéröm – véli a tüzoltó –, majd odamögyünk, ahova küldenek.
Hát ez az. A régi katonamondás: ur vagyok, nem parancsolok senkinek, oda megyek, ahova küldenek.
Ilyen tréfálkozások történnek lent az utcán, odafönt az ócska ház emeletén pedig áll a „szödés“, szedik a legények elejét. Hát egy kicsit nem egészen az eleje ugyan ez már, de jó azért ott, ahol más nincsen. Már valami rohamot ugy hegynek fölfelé, aligha birna ki némely része, még csak egy gyakorlatban is, mert nagyon szép sulyuak vannak köztük.
– Hát kend mennyi?
– Ugy szászhusz kiló körül.
– Ejnye. Akkor kendnek most disznónak kéne lönni, de jó áron elkelne kend.
De azért az ilyen beszédből nem támad semmi harag sem. Akik nem voltak katonák, kissé eleinte idegenül hallgatják ugyan, de a többi jókedve hamarosan rájuk ragad. A többi pedig, a volt katona, most is csak olyan mint valamikor, az utolsó fegyvergyakorlatra való berukkoláskor. A kaszárnya kapujáig akkor is meglett férfiak, komoly családapák, adófizető polgárok haladtak, akik között ott huzódott a polgári élet rangkülönbségeinek a zsinórja: az egyik napszámos, a másik urasági kocsis, a harmadik gazda, a negyedik ur, – a kapun belül, a kaszárnyaudvaron pedig egy csomó bolondos fiatalember, akik egymás hátára ugrálnak s az a boldogabb, aki elgáncsolhatja a másikat.
A hely tisztessége ugyan az ilyen játékot most itt nem engedi, de azért a tréfa csak járja a sok derékig meztelen ember között. A meztelenség egyformává tenné ugyan a népeket, de a barnára pörkölődött kar meg a barna csík a mellen, amit a nyitott ingen át beszürődő napfény csinál, megkülönbözteti egymástól a városit, meg a tanyait.
Ugyan a bajusz is, meg a haj is. A tanyaiban ritka a kopasz, ugyszólván alig találkozik köztük, eleven bizonyságául annak, hogy nem igaz az a mondás, mintha a kopaszságot a kalapviselet okozná, mert hiszen a tanyai csak akkor veszi ki a kalapot a fejéből, amikor vagy eszik, vagy alszik. (Nyáron abból áll a hajnali öltözködése, hogy fölteszi a fejébe a kalapot.) Ami pedig a bajuszt illetné, abban szintén különbségek észlelhetők. Fiatal korában városi is, tanyai is fölfelé kunkoritva viseli a bajuszt. De a tanyai ember idővel abbanhagyja ezt a kunkoritást, mondván: az ördög vergődjön vele. Amiből azután előszármaznak a különböző bajuszviseletek: tutajbajusz, varnyútnyeltbajusz, kefebajusz.
Járnak-kelnek a sorozóbizottság szobájának küszöbén át az emberek. Némelyik, ahogy kijön, nagyot kurjantva kiáltja, hogy:
– Mögént csak bentmaradtam, mint kisgyerök koromban.
A rendőr, szintén ugyanazon időbeli vén csont, rászól, hogy csöndesebben is lehet beszélni. Amaz megütődve feleli:
– Ugyan, komám, amióta csak a világ áll, mindig a regruta jogában állott a kiabálás.
Az igaz. Haj-haj, micsoda nagy kiabálások, orditozások voltak valaha a sorozások alkalmával.
Virágok, szines, hosszu selyemszalagok a kalapokon, mellcsokor a kabátzsinórban, hosszunyaku literes üveg, meg szijas kulacs a kézben: ezekből már mostanra nem igen maradt semmi. Ugyan egy gyerek, aki kosarában virágot árulva ténfereg az öreg bentmaradtak között, elég jó vásárt csinál.
– Tögyük föl, no, tögyük föl hát még egyször. Mint akkor, amikor legelsőbb hítt a király.
… Az emlékezések hirtelen visszaszaladnak a régi, napfényes, tarkabarka, kalandos, fiatalos időkre, már szinte elfeledett tájékokra. A sok egyszerü emberről ugy tetszik, mintha a harmadik határon se lett volna tul életében, pedig megjárták, fegyvernemek szerint, a monarchia minden vidékét, kit hogy merre vetett a sors. Mi, az egykori gyalogosok, jártunk török földön, Boszniában, Hercegovinában, itthon az „erdélyi országban“, azután Bécsben és ez az öreg juhász, innen, a fehértói kapitányságból, a bécsi Burg falai mellett őrizte a király ur pihenését hideg, téli éjszakákon, hideg fegyverrel meleg, hű paraszti kezében. Azután huszárok, trének, pontonérok mindenfelé voltak szerteszéjjel, a tengerészek a föld tulsó oldaláig, Japánig mentek és a szerteszéjjelségből mindenki hazakerült, hogy most, amikor megint bekiván a király, a szolgálatára megint együtt legyünk – nem különösen szép s a régi emlékeket szívbeli barátságba forrasztó dolog ez, emberek?
A sok meztelen testben, a szívekben szó nélkül azt lükteti a vér, hogy az. Csak együtt, mint egykor.
Bár azonban ne tessék gondolni, hogy a valóságban efféle poétázási gondolatok léteznének. Például jön ki a belső szobából Tököli Mihál, mondván:
– Hát engöm már mög lóvá töttek.
– Már miért?
– Hát ugy nézte a számban a fogakat a főorvos ur, mint a lóét a vásárban szokás, hogy mennyi idős.
Ugyan mindenkinek megnézik a fogát, mert akinek nincsen foga, az nem kell. Tudja ezt Tököli, nem is arról van szó, csak éppen Tököli el akarja sütni a viccet a komák részére, hogy nevessenek:
– Ajándék lónak pedig nem szokás nézni a fogát.
Bólintanak is, nevetnek is. De van Mihál beszédében valami mag is. Mert mink most ajándékul adjuk magunkat az országnak. Jakab Jakab, innen, a belsőzákányi kapitányságból (a hét nyárfa mellett kisvártatva mindjárt balkézt), szintén azt mondja:
– A fiak adása kötelesség volt… mink most magunkat ajándékba adjuk a királynak.