A következőkben főbb vonásaiban vázoljuk az így kitört világháborúnak az eseményeit. A német terv az volt, hogy gyors megrohanással leterítik Franciaországot, míg Oroszország a keleten még gyüjtögeti az erőit.14) Egy ideig kifogástalanul ment minden. A katonai tudomány soha sincsen a modern viszonyoknak a színvonalán, mert a katonák mint osztály, képzelő erő nélküliek és mindig vannak a gyakorlatban még ki nem fejlesztett találmányok, amelyek a katonai észjárás által követett taktikai és stratégiai rendszereket megzavarhatják. A német terv már évekkel a háború kitörése előtt készült; önmagában elavult volt; lövészárkok, drótakadályok és gépfegyverek használatával alkalmasint mindjárt kezdetben meg lehetett volna hiusítani; a franciák azonban haditudományukban nem érték el a német színvonalt s a nyilt hadviselés módszereiben bizakodtak, amely legalább tizenöt esztendővel maradt el a kor mögött. Felkészültségük úgy drótakadályok, mint gépfegyverek tekintetében nagyon hiányos volt s élt az a nevetséges hagyomány, hogy a franciák nem harcolhatnak árkokban és földhányások mögött. A belga határt Lüttich és a hozzá kapcsolódó erődök védték, melyek tíz vagy tizenkét év óta már nem voltak modernek; az erődök felszerelését és védőeszközeit sok esetben német cégek szállították; a francia északkeleti határ viszont nagyon gyengén volt megerősítve. Magától értetődőleg a hadiszállító német Krupp-gyár diótörőkről is gondoskodott e diók számára, nagyon erős robbanó hatású lövedékeket röpítő rendkívül nagy ágyúk formájában. Így ezek a védelmi berendezések saját helyőrségüknek lettek a csapdái. A franciák a déli Ardennekben támadtak, de vereséget szenvedtek. A német hadak ellenállhatatlannak látszó irammal gázolták le a francia balszárnyat; Lüttich augusztus 9-én elesett; Brüsszelt augusztus 20-án érték el a németek; a körülbelül 70.000 emberből álló brit hadsereget, mely Belgiumba érkezett, a túlerő Monsnál augusztus 22-én megverte s a dél-afrikai háborúban tanult gyilkos lövész-taktika dacára visszaszorította. (A németek nem akarták hinni, hogy az angolok puskával és nem gépfegyverrel dolgoztak.) A kis angol haderőt nyugati irányban félretaszították s a német jobbszárny úgy rohant lefelé, mintha nyugatra el akarná hagyni Párist és fel akarná göngyölíteni az egész francia hadsereget.

A német főhadiszállás ebben az időpontban annyira biztos volt, hogy megnyerte a háborút, hogy augusztus végén már csapatokat vontak el a keleti front számára, ahol az oroszok Kelet- és Nyugat-Poroszországot pusztították. Ekkor következett be a stratégiai szempontból nagyon gyors és sikeres ellentámadás. A franciák a centrumban visszavonultak, balszárnyukon teljesen váratlanul egy új hadsereggel léptek fel s a megingott, de újra megerősített kis angol hadsereg is méltó szerepet tudott játszani az ellentámadásban. A német jobbszárny túlságosan előrerohant, elvesztette belső összefüggését s a szeptember 6-tól 10-ig tartó marnei csatában a Marnetól az Aisneig visszavetették. Még jobban is visszaszorították volna, ha nem lett volna tartalékban a beásásnak a művészete. Az Aisnenél a német hadsereg megállt és beásta magát. A nehéz ágyúk, a nagy robbanó erejű lövedékek s a tankok, melyekre a szövetségeseknek szükségük lett volna, hogy ezeket a lövészárkokat szétrombolják, még hiányoztak.

A marnei csata pozdorjává zúzta az eredeti német tervet. Franciaország egyelőre meg volt mentve. A németek azonban távolról sem voltak megverve; úgy emberekben, mint felszerelésben nagy volt a támadó felsőbbségük. Az oroszoktól való félelmüket keleten a példátlanul álló tannenbergi győzelem eloszlatta. A nyugati küzdelemnek a legközelebbi fázisa az erőszakolt, kevésbbé jól kitervezett harc volt, hogy a szövetségesek baloldalát túlszárnyalják és a csatornamenti kikötőknek a megszerzésével elvágjuk a Britanniából Franciaországba érkező utánpótlásokat. Mindkét fél valósággal versenyzett, hogy a partot elérje. Azután a németek, nagy tüzérségi és felszerelési fölénnyel megtámadták az angolokat Ypernnél és Ypern körül. Nagyon közel jutottak az áttöréshez, de az angolok végül mégis kitartottak.

A nyugati fronton a küzdelem lövészárok-harccá alakult át. Egyik félnek sem volt meg a tudása és felszerelése a modern lövészárkokon és akadályokon való áttörés problémájának megoldásához s mindkét fél egyaránt tudósok, feltalálók és más nem katonai személyek tanácsához és segítségéhez volt kénytelen fordulni ebben a nehézségben. Ez időben a lövészárok-háborúnak a problémája lényegében már meg volt oldva; Angolországban példának okáért már megvolt a tanknak a modellje, amely a szövetségeseknek döntő és aránylag könnyű győzelmét biztosíthatta volna 1916 előtt; a hivatásos katonai elme azonban szükségképen alsóbbrendű és képzelő erő nélküli; magasabb intellektuális képességű ember nem szívesen börtönzi be tehetségét ebbe a hivatásba; majdnem az összes nagy hadvezérek vagy katonai mult nélküli, friss lelkű fiatal emberek voltak, mint Nagy Sándor, Napoleon és Hoche, magukat katonai mesterségnek szentelő politikusok, mint Julius Cæsar, nomádok, mint a hun és mongol vezérek, vagy pedig Cromwellhez és Washingtonhoz hasonló műkedvelők; ötven esztendei militarizmus után azonban ez a háború reménytelenül mesterségszerű háború lett; kezdettől végig lehetetlen volt kivenni a hivatásos tábornokok kezéből és sem a német, sem pedig a szövetséges főhadiszállások nem nézték szívesen az olyan találmányokat, melyek halomra dönthették hagyományos rendszerüket.15) A tank nem csupán kellemetlenül idegen volt ezeknek a katonai uraknak, hanem hivatáshoz nem méltó védelmet nyujtott a közkatonáknak. A németek azonban meghonosítottak bizonyos újításokat. Február végén egy kevéssé használhatónak bizonyult újítással, a lángvetővel léptek fel, melynél a kezelő forgott állandóan az elevenen való megégés veszedelmében, áprilisban pedig, az angolok ellen irányuló második nagy offenzivának a közepe táján (második yperni csata, április 17–május 17), mérgezett gázfelhőket alkalmaztak. Ezt a borzalmas találmányt először kanadai és algiri csapatokkal szemben használták; a vele járó testi kín és a haldoklóknak a gyötrelme borzalmas hatást váltott ki, de az áttörést nem tudta kierőszakolni. Néhány héten keresztül a szövetségesek arcvonalán a vegyészek a katonáknál nagyobb jelentőségre emelkedtek s hat héten belül a defenzivában levő csapatok birtokában voltak a védő eszközöknek és találmányoknak.

Másfél esztendőn át, egészen 1916 júliusáig a nyugati arcvonal az eldöntetlen feszültség állapotában maradt meg. Mindkét részről történtek nehéz támadások, melyek véres visszaverésekkel végződtek. A franciák dicsőséges, de nagy áldozatokkal járó támadásokat kisérlettek meg 1915-ben Arrasnál és Champagneban, a britek pedig Loosnál. Svájctól az Északi tengerig két szakadatlan lövészárok húzódott végig, néhol egy mérföldnyi s még nagyobb, néhol pedig – mint például Arrasnál, – alig néhány lábnyi távolságban s e lövészárkokban és mögöttük milliónyi ember dolgozott, harcolt és készülődött előre kitervezett nagy és véres offenzivákra. Minden megelőző korban ekkora helyhez kötött embertömegekben elkerülhetetlenül ragályos betegségek törtek volna ki, de a modern tudomány e tekintetben is megváltoztatta a hadviselésnek a körülményeit. Egyes új betegségek léptek fel, mint például a hideg vízben való hosszas álldogálás által előidézett «lövészárok-láb», a vérhasnak új fajai és más hasonlók, de egyik sem hatalmasodott el annyira, hogy bármelyik harcban álló felet megbénította volna. Az arcvonalak mögött a harcban álló nemzeteknek az élete mindinkább arra a feladatra alakult át, hogy élelmiszert, lőszert és mindenekfelett embereket szállítson azoknak a helyébe, akik napról-napra elestek vagy megsebesültek.16) A németeknek megvolt az a szerencséjük, hogy nagyszámú nagy ostromágyú állt a rendelkezésükre, melyek eredetileg a határszéli erősségek számára voltak rendelve; ezeket most a lövészárkoknak nagy robbanó erejű lövedékekkel való összerombolására, szóval olyan feladatra használták fel, melyre azelőtt senki sem gondolt. Az első évek folyamán nagy ágyúk és lőszer tekintetében a szövetségesek állandóan rosszabbul voltak ellátva a németeknél és veszteségeik mindig nagyobbak voltak. Asquith brit miniszterelnökből, aki nagyon gyakorlott művésze volt a parlamenti ügyeknek, hiányzott a teremtőképesség s valószínűleg Lloyd George sürgetéseinek és támadásainak, aki 1916 decemberében ki is szorította őt a helyéből, valamint az angol sajtó lármájának kell tulajdonítani, hogy a felszerelésnek és utánpótlásnak ezek a hiányosságai végül megszüntek.17)

A németek rettentő erőfeszítéssel támadták a franciákat 1916 első felében Verdunnél és Verdun körül. A németek óriási veszteségeket szenvedtek és miután a francia arcvonalat néhány mérföldnyire benyomták, sikerült őket feltartóztatni. A francia veszteségek legalább is akkorák, vagy még nagyobbak voltak. «Ils ne passeront pas» – mondta és énekelte a francia gyalogság és megtartotta a szavát.

A keleti német arcvonal hosszabb kiterjedésű volt és lövészárok-rendszere a nyugatinál kevésbbé volt kiépítve. Az oroszoknak a tannenbergi vereség után is sikerült, hogy egyidőre még előnyomuljanak. Majdnem egész Galiciát elfoglalták, 1914 szeptember 2-án az övék lett Lemberg, 1915 március 22-én pedig Przemysl hatalmas erőssége. A németek azonban, miután nem tudták áttörni a szövetségesek nyugati frontját, a szövetségesek pedig megfelelő előkészület hiányában eredménytelen támadásokat intéztek ellenük,18) Oroszország ellen fordultak és rettenetes tüzérségi előkészítésnek újszerű alkalmazásával először délen, majd északon nagy csapásokat mértek az orosz arcvonalra. Június 22-én Przemysl újból visszakerült a központi hatalmak birtokába és az egész orosz arcvonal messze keletre szorult, míg csak szeptember 2-án Vilna is német kézbe nem került.

1915 május 23-án Olaszország a szövetségesekhez csatlakozott és megüzente a háborút a monarchiának. (Németországnak a háborút csak egy esztendő mulva üzente meg.) Keleti irányban előrenyomult ugyan Görzig, amely 1916 nyarán elesett, de ebben az időpontban beavatkozása sem Oroszország, sem pedig a két nyugati hatalom szempontjából nem jelentett sokat. Egészben véve csak új lövészárok-háborúra kényszerült festői északkeleti határán.

Míg a fő ellenfeleknek a legfontosabb arcvonalai a kimerítő megmerevedésnek ezt az állapotát mutatták, mindkét fél megkisérlette, hogy az arcvonal mögött is megtámadja az ellenfelét. A németek Zeppelinekkel, majd pedig repülőgépekkel egész sor támadást intéztek Páris és Anglia keleti részei ellen. A támadások nyilvánvalóan raktárak, lőszergyárak és más katonai fontosságú célok ellen irányultak, de a gyakorlatban vegyest a lakott helyeket is bombázták. Eleinte a ledobott bombák nem voltak nagyon hatékonyak, de később úgy a nagyságuk, mint a minőségük állandóan emelkedett, nagyon sok embert megsebesítettek és megöltek és jelentős károkat okoztak. Ezek a támadások tetőpontjára csigázták fel az angol népnek a méltatlankodását.19) Noha a németeknek már néhány esztendő óta megvoltak a Zeppelinjeik, egyetlenegy katonai hatóság sem foglalkozott Nagybritanniában komolyan a gondolattal, hogy miként kell védekezni velük szemben s csak 1916-ban állott megfelelő mennyiségű ágyú a léghajók ellen rendelkezésre és ettől fogva kezdték a légi cirkálókat repülőgépekkel támadni. Egymásután több Zeppelin szerencsétlenül járt s ettől fogva csak tengeri felderítő szolgálatra használták őket, a támadásban pedig helyüket a Gotha nevű nagy repülőgépek foglalták el. Ezeknek a látogatásai Anglia keleti része és London fölött 1917 nyarától kezdve rendszeresekké váltak. 1917–1918 telének minden holdas éjszakáján Londonban megszokott volt a jelzőágyú tompa dörgése, a rendőrségi riadónak éles sivítása, az utcáknak gyors elnéptelenedése, a repülőgépek ellen felállított ágyúk százainak menydörgéssé fokozódó fülsiketítő zaja, a srapnellek süvöltése és végül, ha valamelyik támadónak sikerült áttörni a védő övezeten, a lezuhanó bombáknak tompa robbanása. Azután a gyengülő ágyúdörgés közepette következett a tüzoltóságnak elmaradhatatlan rohanó hangja és a mentőkocsiknak a robogása… Ezek a tapasztalatok otthonában éreztették London minden lakosával a háborút.

Míg a németek így a levegőből ellenségeik otthoni lakosságának az idegeit támadták meg, a rendelkezésükre álló minden eszközzel támadták a brit tengeri kereskedelmet is. A háború kitörésekor több cirkálójuk és torpedórombolójuk volt, szétszórva a tengereken és egy hatalmas, modern cirkálókból álló hajóosztaguk – a Scharnhorst, Gneisenau, Leipzig, Nürnberg és Dresden, – tartózkodott a Csendes-oceánon. E magányos cirkálók közül néhány, különösen pedig az Emden, igen nagy számú kereskedelmi hajót pusztított el, mielőtt sikerült volna ártalmatlanná tenni. A csendes-tengeri flotta pedig Chile partjain megütközött egy angol osztaggal s a Good Hope és Monmouth cirkálókat 1914 november 1-én elsülyesztette. Egy hónappal később Sturdee tengernagy utolérte ezeket a német hajókat s a Falkland-szigetek mellett vívott csatában a Dresden kivételével valamennyiöket elsülyesztette. Ezen ütközet után a szövetségesek a tengereknek kizárólagos urai maradtak s ezt a tengeri felsőbbségüket az 1916 május 1-én megvívott jütlandi nagy tengeri csata sem tudta megingatni. A németek tevékenységüket így mindjobban a tengeralatti háborúra összpontosították. Egyetlenegy napon, 1914 szeptember 29-én három hatalmas cirkálót, az Aboukirt, Hoguet és Cressyt, 1473 emberrel sikerült nekik elsülyeszteni. A brit hajózással szemben a tengeri zsákmányjogot alkalmazták; eleinte figyelmeztették és átvizsgálták a személyszállító és kereskedelmi hajókat, de csapdáktól való félelmükben nem folytatták ezt az eljárást és 1915 tavaszától kezdve a hajókat figyelmeztetés nélkül kezdték elsülyeszteni. 1915 májusában elsülyedt a Lusitania, a legnagyobb személyszállító gőzösök egyike, előzetes figyelmeztetés nélkül, a fedélzetén több amerikai állampolgárral. Ez az amerikai közhangulatot nagyon elkeserítette a németek irányában, de a valószínűség oly nagy volt, hogy a tengeralattjárók háborújával érzékenyen meg lehet sebezni, sőt esetleg engedékenységre lehet kényszeríteni Nagybritanniát, hogy makacsul ragaszkodtak a mind kíméletlenebb tengeralatti háborúhoz s nem törődtek vele, hogy esetleg az Egyesült-Államokat is ellenségeiknek a körébe kényszerítik.

Ugyanezen idő alatt az egyébként nagyon hiányosan felszerelt török haderők a Sinai félszigeten át fenyegető hadmozdulatokat végeztek Egyiptom irányában.

Mialatt a németek így a levegőben és a tenger alatt igyekeztek megsebezni legkevésbbé hozzáférhető és legfélelmetesebb ellenfelüket, Nagybritanniát, a franciák és angolok is egy szerencsétlen oldaltámadást kisérlettek meg a központi hatalmak ellen Törökországon át. A gallipolii vállalkozás szépen volt kigondolva, de nagyon szerencsétlen volt a végrehajtása. Ha sikerül, a szövetségesek 1915-ben elfoglalták volna Konstantinápolyt. A Dardanellák februári bombázásával azonban már két hónappal előzetesen felhívták a tervre a törökök figyelmét, a készülődésekre valószínűleg a görög udvar is figyelmeztette a központi hatalmakat s mikor áprilisban a brit és francia erők partraszálltak a Gallipoli félszigeten, a törökök jól be voltak ásva és különösen kézigránátok tekintetében sokkal jobban fel voltak készülve az árokharcra, mint támadóik. A szövetségesek a hadihajók nagy ágyúiban bizakodtak, melyek meglehetősen alkalmatlanoknak bizonyultak a lövészárkok szétrombolására s egyebeken kívül, amiről megfeledkeztek, nem gondoltak az ellenséges tengeralattjárókra. Több nagy csatahajójuk elveszett; ugyanazokban az áttetszően kék vizekben sülyedtek el, amelyeken át valaha Xerxes hajói vitorláztak a Salamisnál rájuk várakozó végzet felé. A szövetségesek részéről a gallipolii hadjárat egyaránt hősies és szánalmas példája volt a bátorságnak és szakértelem hiányának, mely tömérdek élet, anyag és tekintély pusztulása után 1916 januárjában visszavonulással végződött.20)

A sikertelenséget részben a görögök magatartásának kellett tulajdonítani, akik megtagadták a kalandban való részvételt. Másfél esztendőn keresztül a görög király, a német császárnak a sógora, akit a szövetségesek főhadiszállásain levő barátai oltalmaztak, rászedte a szövetségeseket és közvetve nagyszámú brit és francia katonának a halálát okozta. 1917 júniusban lemondásra kényszerítették, de ahelyett, hogy a görögöknek megengedték volna, hogy természetes és hagyományos köztársasági hajlandóságukat kövessék, helyette Sándor trónörököst, a német császárnak az unokaöccsét emelték a trónra – maguk a szövetségesek. A nagy háborúnak ez a görög fejezete még megvilágításra vár a történetírók részéről. Ezidőszerint még megmagyarázhatatlan és mi csak az érthetetlen tényeket közöljük, anélkül, hogy a megfejtésüket megkisérlenők.

Görögországnak ezzel az ingadozásával szoros kapcsolatban áll Bulgáriának a beavatkozása a háborúba 1915 október 12-én. A bulgár király egy esztendőnél tovább habozott, mielőtt döntött volna a két fél között. Ezúttal azonban a gallipolii brit támadásnak a sikertelensége, mely a német és osztrák-magyar hadseregnek Szerbia elleni erős támadásával párosult, a központi hatalmak oldalára állította őt. Mialatt a szerbek erős harcban állottak a német-osztrák-magyar haderővel a Dunánál, hátbatámadta őket és néhány hét alatt az országot teljesen megszállották. A szerb hadsereg rettenetes viszonyok között vonult vissza Albánia hegységein át a tengerpartra, ahol roncsait egy szövetséges flotta megmentette.

A szövetségesek Szalonikiben is partra szállítottak egy haderőt, amely előrenyomult ugyan Monastir irányában, de nem volt képes hatásos módon segíteni a szerbeken. Ez az újabb, szalonikii terv volt az, amely végleg megpecsételte a gallipolii expediciónak a sorsát.

Keleten, Mezopotámiában az angolok, főként indiai haderőkkel még távolabbi oldaltámadást intéztek a központi hatalmak ellen. 1914 novemberében egy nagyon rosszul felszerelt hadsereget szállítottak partra Basrában, mely a következő évben előnyomult Bagdad irányában. Ez a hadsereg győzelmet aratott Ktesiphonnál, az Arsacidák és Sassanidák régi székvárosánál, huszonöt mérföldnyire Bagdadtól, de az időközben megerősödött törökök elől Kut el Amaráig visszavonulni kényszerült, ahol a Townshend tábornok alatt álló brit csapatokat bekerítették és 1916 április 29-én megadásra kényszerítették.

Mindez a levegőben, a tenger alatt, az Oroszországban, Törökországban és Ázsiában folytatott hadviselés járulékos természetű volt a főarcvonal, a döntő jelentőségű hadszintér mellett, Svájc és a tenger között, ahol egymással szemben beásva feküdtek a milliók, akik lassankint tanulták meg a modern hadviselésnek a szükségszerű módozatait. Rohamosan fejlődött például a repülőgépeknek a használata. A háború kezdetén főként felderítésre, ezenkívül pedig a németek a tüzérség számára szolgáló jeleknek a ledobására használták őket. A levegőben való harc még teljesen ismeretlen volt. 1916-tól kezdve a repülőgépeket gépfegyverekkel szerelték fel és megkezdődtek a légi harcok; a levegőből való bombavetés folyton fokozódó jelentőségre tett szert, a levegőből való fényképezés valósággal csodás művészetté fejlődött s a tüzérségi tevékenységnek a légi megfigyelésre alapított része, melyben egyaránt vettek részt repülőgépek és megfigyelő ballonok, szintén állandóan fejlődött. A katonai ész azonban még mindig ellenállott a tankok használatának, melyek nyilvánvalóan egyedüli eszköz lettek volna, hogy a lövészárok-háborúban a döntést kierőszakolják.

Nagyon sok intelligens ember, aki kívül állott a katonai körökön, ezt teljes mértékben belátta. A tankok használata a lövészárkokkal szemben nagyon is nyilvánvaló módszernek tűnt fel. A tankoknak az ősét még Lionardo da Vinci találta fel, de hogy juthatott volna katonai szakértőnek az eszébe, hogy Lionardot tanulmányozza? Közvetlenül a búr háború után, 1903-ban, a különböző folyóiratokban leirások jelentek meg képzeletbeli csatákról, melyekben tankok szerepeltek s egy teljes működésben levő tanknak a modelljét be is mutatták 1912-ben az angol katonai hatóságoknak, amelyek azt természetszerűleg el is vetették. Különböző típusú tankokat a háború kezdete előtt újból meg újból találtak fel. Ha az ügy kizárólag a katonák kezében maradt volna, sohasem tértek volna át a tankok használatára. Az első tankoknak az építését Winston Churchill sürgette, aki ez időben az angol admiralitás kötelékébe tartozott, de a legelkeseredettebb támadásoknak tette ki magát, mikor azokat átküldte Franciaországba.21) A katonai tudomány a brit haditengerészetnek és nem a hadseregnek köszöni ennek az új találmánynak a használatát. A német katonai tekintélyek hasonlóan ellene voltak. 1916 júliusában Sir Douglas Haig, az angol főparancsnok nagy offenzivát kezdett, amely azonban nem tudta áttörni a német arcvonalat. Egyes pontokon sikerült ugyan a frontot néhány mérföldnyire benyomni, de egyébként a támadás tökéletesen meghiusult. Az új angol hadseregnek egy részét valósággal lemészárolták. De a tankokat nem használták.

Szeptemberben, mikor az évszak már előrehaladt egy tartósabb offenziva számára, jelentek meg a tankok először a hadviselésben. Angol részről néhányat hoztak működésbe, de nem valami észszerű módon. A hatásuk a németekre rendkívül nagy volt, majdnem pánikot idézett elő és kétségtelennek lehet tekinteni, hogy ha júliusban elegendő számban használták és egy tehetséges és erélyes tábornok irányította volna őket, ott és akkor döntésre lehetett volna vinni a háborút. Ebben az időpontban ugyanis a szövetségesek a németeknél erősebbek voltak a nyugati arcvonalon. Oroszország, noha már közeledett a kimerüléshez, még harcolt, Olaszország szorongatta az osztrák határt és Románia épen beavatkozott a háborúba a szövetségesek oldalán. A vészes júliusi offenzivának az emberpazarlása, párosulva a tankok által nyujtott lehetőségeknek a makacs semmibevevésével a katonai hatóságok részéről, a szövetségesek ügyét majdnem a katasztrófának az örvényébe sodorta.

A brit támadás meghiusulása közvetlenül új erőt kölcsönzött a németeknek, akik szintén a románok ellen fordulhattak s 1916 telén ugyanaz a sors érte Romániát, amely 1915-ben Szerbiát sujtotta. Az esztendő, amely a gallipolii visszavonulással és a kut el amarai fegyverletétellel kezdődött, Románia összezúzásával és Athén kikötőjében a royalisták részéről a partraszálló angol és francia csapatokra irányzott sortűzzel végződött. Úgy látszott, mintha Konstantin görög király, az antant külügyi hivatalainak a védence, népét Ferdinánd bolgár királynak a nyomaiba akarná vezetni. Görögország tengerpartja azonban nagyon is ki van téve a tenger felől jövő támadásoknak. A szövetségesek Görögországot blokád alá helyezték s a szalonikii francia haderő kezet nyujtva a Valona felől jövő olasz erőknek, elzárta a görög királyt a központi hatalmaktól.

Egészben véve 1916 végén az ügyek sokkal kevésbbé veszedelmesen állottak a Hohenzollernek imperializmusára nézve, mint a marnei nagy előrerohanás meghiusulása után. A szövetségesek két esztendei kedvező alkalmat elszalasztottak. Belgiumot, Szerbiát, Romániát s Franciaországnak és Oroszországnak nagy részét a központi hatalmak csapatai tartották megszállva. Ellentámadás ellentámadás után hiusult meg s Oroszország az összeomlás felé támolygott. Ha Németországot előrelátással irányították volna, ebben az időpontban észszerű békét köthetett volna. De a sikernek a gyönyöre elbódította a német imperialistákat. Nem biztonságot, hanem győzelmet akartak, nem a világnak az üdvére, hanem világhatalomra törekedtek. «Világhatalom vagy bukás» volt a jelszavuk; ellenségeiknek nem maradt más választásuk, minthogy a döntő befejezésig harcoljanak.22)