1917 elején Oroszország összeomlott.

Ebben az időpontban a háborúnak a rettenetes erőfeszítése már nagyon ránehezedett csaknem az összes európai népekre. A forgalom mindenfelé dezorganizálódott, a hajózásban, a vasutaknál és más hasonló üzemekben a normális javítások és utánpótlások megszüntek, mindennemű anyagok elhasználódtak, az élelmiszer-termelés megcsökkent, állandóan nagyobb és nagyobb embertömegeket vontak el az ipartól, a közoktatás megromlott és az élet megszokott biztonsága és erkölcse tünedezett. Seholsem volt olyan irányító hatalom, amely a megszokott kötelékeknek a meglazulása és a béke zavartalan fegyelmének az erőszakos katonai «rend» által való helyettesítése mellett a gyeplőket a kezében tudta volna tartani. A megszokott környezetből és viszonyokból Európának a lakossága mindinkább olyan viszonyok közé került, amelyek a szerencsétlenség és elégedetlenség érzetét váltották ki belőle, erkölcsileg pedig megrontották. Legelőször és legnagyobb mértékben azonban Oroszország érezte meg, hogy a civilizációt gyökereiben megtámadták. Az orosz autokrácia becstelen volt és tehetetlen. A cár, több elődéhez hasonlóan, ostoba pietizmusnak adta magát és az udvaron egy Rasputin nevű vallásos szélhámos uralkodott, akinek kimondhatatlanul őrületes kultusza világbotránnyá fajult el. E szennyes miszticizmusnak a vezetése alatt a közönyösség és gazság érvényesültek a hadvezetésben. Tüzérségi támogatás nélkül hajszoltak ütközetekbe orosz katonákat, akik még lőszerrel sem voltak ellátva; tisztjeik és tábornokaik a militarista lelkesedésnek az őrületében maguk pusztították el őket. Egy ideig állatok módjára hangtalanul szenvedtek; de még a legtudatlanabb elemeknél is megvan a szenvedésnek a határa. A megcsalt és pusztulásba vitt embereknek a hadseregeiben mélységes gyűlölség kapott lábra a cárizmussal szemben. 1915 végétől kezdve Oroszország növekvő aggodalomnak volt a forrása nyugati szövetségeseinél. 1916-ban majdnem teljesen a defenzivára szorítkozott és hírek szállongtak, hogy különbékét szándékozik kötni Németországgal. Romániát már alig részesítette támogatásban.

1916 december 29-én Rasputint Pétervárott egy ebéd alkalmával meggyilkolták. Utána még egy elkésett kisérlet történt a cári birodalom ügyeinek rendbehozatalára. Márciusban az ügyek rohanó folyamatot vettek; a pétervári élelmezési zavargások forradalmi lázongássá fajultak el; kisérlet történt a képviseleti testületnek, a dumának az elnyomására és a liberális vezetőknek a letartóztatására. Ideiglenes kormány alakult Lwov herceg elnöklete alatt, március 15-én pedig a cár leköszönt a trónjáról. Egy ideig úgy látszott, hogy fennforog a mérsékelt és korlátok közé szorított forradalomnak a lehetősége, esetleg egy új cár alatt. Azután kiderült, hogy a bizalom már sokkal mélyebben ki van irtva, semhogy ilyen átalakulások elégségesek volnának. Az orosz nép halálosan beteg volt Európának a régi rendjétől, a cároktól, a háborúktól és a nagyhatalmaktól; menekvést akart, még pedig rögtönösen, az elviselhetetlen nyomorúságokból. A szövetségesek nem voltak megértéssel az orosz ügyek valódi állása iránt; diplomatáik nem ismerték az orosz nyelvet, előkelő létükre inkább az orosz udvar, mint Oroszország iránti rokonszenvükkel, állandóan nagy baklövéseket követtek el az új helyzettel szemben. A diplomaták körében vajmi kevés jóindulat nyilatkozott meg a köztársasági áramlattal szemben, inkább az a hajlandóság nyilatkozott meg bennük, hogy minél több nehézséget okozzanak az új kormánynak. Az orosz köztársasági kormánynak egy ékesen szóló és romantikus népvezér, Kerenszki volt a feje, akinek a helyzetét csakhamar tarthatatlanná tették egy még mélyebb forradalmi mozgalomnak, a társadalmi forradalomnak a mélységekből feltörő erői és a szövetséges kormányoknak a közönyös magatartása. Szövetségesei lehetetlenné tették, hogy az orosz népet földhöz és békéhez juttassa a határain belül. A francia és brit sajtó a kimerült szövetségest új offenzivára korbácsolta. De mikor a németek tengeren és szárazon egyaránt erős támadást intéztek Riga ellen, a brit admiralitás visszariadt a felmentő balti tengeri expediciótól. Az uj orosz köztársaság támogatás nélkül volt kénytelen belemenni a küzdelembe. Nagy tengeri felsőbbség és a nagy angol admirálisnak, Fisher lordnak (1841–1920) keserű tiltakozásai dacára, a szövetségesek néhány tengeralattjáró támadástól eltekintve, a háború tartama alatt meghagyták a németeket a Balti-tengernek zavartalan birtokában.

Az orosz tömegek el voltak szánva, hogy véget vetnek a háborúnak. Pétervárott a munkások és közkatonák egy képviseleti testületet alkottak szovjet néven s ez a testület a szocialistákat nemzetközi konferenciára hívta meg Stockholmba. Berlinben zavargások voltak már ez időben az élelmezés miatt. A monarchiában és Németországban a háborúba való belefáradásnak a jelei mutatkoztak s a bekövetkezett események világában alig lehet kételkedni benne, hogy ez a konferencia meggyorsította volna a demokratikus alapokon megkötendő békét és a német forradalmat. Kerenszki könyörgött a szövetségeseinek, hogy engedjék meg ennek a konferenciának a megtartását, de ezek, féltükben a szocializmusnak és a republikánizmusnak az egész világon való kitörésétől, noha a brit munkáspártnak kis többsége mellette nyilatkozott, visszautasították. A «mérsékelt» orosz köztársaság a szövetségeseknek erkölcsi és anyagi támogatása nélkül még tovább küzdött és júliusban utolsó kétségbeesett kisérletet tett az offenzivára. Némi futólagos siker után az offenziva nagy vérpazarlás közben meghiusult.

Az oroszok eljutottak kitartásuknak szélső határához. Az orosz seregekben, különösen az északi arcvonalon, zendülések törtek ki, Kerenszki kormánya megbukott és a hatalmat a bolseviki szocialistákat uraló szovjet-kormány ragadta a kezébe, Lenin vezetése alatt, aki azt hirdette, hogy a békét azonnal meg kell kötni, tekintet nélkül a nyugati hatalmakra. Oroszország végérvényesen «kilépett a háborúból».

1917 tavaszán a franciák ismét áldozatokkal járó és eredménytelen támadást kisérlettek meg a champagnei arcvonalon, mely nem hozta meg az áttörést, de nekik óriási veszteségeket okozott. Ettől fogva 1917 végéig az események általában véve Németországra nézve alakultak kedvezően, ha kormánya az ország biztonságáért és jóllétéért harcolt volna, nem pedig a dicsőségért és a győzelemért. A központi hatalmak népei azonban kénytelenek voltak erejüket véges-végig, a teljes kimerülésig megfeszíteni a lehetetlen világ-imperializmus megvalósítása érdekében.

Ehhez nem volt elég a sikeres ellenállás, hanem le kellett volna igázni Nagybritanniát, Németország pedig, hogy ezt elérhesse, ellenségeinek körébe állította Amerikát is. 1916 folyamán a tengeralattjárók háborúja állandóan nagyobb arányokat öltött, de tiszteletben tartotta a semlegesek hajózását. 1917 januárjában a német kormány Nagybritanniának és Franciaországnak teljes blokádját proklamálta és felhívta az összes semleges hatalmakat, hogy hajóikat tiltsák el a brit vizekről. Megkezdődött az összes nemzetek hajóinak válogatás nélküli elsülyesztése, ami Amerikát rábirta, hogy szintén beavatkozzék a háborúba. (1917 április 6.) 1917 folyamán, mialatt Oroszország letört és tehetetlenné vált, az amerikai nép gyorsan és következetesen nagy katonai nemzetté alakult át. A korlátlan búvárhajóharc pedig, amelynek kedvéért a német imperialisták megkockáztatták az új ellenfélnek a veszedelmét, sokkal kevésbbé hatásosnak bizonyult, mint remélték. A brit haditengerészet sokkal találékonyabbnak és segédeszközeiben gazdagabbnak bizonyult, mint a brit hadsereg; rohamosan jelentek meg a búvárhajók ellen a levegőben, a víz felszínén és a víz alatt használható találmányok; körülbelül egy havi nagyon komoly pusztítás után az elsülyesztések száma csökkenni kezdett. Nagybritannia is az élelmezésnek az adagolására kényszerült; az ellátás ügyét azonban jól szervezték és ügyesen igazgatták, a közönség is kitünő szellemet és megértést tanusított s az éhségnek és a társadalmi rend megbomlásának a veszedelmét állandóan távol lehetett tartani.

A német császári kormány azonban makacsul ragaszkodott a megkezdett kurzushoz. Ha a búvárhajók nem értek is el mindent, amit tőlük vártak s ha Amerika hadseregei viharfelhő módjára tömörültek is, Oroszország végleg le volt gyűrve, októberben pedig ugyanaz az őszi offenziva, amely 1915-ben a földre terítette Szerbiát, 1916-ban pedig Romániát, ezúttal összezúzó módon érvényesült Olaszországgal szemben. Az olasz arcvonal a caporettoi csata után összeomlott, a központi hatalmak hadseregei betörtek a velencei tartományba s majdnem ágyúlövésnyire közelítették meg Velencét. Németország ilyenformán igazoltnak látta, hogy nagyon is felülről kezelje az orosz békeajánlatokat s az 1918 március 2-án megkötött breszt-litovszki béke némi izelítőt adott a nyugati szövetségeseknek, hogy egy német győzelem mit jelenthet rájuk nézve. Összezúzó és határt nem ismerő béke volt, melyet a kevély győzőnek az akarata diktált rá a legyőzöttre.

Az egész télen át a német csapatok szüntelenül özönlöttek keletről a nyugati arcvonalra s 1918 tavaszán az éhező, kifáradt és vérző Németországnak lankadó lelkesedését még egy utolsó, legnagyobb erőfeszítésre korbácsolták fel, amely igazában már a háborúnak a végét jelentette. Néhány hónap óta már voltak amerikai csapatok Franciaországban, de az amerikai hadseregnek a zöme még túl volt az oceánon. A legfőbb ideje volt a nyugati arcvonalon a végső, döntő jellegű támadásnak, ha egyáltalán akartak ilyen támadást. Az első támadás a brit hadsereg ellen irányult a Somme vidékén. A nem valami kiváló lovassági tábornokokat, akik még mindig parancsnokló állásokat töltöttek be egy olyan arcvonalon, ahol a lovasság csak fölösleges terhet jelentett, készületlenül találta a megrohanás és március 21-én, a «Gough-katasztrófa» napján, az angol hadsereg olyan felbomlásban menekült visszafelé, aminőt azelőtt még nem ismert. Több ezer ágyú elveszett és a németek sok ezer foglyot ejtettek. E veszteségek nagy részét a magasabb parancsnokság teljes tehetetlenségének kellett tulajdonítani. Nem kevesebb, mint száz tankot kellett visszahagyni, mert elfogyott a benzin. Az angolokat majdnem Amiensig szorították vissza.23) Egész március és április folyamán a németek szüntelenül támadták a szövetségesek arcvonalát. Északon majdnem sikerült nekik az áttörés és erősen benyomták a frontot a Marne irányában is, amelyet 1918 május 30-án értek el másodszor.

Ez volt a német erőfeszítésnek a tetőpontja. Mögötte nem volt már egyéb, csak a kimerült ország. Nagybritanniából ellenben gyorsan friss csapatok érkeztek a csatornán keresztül és Amerikából százezrével özönlöttek az emberek Franciaországba. Júniusban az osztrák-magyar hadsereg utolsó erőfeszítést kisérlett meg Olaszországban, amely az olaszok ellentámadásában összeomlott. Június elején a franciák megkezdték az ellentámadásukat a Marne-szögletben. Júliusban az áradat megfordult és a németek visszavonultak. A château-thierryi csata július 18-án tanuságot tett az új amerikai csapatok értékéről. Augusztusban a britek nagy és sikeres offenzivát kezdtek Belgiumban s a német arcvonalnak a kiöblösödése Amiens felé összezsugorodott és összeomlott. Németország a játéknak végére ért. A küzdő szellem elpárolgott a hadseregéből és október a vereségnek és visszavonulásnak a története volt az egész nyugati arcvonalon. November legelején a brit csapatok már Valenciennesben voltak, az amerikaiak pedig Sedanban. Az osztrák-magyar csapatok is rendetlenül vonultak vissza az olasz frontról. A Hohenzollernek és Habsburgok hadseregei mindenfelé összeomlottak. A végső összeomlás meglepően gyors volt. A francia és angol közvélemény jóformán nem akart hinni az ujságoknak, mikor napról-napra száz meg száz zsákmányolt ágyút és több ezer foglyot jelentettek.

Szeptemberben a szövetségeseknek nagy offenzivája Bulgária ellen, forradalmat idézett elő és a kormányt békeajánlatra kényszerítette. Törökország október végén követte a fegyverletétel példáját, Ausztria-Magyarország pedig november 4-én. Németországban még kisérlet történt, hogy a flottát utolsó küzdelembe vigyék, de a matrózok november 7-én fellázadtak.

A császár és a trónörökös méltóságukról megfeledkezve, gyorsan Hollandiába távoztak. Úgy tüntek el, mint a lóversenyek szélhámosai, akik félnek a tömeg bosszújától. November 11-én aláírták a fegyverszünetet és a háború véget ért…

Négy és egynegyed esztendeig tartott a háború és fokozatosan a nyugati világban majd mindenkit belesodort az örvényébe. A küzdelemben tízmillió embernél több pusztult el és további húsz vagy huszonöt millió ember halt el a velejáró nélkülözések és belső zavarok következtében. A hiányos táplálkozás és nyomor sok millió embert döntött szenvedésbe és gyengítette meg a szervezetüket. Az emberiségnek nagy része közvetlenül vagy közvetve, belekapcsolódott a háború munkájába, gyártotta a felszereléseket és lőszert, dolgozott a kórházakban és helyettesítette a hadseregbe besorozottakat. Az üzletemberek a világnak ebben a válságos állapotában rászoktak a nyerészkedésnek a lázasabb módszereire. A háború valójában új légkört, új szokásokat és új társadalmi rendet teremtett. Egyszerre hirtelen a háború véget ért.

Londonban a fegyverszünet november 11-én déltájban lett köztudomású. A hírre a megszokott élet egyszerre különös módon megszakadt. Az alkalmazottak kiözönlöttek az irodáikból és nem akartak visszatérni, a segédek otthagyták a boltokat, az omnibuszok kalauzai és a katonai teherautomobilok soffőrjei az elkábult és ujjongó embereket felszedve a kocsijaikra, kirándulásokra indultak, amint épen az eszükbe jutott. Az utcákon óriási tömegek hullámzottak s akinek volt, zászlókkal diszítette a házát és üzletét. Este a főbb útvonalak, amelyek hónapokon keresztül sötétek voltak a légi támadások miatt, fényárban úsztak. Különös volt ismét a mesterséges fényben látni ezeket a nyüzsgő tömegeket. Elemi erejű és némileg fájdalmas megkönnyebbüléssel vegyes céltalanság érzése fogott el mindenkit. Vége volt tehát! Többé nem esnek el az emberek a francia mezőkön és nincsenek légi támadások, minden jóra fordul. Az emberek sírni és nevetni szerettek volna, de képtelenek voltak rá. Fiatal emberek és szabadságon levő fiatal katonák lármás menetekben törtek maguknak utat a tömegen keresztül és igyekeztek mindenkit jókedvre hangolni. Egy zsákmányolt német ágyút elhurcoltak a Mallról, ahol nagy tömeg ilyen győzelmi jelvény volt kiállítva, a Trafalgar Squarera és a szekér vázát elégették. Rakétákat és röppentyűket bocsájtottak a levegőbe. Igazi örömöt azonban alig lehetett tapasztalni. Majdnem mindenki sokkal többet vesztett és szenvedett, semhogy igazán tudott volna örülni.24)