A világ a nagy háborút követő esztendőben az olyan emberhez hasonlított, aki nagyon ügyetlenül végrehajtott sebészi műtéten esett át s még nem bizonyos benne, hogy életben marad-e, vagy pedig olyan az állapota, hogy összeroskad és meghal. A világ szédült és el volt kábulva. A német katonai imperializmust sikerült legyőzni, de csak hihetetlen áldozatok árán. Majdnem az győzedelmeskedett. Miután a nagy összeütközésnek a feszültsége megszünt, minden nagyon vontatottan, nagyon erőtlenül, izgulékony és bizonytalan kedélyállapotban indult meg újra. Általános volt a vágyódás a háború előtti idők biztonsága, szabadsága és jólléte után, anélkül, hogy meglett volna az akaraterő mindezeknek a dolgoknak a biztosítására.

Ugyanúgy, mint a római köztársaságban a pún háborúk hosszú erőfeszítése után, úgy most is felszabadult az erőszakosság és kíméletlenség s mélységesen megromlottak a pénzügyi és gazdasági erkölcsök. A jobb elemek erejüket önként a háború sürgető követelményeinek a szolgálatába állították, de a pénzvilágnak és az üzleti életnek minden ravaszsága és hitványsága rávetette magát a beteg időknek a kínálkozó alkalmaira és igyekezett megkaparintani a saját országában a gazdasági előnyöket és a politikai hatalmat. A világon mindenfelé olyan egyének, akiket 1914 előtt sötét kalandoroknak tekintettek volna, jutottak hatalomra és befolyásra, míg a tisztességes elemek eredmény nélkül törték magukat. Olyan emberek, mint Rhondda lord, a brit közélelmezés vezetője, valósággal öngyilkos munkát végeztek, mialatt a háborús nyerészkedők meggazdagodtak s rátették a kezüket a sajtóra és a politikai szervezetekre.

A háború folyamán csaknem az összes hadviselő államokban egészen kivételes kisérletek történtek a kollektiv elv érvényesítésére. Bebizonyosodott, hogy a békeidők kereskedelmének a rendes gyakorlata, az árak felhajtása, az árúnak a kedvező haszon érdekében való visszatartása nem egyeztethető össze a hadviselésnek pillanatnyilag jelentkező szükségleteivel. Nem csupán a közlekedés, tüzelőanyagok, élelmiszerek, lakásügy s a ruházkodáshoz szükséges nyersanyagok és más hasonlók elosztása, hanem minden, ami összefüggésben volt a háborúnak a táplálásával, nyilvános ellenőrzés alá került. A gazdáknak nem engedték meg, hogy kihasználatlanul hagyják a földjüket; a szarvasok számára fenntartott parkokba szarvasmarhákat helyeztek s a pázsitokat a tulajdonosok beleegyezésével vagy anélkül, felszántották. A fényűző építkezést és az üzérkedést szolgáló vállalatok alapítását megszorították. Valójában kényszerszülte szociális államok keletkeztek mindenfelé a háborús Európában. A kisérlet durva volt ugyan és hiányzott belőle a gazdaságosság, de mindenesetre jobb volt, mint a magánvállalkozással vele járó bonyolult és szakadatlan haszonhajhászás, árúfelhalmozás, mesterséges árfelhajtás és rendszertelen termelés.

A háború első éveiben a testvériségnek és a közérdeknek az érzése nagyon erősen érvényesült az összes hadviselő államokban. Az egyszerű emberek mindenütt az életüket és egészségüket áldozták annak, amit az állam közjavának hittek. Viszont megigérték nekik, hogy a háború után kevesebb lesz a szociális igazságtalanság és nagyobb lesz az áldozatkészség a közjó irányában. Nagybritanniában például Lloyd George különösen erősen hangsúlyozta, hogy a háború utáni Britanniát «olyan országgá kell átalakítani, melyben a hősök jól érezzék magukat». Lendületes és szép beszédekben előrevetítette a békében is folytatódó háborús kollektivizmusnak a képét. Nagybritanniában egy újjászervezési minisztérium létesült, melynek az lett volna a hivatása, hogy egy új és igazságosabb társadalmi rendet, jobb munkaviszonyokat, jobb lakásokat, szélesebb körökre kiterjedő közoktatást teremtsen s teljes és tudományos revizió alá vegye a gazdasági életnek az egész rendszerét. Egy jobb világnak hasonló reménységét táplálták a háború közkatonái Francia-, Német- és Olaszországban is. Az időelőtti csalódás okozta az orosz összeomlást. Így a reménykedésnek két egyaránt veszélyes áramlata mozgatta az emberi lelkeket Nyugat-Európában a háború vége felé. A gazdagok és vállalkozók, különösen az új hadi-nyerészkedők terveket eszeltek ki annak a megakadályozására, hogy az olyan új fejlemények, mint a légi szállítás, állami tulajdonba kerüljenek; az ipari termelést, hajózást, szárazföldi árúszállítást, általában a közszolgáltatásokat és a tömegcikkeknek a kereskedelmét, a közösség kezéből a magán-nyerészkedés markába igyekeztek átjátszani; megvásárolták maguknak az ujságokat s pártbizottságokban és más hasonló szervezetekben dolgoztak ezen cél érdekében, mialatt az egyszerű embereknek a tömegei naiv módon várták az új társadalmi rendnek a bekövetkezését, amely a nemes és nagy gondolatoknak megfelelően az ő érdeküket fogja szolgálni. 1919 története nagyrészt a reménykedések e két különböző áramlatának az összeütközéséből áll. A kormányok egymásután adtak át minden ellenőrzésük alatt álló jövedelmező közüzemet a magánvállalkozásnak… 1919 közepe felé a munkástömegek körében világszerte nagy csalódás és elégedetlenség volt tapasztalható. A brit újjászervezési minisztériumot és a hozzá hasonló külföldi hivatalokat a valóságot szépítő rászedésnek tekintették. A közönséges ember úgy érezte, hogy becsapták. Szó sem volt újjászervezésről, hanem csak a régi rendnek a visszaállításáról, az új idők szegénysége által előidézett visszataszítóbb formában.

Néhány esztendőn keresztül a háborúnak a drámája elhomályosította a szociális kérdést, mely az egész tizenkilencedik század folyamán érlelődött a nyugati civilizációnak a körében. A háború azonban véget ért s ez a kérdés megjelent ismét, nyomorúságosan és leplezetlenül, mintha sohasem ismerték volna azelőtt.

Az új időknek az izgatott hangulatát, nehézségeit és bizonytalanságát pedig még fokozta a pénz- és hitelviszonyoknak teljes zürzavara. A pénz, amelyet inkább a megszokások bonyolult tömegének, semmint értékrendszernek kell tekintenünk, a hadviselő államokban elvesztette az aranyfedezetnek a támaszát. Az aranyat csak a nemzetközi kereskedelem céljaira tartották fenn s az otthoni használatra mindegyik kormány fölös mennyiségben papirpénzeket nyomatott. A háborús gátaknak a ledöntésével a nemzetközi értékforgalom vadul ingadozó zürzavar formájában jelentkezett, mely kevésszámú játékost és ravasz üzérkedőt kivéve, komoly aggodalommal töltött el mindenkit. Az árak emelkedtek és emelkedtek és egyre jobban bőszítették a munkabérükből és fizetésükből élő osztályokat. Egyik oldalon állt a munkaadó, aki elleneszegült a nagyobb fizetésnek; a másik oldalon az élelmiszerek, lakás és ruházat árának az emelkedése szorította őket. Ami pedig igazi veszedelmet jelentett ebben a helyzetben, az volt, hogy elveszítettek minden bizalmat, mely valaha élt bennük, hogy béketűrésük és munkakészségük valóban segítene az őket sujtó megrövidítéseken és bajokon.

A politikusok beszédeiben 1919 vége felé és 1920 elején növekvő mértékben mutatkozik annak a felismerése, hogy tulajdonképen a kapitalisztikus rendszer, a magántulajdonnak az a rendszere, melynek az egyéni haszon a mozgató rugója, van a vádlottak padján. Elismerték, hogy ennek a rendszernek kell meghozni az általános fellendülést, vagy változtatni kell rajta. Érdemes megjegyezni egy olyan beszédet, aminőt Lloyd George, a brit miniszterelnök tartott 1919 december 6-án. Lloyd Georgeban a walesi ügyvédek átlagos iskolázottsága és előképzettsége volt meg; korán került a politikai életbe s ragyogó parlamenti pályafutása alatt később kevés alkalma volt, hogy olvasson és gondolkozzék. De veleszületett nagy természetes éleselméjűségénél fogva pontosan kifejezésre tudta juttatni az őt támogató intelligensebb üzletembereknek, gazdagoknak és közönséges polgároknak az eszmemenetét.

«A civilizáció új nagy kérdés előtt áll. Mi ez a kérdés? Az alapnak a kérdése. Amennyire látjuk, érinti az egész társadalomnak a szerkezetét; kereskedelme, üzleti élete, ipara, pénzügye és társadalmi rendje, mind vonatkozásban áll vele. Itt vannak azok, akik azt állítják, hogy az országnak a virágzása és ereje az egyéni törekvés és egyéni tevékenység ösztönző és élénkítő elemén épült fel. Ez az egyik nézet. Az államnak nevelni kell; az államnak segíteni kell, ahol szükséges; az államnak ellenőrizni kell, ahol szükséges; az államnak oltalmazni kell a gyengét az erősnek a túlkapásai ellen; de az igazi élet az egyéni törekvésből és energiából fakad. Ez az egyik nézet. Mi a másik? Az, hogy a magánvállalkozás csődöt mondott, kipróbálták és meg nem felelőnek bizonyult, tökéletesen és irgalmatlanul csődöt mondott. Ki kell irtani és a társadalomnak közület gyanánt kell ellátni a termelést, az elosztást és az ellenőrzést.

Ezek azok a nagy kérdések, melyekben döntenünk kell. Mi azt mondjuk, hogy a magánvállalkozást új utakra lehet terelni. Ők azt mondják: «Nem, nem lehet. Sem javító, sem segítő, sem megszorító, sem orvosló intézkedések nem használhatnak. Mindezek a hibák vele járnak magával a rendszerrel. Ezek csak gyümölcsei a fának s magát a fát kell ledönteni». Ez az a követelés, amelyet mindenfelé harsogni hallunk napjaink civilizált világában, oceántól oceánig, hegyen-völgyön keresztül. Ezt hallhatják önök is a bolsevikiek lármájában és őrületes rikácsolásában. Hallhatják a kongresszusok és konferenciák hangos, érthető, de mérsékeltebb hangjában. A bolsevikiek a társadalom szerkezetét robbanó szerekkel, borzalommal akarják a levegőbe röpíteni. Mások faltörő vassal és emeltyűvel – különösen emeltyűvel, – akarják ledönteni.

A munkanélküliséget és a vele járó igazságtalanságot azzal az emberrel szemben, aki munkát keres és munka után szomjuhozik, aki munkát kér, de nem kap s aki a bűnért, melyért nem felelős, gyermekeinek éhenhalásával bűnhődik, ezt a gyötrelmet a magánvállalkozásnak a saját üdve érdekében kell orvosolnia. Az emberi erő kiuzsorázásának, a nyomortanyáknak és a fél-rabszolgaság érzésének a munkában, el kell tünniök. Az emberi mivoltnak az érzését kell nevelnünk azzal, hogy az embereket emberek gyanánt kezeljük. Ha nekem – és ezt egészen nyiltan megmondom, – választanom kellene e rendszer között, amelyben hiszek és aközött, hogy millió férfi, asszony és gyermek pincelakásokban senyved, egy órát sem haboznék. De még nem ez a választás. Hála Istennek, nem ez a választás. A magánvállalkozás tud többet termelni, hogy mindenki részesedhessék benne…»

Ebben, ékesen hangzó mondatokba öltöztetve és a hallgatóság lelki készségének megfelelő szellemességgel fűszerezve, ki van fejezve nemcsak Nagybritannia, hanem Amerika, Francia-, Olasz-, vagy Németország jóllétben élő átlagembereinek a felfogása. Milyenségében és hangjában tökéletes példája a brit politikai gondolkozásnak az 1919-ik esztendőben. Az érvényben levő gazdasági rendszer tett bennünket azzá, amik vagyunk, ez az alapvető gondolat; nem akarunk semmiféle társadalmi destrukciót, melynek meg kell előzni a társadalom újjászületését, nem akarunk kisérletezni társadalmi rendünknek az alapjaival. Fogadjuk el ezt. Módosításokra – ismerte el Lloyd George, – szükség van. A beszéd azonban egy esztendővel és egy hónappal a fegyverszünet megkötése után hangzott el és ezen idő alatt a magánvállalkozás elmulasztotta megtenni mindazt, aminek a megvalósítását Lloyd George oly szives készséggel megigérte. A társadalmi közületnek sürgős szüksége volt házakra. A háború ideje alatt mindenfelé szüneteltek nemcsak az építkezések, hanem a javítások is. A lakásokban való hiány csak Nagybritanniában sok ezerre rúgott 1919 utolsó hónapjaiban.25) Tömérdek ember a legkétségbeejtőbb túlzsúfoltság állapotában élt s lakbérek tekintetében a legszemérmetlenebb profithajhászat indult meg. A helyzet nehéz volt, de nem megoldhatatlan. Ugyanazt a lelkesedést, energiát és odaadást feltételezve, mely az 1916. évi nagy válság alkalmával áramlott végig a lelkeken, egy millió ház építésének a kérdését egy év alatt sokkal könnyebben meg lehetett volna oldani. Az építő anyagokra azonban az üzérkedés tette rá a kezét, a vasuti szállítás lerongyolódott s a magánvállalkozás nem látta jövedelmezőnek, hogy házakat építsen olyan lakbérekért, aminőket a rászorulók fizetni tudnak. Épen azért a magánvállalkozás, nem törődve az általános lakáshiány kellemetlen kérdésével, megelégedett azzal, hogy a lakbérekkel és albérletekkel üzérkedett. Azután pedig állami támogatást kért, hogy haszonra tudjon építeni. A raktárakban nagy árútorlódás mutatkozott, mert hiány volt közúti szállítási alkalmatosságokban. Az árúszállításhoz sürgős szükség volt olcsó automobilokra és munkásokra. De a magánvállalkozás az automobiliparban sokkal jövedelmezőbbnek találta, hogy fényűző és drága kocsikat építsen a háborús gazdagok számára. A közpénzen épült lőszergyárakat nagyon könnyen át lehetett volna alakítani olcsó automobilok tömeges előállítására, de a magánvállalkozás sürgette, hogy az állam adja el ezeket és sem maga nem akarta a közszükségletet kielégíteni, sem azt nem akarta, hogy az állam ezt megtegye. Épen így, bár az egész világ a legrémesebb módon érezte a hajótér hiányát, a magánvállalkozás az újonnan berendezett állami hajógyárak leszerelését követelte. A pénzügyek zilált állapotban voltak mindenfelé, de a magánvállalkozás buzgón vásárolt és adott el frankot és márkát s ezzel csak növelte a zűrzavart. Mikor Lloyd George megtartotta idézett nagyon jellegzetes beszédét, mindenfelé növekvőben volt a közönséges emberek elégedetlensége, de semmi, vagy alig valami történt szükségleteiknek kielégítésére. Kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy amennyiben az üzleti szellemben nem történik valami mélyreható változás, a korlátlan magánkapitalisztikus rendszer mellett egyáltalán nincs, vagy csak nagyon kevés a remény arra, hogy Európában a legközelebbi két-három nemzedéken át a munkások számára megfelelő lakást, ruházkodást és nevelést lehessen biztosítani.

Ezek olyan tények, amelyeket a történetírónak, aki az emberiség legújabb korának eseményeivel foglalkozik, a lehető legkevesebb kísérő megjegyzéssel kell leszögeznie. 1919-ben az európai magánkapitalizmus sem az akarást, sem pedig a tehetséget nem mutatta, hogy eleget tegyen az idő kiáltó szükségleteinek. Mihelyt felszabadult az ellenőrzés alól, természetszerűleg az üzérkedésre, árfelhajtásra és a fényűzési cikkek gyártására vetette rá magát. A legnagyobb haszonra irányuló törekvésnek a vonalát követte. Még a saját veszedelmei iránt sem mutatott érzéket; ellenállt minden olyan kisérletnek, mely a profitnak megszorítására és mérséklésére és a köznek a szolgálatára irányult, még ha az a saját érdekében történt volna is. Ez történt az európai tömegek leghatározottabb tiltakozásainak kétségbevonhatatlan megnyilatkozásai ellenére is, melyek tiltakoztak az átszenvedett nélkülözéseknek és sanyarúságoknak folytatólagos meghosszabbítása ellen. 1913-ban ezek a tömegek úgy éltek, ahogy éltek születésüktől fogva; hozzá voltak szokva ahhoz az életmódhoz, amely osztályrészül jutott nekik. Az 1919. évnek a tömegei azonban teljesen idegen viszonyokon mentek át, katonák voltak, lőszergyárakban dolgoztak és így tovább. Hagyományos szokásaikat elvesztették, eldurvultak és nagyobb hajlandóság volt bennük elkeseredett cselekedetekre. Nagy tömegek az öldöklő fegyverek használatának brutális iskoláján mentek át; megszokták, hogy vadak legyenek és hogy ne törődjenek vele, ha akár ők gyilkolnak, akár mások gyilkolják meg őket. A társadalmi nyugtalanság így nagyon veszedelmes formákat öltött. Minden arra látszott utalni, hogy a meglevő állapotok esztendőkön át nem maradhatnak meg. Hacsak Európa tanult, jóllétben és kényelemben élő osztályai szükségszerűleg nem korlátozzák nagyon sürgősen magánkapitalisztikus rendszerüket, hogy az minél gyorsabban és jobban a közjó irányában működjék, hacsak nem tudnak azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy az üzlet is elsősorban a közszolgálatnak a formája, nem pedig legfőként a haszonhajhászásnak az eszköze és hacsak a saját érdekükben nem tudnak olyan békét biztosítani, amely nem csupán a háborús készülődéseknek, hanem egyúttal a nemzetközi kereskedelmi hadviselésnek a megszünését is jelenti, sztrájknak és lázadásnak kell sztrájkra és lázadásra következni a teljes társadalmi és politikai összeomlásig. Nem mintha a tömegekben élt volna, vagy azt hitték volna, hogy él bennük egy új társadalmi, politikai és gazdasági rendszernek a terve. Ez nem volt meg és nem is hittek benne. A szocialista rendszernek a hibái nem voltak ismeretlenek előttük. Az ügyek állása azonban ennél is sokkal veszedelmesebb volt. Annyira megundorodtak azonban az uralmon levő rendszertől, annak ostoba pazarlásától, általános züllésétől és egyetemes nyomorúságától, hogy nem törődtek vele, bármi történik is a lerombolás után. Az a lelkiállapot ismétlődött, mely századokkal előbb lehetővé tette a római birodalomnak az összeomlását.

A világ már 1919-ben láthatta, hogy egy nagy társadalom, az orosz nép, erre az útra tért. Az oroszok felborították a régi rendszert és alávetették magukat egy csekély csoport doktrinér bolseviki önkényuralmának, mert úgy látszott, hogy ezek valami újat hoznak magukkal, amivel kisérletezni lehet. Összezúzták a régi rendszert és semmi áron sem akarták azt visszaidézni. E sorok megírásáig az Oroszországból érkező tudósítások nagyon is ellentmondók és propaganda-célok szerint nagyon is nyilvánvalóan szinezettek voltak, semhogy végleges ítéletet lehetett volna mondani a szovjet-kormánynak a cselekedeteiről és rendszeréről. Bizonyos azonban, hogy 1917 novemberétől Oroszország nemcsak eltűrte ezt a kormányt és nagyjából szocialisztikus rendszerét, hanem sikeresen akadályozott meg mindent, ami a régi rendszernek a visszatérésével látszott fenyegetni.

Az V. fejezetben már kifejtettük az orosz és a nyugati társadalmak közötti mélyreható különbségeket és a nyomós okokat, amelyek kétségessé teszik, hogy az utóbbiak az előbbivel azonos irányban haladjanak és egyező módon járjanak el. Az orosz tömegeket a nevelésnek és a rokonszenvnek a hiánya elválasztotta a fölöttük élő gazdag és művelt egyének civilizált társadalmának vékony rétegétől. Az utóbbit valósággal külön kis nemzetnek lehetett tekinteni. Az alattuk levő tömegek ezt a külön nemzetet ledobták és széttiporták és hogy úgy fejezzük ki magunkat, egy új társadalmi rendszer szerint kezdtek berendezkedni, amely akár megmarad, akár pedig összeomlik, az egész emberiség legnagyobb érdeklődésére tarthat igényt. Osztály és osztály között azonban sokkal több a gondolkozásnak és érzésnek a közössége nyugaton és különösen az atlanti társadalmakban, mint Oroszországban. Ha civódnak is, ezek az osztályok tudnak érintkezni és meg tudják érteni egymást. Itt nincsen az írni-olvasni nem tudóknak szakadatlan rétege. A gazdagok és vállalkozók, akik a gazdasági életben és az üzleti tevékenységben a «gonoszság» elvét képviselik, kiknek túlkapásai a «magánkapitalizmus» nevét is bűzletessé tették a közönséges embereknek a szaglószerveiben, nemcsak jóval nagyobb osztályoknak a legtevékenyebb egyedei, akik esetleg vétkesek ugyan a nemtörődömségükben és határtalan élvezethajhászásukban, hanem képesek arra is, hogy felismerjék a rendszeres önzésnek nemcsak a gonoszságát, hanem a veszedelmét is a felcsigázott, elszegényedett és fájdalmas megpróbáltatáson átment világban. Sokan ezen belátóbb és morálisabb emberek közül teljesen felismerték a jelen helyzetnek a természetét és egyesek közülök beszédeket tartottak, fogadalmakat tettek és könyveket írtak, utóbbiakat igen gyakran a munkásosztályhoz intézve, melyekben nagyon nemeslelkű és önzetlen nézeteket juttattak kifejezésre. Beszédek, fogadalmak és könyvek önmagukban ugyan nem elégségesek ahhoz, hogy lecsillapítsák a nyomorúságosan lakó, rosszul táplálkozó és betegségekben sínylődő osztályoknak a növekvő haragját, mert utóbbiak azt hiszik, hogy mindez csak a többiek kíméletlen kapzsiságának a következése; az ilyen megnyilatkozások azonban a beismerésnek az értékével bírnak s ha a bennük megnyilvánuló jó szándék esetleg bizonyos alulról jövő nyomásnak a támogatásával és segítségével a magánkapitalizmusnak az energiáit – legalább egy időre – határozottan a szociális szempontból szükséges munka s az üzérkedés és fényűzés megszorítása irányában fejleszti ki s gyors gondoskodás történik, még esetleg a szerencsésebb helyzetben levő osztályok kincseinek és élvezeteinek némi megszorítása árán is, a tisztességesebb lakásokról, kertekről, megfelelőbb közintézményekről, közegészségügyi szolgálatról, nevelésről és szórakozásról, amely szükséges az elégedetlenek szenvedélyesebb elemeinek a lecsillapításához, akkor lehetséges, hogy nem a forradalom, hanem az újjáépítés lesz az atlanti társadalmaknak a rendszere. Az újjáépítést azonban nem lehet a végtelenségig kitolni; annak minél előbb be kell következni.

Egy vagy más módon kikerülhetetlennek látszik az is, hogy a jóllétnek az az új színvonala, amelyet az elmult századnak a mechanikai forradalma tett lehetővé, legyen az életnek az általános színvonala. A forradalom szükségszerű következése a társadalmi nyugtalanságnak. A társadalmi béke lehetetlen napjaink szükségtelen nyugtalanságának gyors megváltoztatása nélkül. Gyors megtérés a közérdek önkéntes szolgálatához és a társadalmi újjászervezéshez azok részéről, akik a vagyonnak és hatalomnak birtokában vannak, vagy pedig a viszonyok kiegyenlítésére törekvő és az egész világra kiterjedő társadalmi forradalom s a kielégülésnek új és még ki nem próbált módszerekkel való biztosítására irányuló kisérlet látszanak egyetlen választásnak az emberiség számára. A választás, hogy melyik úton fogunk haladni, véleményünk szerint Nyugat-Európában és még inkább Amerikában a tanult, vagyonos és befolyásos osztályoknak kezében nyugszik. Az első út, különösen a gazdag osztályok részéről, sok áldozatot, a közkötelességeknek s az osztályfegyelemnek és önmegtagadásnak önkéntes elvállalását tételezi fel; az utóbbi úton bizonytalan időn át nagyon romboló és véres eseményeken kell átgázolnunk és nagyon kérdéses, hogy rajta új és jobb állapotokhoz juthatunk-e el? A társadalmi forradalom, ha végül magával ragadja a nyugati államokat, több százados időtartamra terjedhet; esetleg olyan tökéletes letöréssel járhat, mint a római birodalomnál történt és épen olyan lassú lehet az újjáéledés is.

Mindezekhez hozzáfűzhetünk még egy rövid részletet, mely a mienknél hivatottabb és tekintélyesebb tollból ered.26) A gazdasági felbomlásnak a kérdését más szögletből közelíti meg, de következtetéseinek iránya a mienkkel egyező. Nyiltan a következőket írja a magánkapitalisztikus rendszerről: «Vagy meg kell javulnia, több megértést és jobb és erősebb akaratot kell mutatnia a közjó irányában, vagy el kell pusztulnia.

A háború későbbi szakában az összes hadviselő kormányok szükségből vagy ügyefogyottságból ugyanazt gyakorolták, amit egy bolsevista céltudatosan cselekedett volna.27) Még ma is, mikor a háborúnak már vége van, a legtöbb kormány gyengeségből ugyanezeket a hibás üzelmeket folytatja. Ezenkívül azonban Európa kormányai, melyeknek legtöbbje e percben épen olyan gyönge, mint lelkiismeretlen módszerekkel dolgozik, azon vannak, hogy az általános felháborodást, mely saját bűnös módszereik szembeszökőbb következményei ellen zúdult fel, ráirányítsák arra az osztályra, amely a «hadigazdagok» neve alatt ismeretes. Ezek a «hadigazdagok» nyiltan szólva a kapitalisták vállalkozó osztálya, vagyis az egész kapitalista társadalomban a cselekvő és alkotó elem, amely a hirtelen felszökő árak időszakában kénytelen gyorsan meggazdagodni, akár akarja vagy óhajtja, vagy nem.28) Ha az árak folytonosan emelkednek, minden kereskedő, aki raktárra vásárol, vagy minden földtulajdonos, aki földjét megműveli, kikerülhetetlenül nyer és gazdagszik. Az európai kormányok tehát akkor, midőn a gyűlöletet erre az osztályra irányítják, egy lépéssel előbbre viszik azt a végzetes folyamatot, melyet Lenin ravasz elméje oly világosan felismert. A hadigazdagok következményei és nem előidézői az árak emelkedésének. A mai kormányok a tizenkilencedik század társadalmi és gazdasági rendjének a fenntartását gyors ütemben lehetetlenné teszik azzal, hogy a vállalkozó osztály elleni általános gyűlölettel kombinálják azt a csapást, melyet már a társadalom biztonságára mértek akkor, midőn a szerződést és a fennálló vagyoni egyensúlyt erőszakosan és önkényesen feldöntötték, ami az inflációnak elkerülhetetlen folyománya volt. De arra nincsen tervük, hogy mit tegyenek a helyébe.

Európában ekként ma az a látvány tárul elénk, hogy az a nagy kapitalista osztály, mely a tizenkilencedik század ipari diadalaiból született és néhány év előtt még mindenható urunknak látszott, rendkívüli gyengeséget mutat. Ezen osztály egyénein most oly nagy rémület és személyes gyávaság vett erőt, bizalmuk a helyben, mely őket a társadalomban megilleti, a hitük, hogy rájuk a társadalom szervezetének szüksége van, annyira megingott, hogy könnyű megfélemlítés áldozataivá lettek. Huszonöt év előtt ez nem így volt Angliában, mint ahogy ma sincs így az Egyesült-Államokban. Akkor a kapitalisták hittek önmagukban, társadalmi értékükben, bíztak abban, hogy létük állandó biztonsága, vagyonuk teljes élvezete, hatalmuk korlátlan gyakorlása biztosítva van a számukra. Ma reszketnek minden támadástól. Ha német-barátoknak, nemzetközi pénzembereknek vagy profitlovagoknak nevezik őket, minden árat megadnak, amit csak kívánhatnak tőlük, hogy ne beszéljenek róluk ilyen kíméletlenül. Eltűrik, hogy saját eszközeikkel tönkretegyék és mindenestől rombadöntsék őket azok a kormányok, melyeket ők teremtettek meg, annak a sajtónak a segítségével, melynek ők a tulajdonosai. Talán történelmi igazság, hogy semmiféle társadalmi rend másként el nem pusztulhat, mint a saját kezétől».